A végső tánc

Cím: A végső tánc
Kulcsok:
- Első: Grittgots
- Második: egy becsületes földműves
- Harmadik: „A nők mindig anyagiasabbak a férfiaknál.” (Lev Tolsztoj: Anna Karenina)
Korhatár: 18
Műfaj: Dráma
Figyelmeztetések: erőszak, kínzás, szereplő halála, durva nyelvezet
Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot illeti.
Tartalom: Albus szerelméről szóló történet, mely nem várt befejezéssel zárul. A főszereplő segítségére lesz barátja, Gellert Grindelwald.
Megjegyzés: Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=sDkb5gKDNCY.


 

Elizabeth: Haláltánc

"Az utolsó, a haláltánc,
Az nékem jár csupán.
A végső tánc, a végső tánc,
Azt vélem járod el."

~~~  ~~~~~­­ ~~~
 

PROLÓGUS

Nem gondoltam bele, hogy megtörténik... Hogy mégis megteszem…
De újra beleszerettem.
És megbántott… Hazudott…
Nem tudtam a dühömet és az elkeseredettségemet másként enyhíteni...
Meg kellett tennem...
Mert másként nem tudtam megnyugodni.... Próbáltam másként feldolgozni, amit tett velem...
De nem ment máshogy... Máshogy nem...

~~~~

1. fejezet: Ahol minden elkezdődött

- Szia, Albus!
- Gellert! Öreg barátom.
- Siettem, ahogy megkaptam a leveledet.
- Igazán nagyon köszönöm.
- Ne köszönd. A barátod vagyok... Ott segítek, ahol csak tudok - mondta mellettem az ifjú Grindelwald.

Több éve voltunk Gellerttel barátok.  Azon a napon, amikor átmentem hozzájuk... A nagynénjéhez, Barthilda  Bircsókhoz, minden megváltozott körülöttem... A legjobb barátom lett...

- Biztosan emlékszel arra a lányra, aki az utcátokban lakott, az utca végén...
- Anastasia? Anastasia Meetersre gondolsz, akibe szerelmes voltál régebben?
- Igen… Pontosan őrá… Pár héttel ezelőtt egy bálon találkoztunk. Valami nagyszabású rendezvényen volt a házigazda segédje. Amikor legelőször meglátott, nem hitt a szemének. Nagyon sokat beszéltünk.
- És? Miről beszélgettetek?
- Hogy kivel mi történt, amióta elmentek Cedric’s Hollow-ból. Mondta, hogy már nagyon hiányoztam neki és szeretne velem többet találkozni. Aztán megbeszéltünk egy találkozót holnap estére. Azért kértem a segítségedet, mert meg szeretném lepni valami kisebb ajándékkal.
- Szerintem… Várjál csak… - esett gondolkozóba - Szétnézhetnénk a Hollow’s Presents-ben… Biztos találunk valami ajándékot neki.

~~~

- Minden olyan hirtelen történt… Amikor megláttam a bálon… Rájöttem, hogy szeretem. Nem akartam mással lenni, csak vele. Elkezdtünk beszélgetni és mindent elmondtunk egymásnak. Annyira jól esett a közelsége, Laura.
Ahogyan nővéreimre néztem, jól láttam rajtuk, hogy átgondolják azokat a dolgokat, amiket az imént mondtam nekik. Majd pár percnyi szünet után megszólalt Laura:
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz nyugodtan.
- Azt mondtad, hogy mindent megbeszéltetek, igaz?
- Igen, ezt mondtam…
- És… - láttam rajta. hogy most felteszi azt a kérdést, amitől nagyon féltem – Alfredről is beszéltetek?
- Igazából… Nem akartam szóba hozni előtte… Nem tartottam fontosnak, hogy tudjon róla… Nem mondtam el neki.
- Pontosan tudod, hogy ebből nem fogsz jól kijönni… Ennek nagyon nem örülök… Albus tényleg egy nagyon helyes és tehetséges, okos fiú. De nézd a szemszögükből… Mi történne, ha később rájönnének mind a ketten? És, ha anyáék megtudnák, hogy ezt csinálod pont a nagy nap előtt? – kérdezte idősebb testvérem, Claire-Anne.
- Egyáltalán nem érdekel, hogy Alfred mit mondana. Érdekből történt… Anyáék erőltették Alfredot… Ezt ti is nagyon jól tudjátok… Az már más kérdés, hogy a kezdeti ellenszenvem szerelemmé változott... Nem vagyok olyan lány, aki fogja magát és beleugrik egy olyan kapcsolatba, amiről tudja, hogy nem helyes… Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a döntésemmel lavinát fogok elindítani, ha kiderül… De nem tudok lemondani egyikükről sem… Most Albussal szeretnék lenni… Holnap fogunk megint találkozni egymással – néztem fekete hajú nővéremre – Eljön értem.
- Jajj, Ana… Ezt még most le kéne állítani… Még a legeslegelején… Jobb, ha mindent elmondasz Albusnak, még mielőtt nagyobb baj is származhat egy kis fellángolásból.

~~~

- Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél.
- Semmiség az egész. Remélem, hogy Anastasiának is tetszeni fog, amit kiválasztottunk neki – mondta Gellert, miközben kiléptünk a bolt ajtaján – Átjössz hozzánk?
- Persze… Tudod, hogy a nagynénédnél mindig sokat időztünk, még azelőtt is, hogy te még nem érkeztél meg. Azóta meg, hogy már te is ott laksz, sokkal jobban szeretek nála lenni – kacsintottam Gellertre.

~~~

Nem tudtam igazán, hogy mi történt velem… Senkit nem akartam átverni… De megtörtént…
A szívemnek nem tudtam parancsolni, pedig tudtam, hogy hibát követek el… Nem tudtam arra gondolni, hogy bármelyiküket elveszítsem. De… Szerettem Őket… Nem akartam és nem is tudtam nélkülük élni…
Délután négy előtt negyed órával a szobámban vártunk a nővéreimmel Albus megérkezésére.
A szobalányomnak meghagytam, hogy egy régi ismerősömmel találkozom és szóljon fel, ha megérkezik. Majd leszögeztem, hogy Alfrednek mondja meg, hogy csak későn érek haza és ne várjon meg.
Sofie semmi mást nem kérdezett. Engedelmes szolga volt, aki egyáltalán nem volt kíváncsi… Hiszékeny volt... Mint mindenki más körülöttem. Mindenkit átverhettem, anélkül, hogy tudták volna…
Egyedül a nővéreim voltak azok, akik tudták az igazságot… Egyedül csak ők.

~~~

Izgatottan indultam el Gellertéktől a Meeters-birtokra.

Tudom, hogy nagyon régen láttam már Anastasiát, de tudtam, a szívem legmélyéről, hogy még mindig szeretem… Még annyi év után is…
15 évesen láttam meg először egy sétám alkalmával. Épp a házukba sietett be. Megláttam és rögtön beleszerettem… Első látásra.
„ - Jó napot, Albus Dumbledore vagyok. Elnézést, hogy megzavarom a munkájában, de megkérdezhetem, hogy ki a leány, aki az előbb bement a házba – kérdeztem meg egy földművestől, aki épp a kertben dolgozott.
- Magának is jó napot, kedves Úrfi! Én Harris vagyok. Az a kisasszony pedig Meeters uraság legkisebb leánya, Anastasia.
- Nagyon szépen köszönöm…”
Ettől a perctől kezdve kerestem az alkalmat, mikor újra láthatom és megismerkedhetek vele.
Aztán pár hónappal később barátok lettünk. Titkoltam előtte mit érzek, mert nem voltam benne teljesen biztos.
Majd a barátságunk 2 év után megszakadt, amikor a szüleivel és a nővéreivel, Clare-Anne-nel és Laurával elköltöztek.
Rá ismét félévre megérkezett az életembe Gellert. Ő volt a támaszom… Ő is ismerte a Meeters családot és Anastasiát is személyesen…

Végre megérkeztem hozzájuk.

~~~

Még beszélgettünk egy kicsit, mikor a bejárat előtt beszélgetésre lettünk figyelmesek.

- Jó napot, Anastasia egy régi barátja vagyok. Szólna neki, hogy megérkeztem?
- Természetesen, Uram.

Pár perc múlva kopogást hallottunk.

- Tessék, szabad!
- Kisasszony, megérkezett.
- Nagyon köszönöm, Sofie – válaszoltam, mire becsukódott az ajtó.
- Beszélj vele, Ana. Tisztázd le vele a dolgot – figyelmeztetett a korábbi ígéretemre célozva kisebbik nővérem.
- Rendben – mondtam és kiléptem az ajtón.
A lépcsőn leérve megpillantottam, ahogyan az ajtóban állt…

Nem örültem így soha senkinek. Ott állt… És csak rám várt…
Ahogy közeledtem feléje, rádöbbentem, hogy talán jobban szeretem, mint amennyire valóban kellene… Nem úgy szerettem, mint ahogyan egy régi barátot, egy kedves ismerőst kellett volna, hanem úgy szerettem, ahogyan csak szívből lehet… Szerelemmel…

~~~

2. fejezet: Mindennek vége

Két hónap elteltével nem tudtam és nem sejtettem, hogy ez fog majd történni...
Mégis megtörtént…
Hittem neki… És azt hittem, tényleg szeret… Engem szeret…
De  nem így volt…

~~~

- Szerinted melyiknek örülne igazán?
- Nem tudom… - nézelődött barátom a számtalan drágaköves ékszer között - Talán ennek? – emelt fel egy smaragdkövekkel díszített nyakéket.
- Gellert! Ez tökéletes lesz. Köszönöm – vettem el tőle és a pulthoz mentem – Legyen szíves ezt félretenni nekem. Hamarosan visszajövünk érte – mondtam és az eladó kezébe raktam.
- Rendben, Uram.
- A viszontlátásra – köszöntünk el és kiléptünk a bolt ajtaján.
- Albus!
- Igen, Gellert? Mi a baj?
- Láttad, hogy mennyibe kerül?
- Láttam, igen. De nem igazán érdekel, hogy olyan drága, Gellert. Annak Anastasián kell lennie. Az övé kell, hogy legyen. Annyira gyönyörű, mint ő.
- Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba viszed ezt az egészet vele? Nem is biztos, hogy annyira szeret, mint te őt…
- Nem gondolom ezt, Gellert. Egyáltalán nem. Annyira szeret, mint én őt. Ebben biztos vagyok.
- Nem akarlak megbántani, de én nem vagyok ebben olyan biztos, mint ahogyan te. Vakon megbízol benne, amikor nincs is semmi bizonyítéka, hogy így érez irántad. Mégis honnan veszed, hogy szeret?
- Abból, hogy ahogyan a szemembe néz, ahogy rám tekint. Gellert, a szívem mélyéről érzem.
- Rendben, ha te így gondolod, akkor minden rendben van.
Azzal elindultunk a Foltozott Üst felé, hogy a hátsó ajtónál lévő „átjárón” keresztül eljussunk a Grittgots Varázslóbankba.

~~~

Nagyon vártam már ezt a napot… Látszólag, legalább is. Nem értettem egyet az elején Anyuékkal, amikor bejelentették, hogy odaígértek a legkisebb Braxston-fiúnak. Csak akkor még nem tudtam, hogy egyszerre két fiút fogok szeretni, akik az idő múlásával nagyon közel fognak majd állni hozzám.
Az egyikkel még tizenhárom évesen ismerkedtem meg. Emlékszem, hogy szinte állandó vendégünk volt hétvégenként. De nem is bántam, mert a nővéreim már nem velünk laktak… Albus volt az egyetlen a faluban, akire barátomként tekinthettem. Ezt a ismeretségünket - mely akkor még jobb lehetett volna az idő múlásával – családom elköltözése szakította félbe, két és fél év után. Akkor volt Claire-Anne, a nagyobbik nővérem esküvője…
A másik fiú a sógorom öccse volt, aki nem éppen volt szimpatikus számomra az első találkozásunk alkalmával: tipikus aranyvérű, aki mindenkinél többre tartotta magát. Önző volt és vad: mindenkinek és mindenkiről volt egy durva megjegyzése, amivel mélységesen megbántotta az illetőt. Nem ismerte a tiszteletet, másoktól pedig szemrebbenés nélkül elvárta, hogy szeressék és tiszteljék őt. Igazi rosszfiús kinézete még jobban kiemelte e nem éppen pozitív tulajdonságát… Aztán a szüleink kitalálták, hogy mivel milyen jól kijöttek nagyobbik testvéreink egymással, mi is barátkozzunk össze… Akkor még nem tudhattam, hogy az eredeti tervük, hogy minket is összeadnak, így erősítve meg a már megalapozott „családi”barátságot. A kezdeti ellenszenvem végül átformálódott. Beleszerettem és nem tehettem ellene semmit.
De pár héttel ezelőtt - amikor az életemet már rendezettnek nevezhetném, amikor már megtaláltam azt, aki mellett leélhetem az életem boldogságban – találkoztam Albussal, rá kellett döbbennem, hogy szeretem. De nem akartam megbántani Alfredot és mindent elveszíteni, minden kedves, vele eltöltött napot és percet… És a legnagyobb furcsaág, hogy Albussal kapcsolatban is így érzetem. Végül mindkettejük mellett döntöttem.

Ezek futottak át az agyamon, amikor a tükör előtt ültem. Nővéreim kezelésbe vettek és segítettek elkészülni a nagy napra. Mivel már mindketten túl voltak az esküvőn, eljött az idő, hogy húguknak is elképesztő és elfelejthetetlen legyen, amikor kimondja az „igen”-t.
Gyönyörű kontyot készítettek a hajamból. Claire-Anne fátylát és Laura ruháját kaptam meg. Nem kellett semmit mondanom nekik, boldogságtól ragyogó arcom tudtukra adta, hogy nagyon hálás vagyok mindazért, amit értem tettek.
Beszálltunk a hintókba és elindultunk mindannyian a templom felé.

~~~

- Szia, Tom! - köszöntöttük a Fogadó tulajdonosát.
- Kedves ifjú Dumbledore! Á, maga is itt van, ifjabb Grindelwald? Mit hozhatok az uraknak?
- Nem kérünk semmit, csak az Abszol Útra szeretnénk menni. Van ott egy kis dolgunk.
- Rendben, uraim. De ugye számíthatok arra, hogy betérnek egy- egy sherryre, mikor visszafele jönnek?
- Természetesen, Tom. Természetesen.
Elindultunk a hátsó kijárat felé, amelynél ott állt a téglafal, amely keresztül a varázslók és boszorkányok „bevásárlóutcájába” juthatunk. A varázspálcámmal megkocogtattam a falat a megfelelő helyen, majd lassan szemünk elé tárult az Abszol Út. Temérdek sok varázserővel rendelkező személy nézegette a rengeteg portékáját kínáló bolt kirakatát.
Megannyi üst mutogatta magát a vásárlóknak, a Madam Malkin Talárszabászatában seregnyi diák készíttette el a talárját. Mr. Ollivandernél pálcákért álltak sorba.
Czikornyai és Patzánál is rengeteg, az új tanévét egy hónap múlva megkezdő tanuló tolongott, hogy az új tankönyveiket és a szükséges könyveket beszerezzék.
Egyszer csak megpillantottuk a hatalmas, fehér márványból épült Varázslóbankot.
Beléptünk. Többször is jártunk már itt, de mindig elcsodálkoztam az épület méretein és szépségén. Lassan elérkeztünk a pulthoz, ahol egy kobold éppen befejezte a tennivalóját és egy újabb ügyfélre várakozott.
- Albus Dumbledore vagyok. A széfemhez szeretnék menni, ki szeretnék venni pár galleont a széfemből.
- A kulcsot, Uram.
Kérésére kezébe adtam a kis aranykulcsomat. Hosszas vizsgálat után így szólt:
- Minden rendben van – adta vissza a kulcsomat - Kövessék a kollégámat, Godmurt, majd ő lekíséri magukat.
Mutatott egy idősebb koboldra, aki intet nekünk, hogy kövessük. Egy fáklyákkal megvilágított folyósón keresztül elértünk a csillékhez. Az egyikbe beszálltunk és elindultunk a széfemhez.
Godmur kinyitotta az ajtót. Bementem és elvettem egy kis zacskó arany galleont. Azzal visszamentünk a felszínre.
- Minden rendben volt - mondta Godmur a pultnál lévő koboldnak, aki megvizsgálta a kulcsomat.
- Nagyon köszönjük a látogatást, Mr. Dumbledore. A viszontlátásra.
Elköszöntünk és kiléptünk az ajtón. A Foltozott Üst felé vettük az utunkat.

- Á, már vissza is tértek az urak? – köszöntött a kiskocsma tulajdonosa, mihelyt meglátott minket.
- Mondtuk, hogy visszatérünk, Tom.
- Persze, persze… És… És mit hozhatok maguknak?
- Két sherryt kérünk.
- Rendben, máris hozom.
Leültünk egy ablak melletti ülésre Gellerttel.
- Mi az, Albus? - kérdezte – Egész végig csak magad elé merengsz. Azóta, hogy eltettük a nyakéket Anastasiának.
- Azon gondolkozom, hogy ma oda adom neki és megkérem a kezét.
- Jajj, Albus… Azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyunk. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a döntéseid helyesek vele kapcsolatban.
- Gellert, miért vagy mindig ilyen ellenszenves vele, ha szóba kerül köztünk? Mi a bajod Anastasiával?
- Albus, nekem semmi bajom vele. Egyedül csak azzal, hogy átgondolatlan, hirtelen döntéseket hozol vele kapcsolatban. Mióta is vagytok együtt? - kérdezte, miközben idézőjelet mutatva a kezével, amikor az „együtt” szót kimondta.
- Úgy két hónapja.
- És máris el akarod venni? – hitetlenkedett.
- Igen.
- Albus, tudod, hogy…
- Khm… Khm… Elnézést, Uraim - szólt Tom és lerakta elénk a poharakat.
- Köszönjük, Tom - köszönte meg mind kettőnk nevében Gellert, majd válaszomra reagálva folytatta - Nem ésszerű ilyen hamar a házasság mellett döntened, Albus. Hiába, hogy szereted, de ilyen gyorsan vágj bele mindenbe. Lassíts egy kicsit - mondta majd belekortyolt az italába – De mégegyszer megkérdezném, hogy…
- Gellert, ne is folytasd, mert úgy is tudom, hogy mi lenne a következő kérdésed. Megint elértünk ahhoz, hogy kifejtenéd, hogy mennyire ellenzed a dolgot… És elmondanád, hogy véleményed szerint Ana nem szeret. És miből gondolom, hogy az ellenkezője az igaz. Még egyszer leszögezném, hogy tudom, hogy szeret. Megfogom ma megkérni a kezét, ha oda adom neki a nyakláncot.
- Ahogy gondolod, Albus. Tedd azt, amit a legjobbnak gondolsz. Csak figyelmeztetni akarlak, hogy nem mindig úgy vannak a dolgok, ahogyan azokat hisszük és elképzeljük.

~~~

Már vagy ötödszörre igazítottam meg a fátylat a hajamon. A nővéreim próbáltam lenyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de nem tudtam elegendő erőt meríteni a bátorításukból. Nem akartam elhinni, hogy megtörténik velem is az a csoda, ami velük.
Kopogást hallottunk meg.
- Szabad! - felelte Claire-Anne, mire Anya jelent meg az ajtóban.
- Na, hogy van az én kedves kislányom?
- Jajj, Anya… Ne hozd rá te is a frászt, már így is nagyon ideges - szólt Laura.
- Nem lesz semmi baj, Anastasia. Minden rendben lesz. Ha egy kicsit izgatott vagy, természetes. Ki ne lenne az? Nem igaz, lányok? - fordult anyám a nővéreimhez.
- Mi is ugyanígy izgultunk, amikor hozzámentünk Philhez és Jackhez. És ezt Anya tudja a leginkább – mondta Claire-Anne.
- Én is emlékszem. Jack édesanyja, Maria szinte már értesítette a Szent Mungót, hogy alig kapsz levegőt az izgulástól, Laura.
- Hát, igen, Ana. Úgy volt… De nem is volt semmi bajom utána.
- Készen áll már a legkisebb lányom, hogy átadjam a leendő férjének? - lépett be Apa.
- Igen, Frank. Már készen áll - szögezte le Anya, mikor már látta, hogy teljesen „megnyugodtam” - Előre megyünk - azzal máris kiléptek az ajtón: Anya és a két nővér-koszorúslányom.
Kettesben maradtunk Apával.
- Minden rendben van? - kérdezte.
- Persze, Apa.
- Akkor… Kérném a kezét, Kishölgy - becézett, mire belekaroltam.
Az oltárhoz vezetett. Nem tudtam teljesen megnyugodni, egész úton remegett a lábam. Csak akkor csendesült le a szívem, amikor megláttam Alfrédot a pap mellett.

~~~

- Bejössz? – kérdeztem az ékszerbolt előtt Gellerttől.
- Nem, inkább itt kint megvárlak.
- Rendben. Gyors leszek - mondtam és benyitottam - Jó napot!
- Jó napot! Mit szeretne az úr?
- Azt a nyakláncot szeretném megvenni, amit régebben félre rakattam.
- Arra a rubint kövesre gondol? Jól emlékszem?
- Nem, amit én félre tetettem, az egy smaragd köves volt.
- Már emlékszem - mondta az eladó nő és előhúzta a fiókból az ékszert - Ez volt, ugye?
- Igen, pontosan ez volt - ragyogott fel az arcom, mikor megláttam a régebben kiválasztott tökéletes ajándékot.
- 35 galleon lesz – mondta, miközben becsomagolta egy díszdobozba.
Leszámoltam a pénzt és odaadtam.
- Nagyon köszönöm, viszlát - azzal kiléptem az ajtón.
- És most a Meeters-birtokra megyünk, hogy Anastasia kezét megkérjem - néztem barátomra.
Már nem szólt semmit csak némán ballagott mellettem. Tudom, hogy csak védeni akar Anastasiától, de én biztos voltam benne, hogy nincs mitől féltenie.

~~~

- Alfred Charles Braxston! Fogadod-e a jelen lévők előtt, hogy az itt előtted álló Anastasia Carolina Meeters mellett fogsz állni gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, boldogságban, bánatban, míg a halál el nem választ?
- Fogadom.
- És te, Anastasia Carolina Meeters, fogadod-e a jelen lévők előtt, hogy az itt előtted álló Alfred Charles Braxston mellett fogsz állni gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, boldogságban, bánatban, míg a halál el nem választ titeket egymástól?
- Igen, fogadom - feleltem.
Alfred arcán végtelen örömöt véltem felfedezni, szeme a boldogságtól ragyogott.
- Most már megcsókolhatja az arát - fordult felé a pap.
Alfred, mint aki csak erre a percre várt volna, gyengéden átkarolt és megcsókolt. Üdvrivalgást hallottunk körülöttünk.
- Éljen! Éljen az ifjú pár! - hangzott mindenfelől.

~~~

- Harris!
- Igen, Mr. Dumbledore? Mit szeretne?
- Szólna Anastasiának, hogy itt vagyok? Szeretnék vele beszélni.
- Kedves Uram, ne haragudjon, de nem tehetem.
- Mi a baj? Mi történt Anastasiával?
- Nincs itthon senki a Meeters-családból. A templomban megtalálja őket.
- A templomban? Mégis mit csinálnak ott?
- Uram, azt sajnos nem tudom. Az uraság és a családja nem mondott semmit. Csak annyit, hogy ha bárki is keresné őket, a templomba küldjem az illetőt.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségét, Harris. További jó munkát - mondtam és távoztunk.
- Miért ment a templomba, Gellert?
- Nem tudom, Albus. Fogalmam sincs. Talán valamelyik rokonának van keresztelője vagy ilyesmi. Nem tudom.
Sietősre vettük az utunkat, hogy mielőbb a templomhoz érjünk.
Végül megpillantottuk az ünneplő tömeget a fehérre festett épületnél. Mindenki ünneplő, díszes ruhában volt. Ott voltak a legidősebb Meeters-lányok: Claire-Anne és Laura, férjeik, Phil és Jack mellett. Majd pár perc múlva megláttam Frank-et és Juliát is, a szülőket. Már indultam volna, de Gellert megfogta a karomat.
- Gyere. Ne menj - próbált egy fa árnyékába behúzni, hogy ne legyünk szem előtt.
- Mi van? – értetlenkedtem - Miért ne menjek, azt mondd meg? Mindenki ott van, a szülei, a nővérei. Megyek és megkeresem. Megkérem a kezét.
- Valóban? Nem gondolod, hogy ezzel már elkéstél? Mert ahogy…
Az utolsó mondatát szinte meg sem vártam:
- Gellert, már megint ezzel jössz?
- Én nem.
- Akkor meg mi a baj? Miért jössz ezzel folyton?
- Jobb lenne, ha egy kicsit megnyugodnál és megfordulnál.
- Ezt most meg miért mondod? – mondtam, majd elkezdtem megfordulni - Komolyan, Gellert, valamikor úgy nem értele…
Nem fejeztem be a mondatot… A meglepődöttségtől nem tudtam megszólalni… Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy gúnyt űz velem… Becsuktam a szemem és újból kinyitottam… De az előttem lejátszódó képet sehogyan sem tudtam megváltoztatni, bárhogy akartam… De nem tudtam…
Anastasia egy ismeretlen férfit ölelgetve sétált ki a templomból. A tömeg hangos „Éljen!” kiáltásokkal üdvözölte őket. Majd a férfi Anastasia felé fordult és hosszasan megcsókolta.
A szívem tört össze abban a pillanatban. Nem tudtam uralkodni magamon. Oda akartam rohanni, de Gellert nem engedte.
- Állj le, Albus. Nyugodj meg.
- Nyugodjak meg, Gellert? Nyugodjak meg? Mégis miért, Gellert? Miért? Mondd meg, hogy miért tette ezt velem? Miért, amikor én szívből szerettem?
- Nem tudom, Albus. Nem tudom. Szívtelen nő az ilyen – próbált megvigasztalni.
- Igen, egy szívtelen nő. Nem fogom ezt annyiban hagyni. Valamit tennem kell.
- Meg kell bosszulnod, Albus. Megbántottak, játszottak veled.
- Igazad van, Gellert. Meg kell bosszulnom. Együtt kitalálunk valamit, de ne itt… Ne itt beszéljük meg. Keressünk egy csendesebb helyet – mondtam és távoztunk a helyszínről.

~~~

- Maggie! Chloe! Nagyon örülök, hogy eljöttetek – köszöntöm régi barátnőimet az esküvő másnapján, a délutáni összejövetelen.
- Jajj, Anastasia! Annyira örülök nektek – mondta Chloe.
- És… Hol van Alfred? – kérdezte Mag.
- Nem tudom - néztem körül a tömegen - Megkeresem. Egy perc és visszajövünk – mondtam és párom keresésére indultam. Hosszas keresgélés után a bárpultnál találtam rá.
- Szia, szívem. Kérsz egy italt? - üdvözölt.
- Ó, drágám. Nagyon köszönöm - vettem el a poharat a kezéből - Be szeretnélek mutatni két régi ismerősömnek, akikkel még nem találkoztál. Sajnos nem tudtak eljönni az esküvőre, mert dolguk volt.
- Szívesen megismerkednék velük. Nem kóstolod meg? - mutatott a kezembe lévő pohárra, mire belekortyoltam.
- Hm, Alfred. Ez valami istenien finom. Honnan van?
- Az egyik ismerősöd… Valami Grintelgard vagy valami hasonló vezetékneve… Ő adta.
- Grintelgard? Várjunk csak… Nem Gellert Grindelwaldra gondolsz?
- De, igen… Igen, ő rá. Csak nem értettem a nevét, amikor bemutatkozott - felelte.
Pár perc után, amikor már Maggiékhez értünk, nem volt már semmi a poharunkban. Hosszas beszélgetés után összebarátkozott a két lány a férjemmel. A háttérben halk zene szólt.
- Ha nem haragudtok, akkor én körbenézek, hátha akad még valaki ismerős, akivel még nem futottam össze - szakítottam félbe a beszélgetést.
- Nem gond, menj csak – felelte Alfred, majd egyedül hagytam a lányokkal.
Végig pásztáztam a társaságot Gellertet keresve. Tudtam, hogy nagyon jóban van Albussal, így csak reménykedhettem, hogy ő is jelen van. Végül megtaláltam mindkettejüket. Egymással beszélgettek. Éppen feléjük indultam volna, amikor Alfred átkarolt.
- Hol hagytad a lányokat? - kérdeztem.
- Elmentek inni valamit.
- Nem volt okos dolog tőlem, hogy egyedül hagytalak velük. Még a végén elveszítelek.
- Nem kell más rajtad kívül, Anastasia. Ezt te is jól tudod - mondta és megcsókolt.
Elkezdődött egy romantikus dal, mire lassúzni kezdtünk. Körülöttünk még néhány pár táncolt.

~~~

- Anastasia?
- Albus? - fordult meg, amikor megszólítottam.
- Szia. Nagyon örülök, hogy látlak.
- Én is, szintén. Ó, hadd mutassam be a férjemet, Alfredot - mutatott a mellette álló, megilletődött férfira.
- Örvendek a szerencsének, hogy megismerhetlek - köszöntöttem.
- Szintén – mondta és kezet fogtunk.
- Albus nagyon régi ismerősöm - mondta Ana.
- Gyönyörű a karkötő, ami rajtad van, Ana.
- Nagyon köszönöm, Albus. Még Alfred vette, mikor eljegyzett.
- Hát, igen… A nők mindig anyagiasabbak a férfiaknál - mondtam.
- Nagyon sajnálom, de mennem kell - szólt Alfred, majd arcon puszilta Anastasiát, majd felém fordult - Remélem, hogy találkozunk még, Albus - azzal távozott.
- A fülbevalók is szépek.
- Albus, ne mondd úgy, mint ha nem tudnád, hogy tőled kaptam a második találkozásunkkor.
- Igen, emlékszem… Hát hogy ne emlékeznék rá… Csakhogy azóta, Anastasia… Nagyon megváltozott az idő… Férjhez mentél, mint látom - invitáltam egy táncra.
- Igen, Albus – mondta, mire nyakam köré fonta a karjait - Férjhez mentem.
- És ezt nekem mégis mikor akartad velem közölni, kedvesem?
- Kérlek, ne itt kezdj el veszekedni erről, Albus, mindenki előtt. Ami megtörtént, megtörtént. Ezen már sehogy sem tudsz változtatni, bárhogy szeretnél is - fejezte be a táncot és lesétált a táncparkettről.
- Hogy nem tudok? Azt majd meglátjuk - súgtam a fülébe, mikor mögé értem.
- Minden rendben van, Albus? Á, szia, Ana.
- Szia, Gellert - köszöntötte Anastasia, aki már épp menni készült.
- Barátom! Minden a lehető legnagyobb rendben van. Elhoztad, amire megkértelek? – kérdeztem barátomat – Anastasia, miért mész el? Maradnod kell még egy kicsit.
- Persze, itt is van – nyújtotta át a diszdobozt Gellert.
- Anastasia, fogadd el tőlem ezt, mint megkésett nászajándékot.
Ana elvette. Felnyitotta és meglátva az ékszer, elpirult. Kiemelte a dobozból, majd felcsatoltam rá.
- Nagyon köszönöm, Albus. Ez… Ez gyönyörű.
- Igazán nem kell köszönnöd.
Még pár percig szótlanul álltunk hárman egymás mellett a tömegben, mikor hirtelen Ana rosszul lett.
- Albus… Albus… Hívd ide Alfredot… - kérte.
- Na, persze… Alfredot… - mondtam halkan, majd barátom felé fordultam - Gellert, keresd meg ezt a félnótás Alfrédot és hozd a megbeszélt helyre.
Azzal „társam” eltűnt a tömegbe, míg én kitámogattam a szalonból az elájult Anát.

~~~

3. fejezet: A vég kezdete

Őrjítő mámort éreztem, amikor végre megtettem.
Hogy megbántam-e?
Nem bántam meg. Semmit sem bántam meg…
És hogy miért nem?
Mert szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy nem bánta meg, amit tett…
Ahogy őt sem bántotta, hogy a lelkembe gázolt, úgy nekem se jelentett szívfájdalmat, amikor végre minden bánatomnak véget vetettem azzal, hogy…

Egy elhagyatott romos, földalatti pince szolgált a mi titkos tervünk végrehajtására. Gellerttel elhatároztuk, hogy megtisztítjuk a varázslótársadalmat a varázserő nélküliektől. Idehordtuk azokat a személyeket, akik muglik létükre veszélyt jelenthettek ránk, varázslókra és boszorkányokra.
Idehoztuk őket.
Az épület ablakain beszűrődött a lemenni készülő nap sugarai, így még egy zordabbnak, ridegnek és rémisztőbbnek tűnhetett azoknak, akik nem voltam ehhez a látványhoz hozzászokva.
Észrevehetetlenül hoztuk ki őket a bálról.  Fel sem tűnt senkinek, hogy eltűnt a két főünnepelt.
Nem keresték sem Anát, sem az újdonsült férjét. De senki nem kereste…
Ha kereste is volna őket, ha bárki is a keresésükre indult volna… Még akkor sem lett volna semmi elképzelése, hogy hol lehetnek. Senki nem tudott volna nyomára lelni a mi kis titkos helyünknek. Senki nem sejtette, hogy mire is készülünk jó pár méterrel a föld alatt.
- Minden tiszta, semmi mozgolódás odakint. Néma csönd van - mondta Gellert, mikor leért a lépcső végére. Átfürkészte odafönt a terepet, hogy senki ne lepjen meg minket.
- Nagyon köszönöm, Gellert.
- Hol…? Ööö… Hol vagyok? Mi történt velem? Mi ez a hely? - tért vissza az élet Anába.
- Ne félj, Ana. Elhoztunk a kis szánalmas bálodról téged, hogy nyugodtan megtudjuk beszélni a dolgokat. Úgyis azt mondtad, hogy ne ott mindenki szeme láttára veszekedjünk, így elhoztunk ide titeket.
- Minket? - kérdezte - Mégis hol vagyok? Mi történt velem?
- Igen, Ana. Titeket, mivel, hogy a kedves férjecskét, Alfred, is itt van - mutatott Ana férjére Gellert.
- Az, hogy hol vagy, ne érdekeljen. Hogy mi történt veled, az már egy kicsit érdekesebb dolog - mosolyodtam el.
- Arra emlékszem, hogy elsötétült előttem minden.
- Hát igen, nem mindenki, sőt senki nem bírja a kábító bűbájjal rendelkező nyakékeket, főleg akkor nem, ha előtte megívott egy pohár reakciólassító bájitallal elkevert pezsgőt - világosítottam fel.
Anán látni lehetett, hogy csak lassan fogja fel, hogy mit is mondtam neki az előbb.
- Ti…? Ti elkábítottatok minket?
- Tényleg nagyon lassú a reakcióideje, Albus. Nagyon nehezen fogja fel a tényeket – szólt Gellert nevetve.
- Pontosan így van, Ana. Pontosan így. Mindkettőtöket. Téged is… És a férjedet is.
Lassan megértette a dolgot.
- Alfred… Alfréddal mit csináltatok? Ő jól van?
- Ne tettesd, hogy érdekel, hogy mi lett vele… És főleg ne azt, hogy szereted, Ana. Úgyis tudom, hogy csak engem szeretsz.
- Nagyon is rosszul gondolod a dolgot, Albus. Egyáltalán nem így van.
- Hogy nem? Mégis ki volt oda értem, hogy újra láthat a legelső találkozásunknál és kérte, hogy találkozzunk másodszorra is? - emeltem fel a hangomat - Mégis ki, Ana?
- Én, Albus.
- Igen, te voltál, Ana. Mégis eltitkoltad előlem, hogy mást szeretsz.
- Ez nem így történt, Albus. Rosszul látod.
- Hogy rosszul látja Albus? Mégis miért látná rosszul Ana? - szólt Gellert.
- Mert egyáltalán nem ez az igazság. Egyáltalán nem így történt. Régebben odaígértek Alfrednak, amikor még nem is ismertük egymást, Albus. Nem tehettem mást. Nem rúghattam fel a szüleim elhatározását, hogy megmondom nekik, hogy nem akarok hozzámenni - mondta könnyező szemekkel Ana - De téged sem akartalak elveszíteni. Csakhogy beleszerettem Alfredba. Mind kettőtöket megszerettem és nem akartam egyikőtöket sem elhagyni a másikért. Nem mertelek keresni, amikor eljegyzett, mert azt hittem, hogy többet szeretnél velem találkozni, ami lehetetlenség lett volna.
- Hogy micsoda? Szeretted Albust, miközben nekem ígértek és az én jegyesem voltál? - kelt fel a földről Alfred.
- Igen, Alfred, így volt.
- Láthatod, hogy mennyire szeret a feleséged. Más férfival is kikezd - mondta Gellert.
- Kurva vagy, Ana. Egy hatalmas nagy kurva. Máshol keresed a boldogságot, annak ellenére, hogy mellettem mindened meglett volna. Undorodom tőled - mondta dühösen Alfred – Befejeztem veled.
- Nem hagyhatsz itt, nem mehetsz el, Alfred. A férjem vagy – zokogta Ana.
- Ana, nem vagyok a férjed, többé már nem. Viszlát. Uraim, engedelmükkel távoznék.
- Ki mondta, hogy elmehetsz, te féreg? - förmedtem rá.
- Nekem itt már semmi dolgom nincs, már nincs feleségem.
- Dehogy nincs, Alfred. Épp most fogod végignézni, ahogy megbosszulom a feleségeden, hogy mindvégig csak játszott velem – mondtam, miközben elkezdtem Anát szorongatni.
- Albus, ne tedd – kelt a lány védelmére Alfred és megpróbálta kiszabadítani a szorításomból.
- „Albus, ne tedd. Ne tedd, mert még szeretem” - mondtam gúnyosan – Gellert, kérlek, intézkedj. Segíts nekem légy szíves.
Gellert eltávolította Alfrédot tőlünk, de túl nagy volt a lendület. Alfred megtántorodott és hátrazuhant. Anastasia rögtön hozzá szaladt. Felemelte a fejét, de megijedt. Kiemelte a kezét férje feje alól és láttuk, hogy tiszta vér.
- Megölted, te szemét. Megölted - vádaskodott Gellert szemeibe nézve.
- Csak lassan a testtel, kicsi Ana. Nyugodj le szépen, nincs semmi baj - közeledtem feléje.
- Mi az, hogy nincs semmi baj, Albus? Szerinted minden rendben van?
- Igen, kedves Anastasia, minden rendben van. Mert te is követed őt – mondtam és felemeltem a tőrt, ami mindvégig a zsebembe várta a megfelelő alkalmat, hogy hasznát vegyem. Eljött végre az a pillanat.
Anastasia a rémülettől és az ijedségtől megbénult. Megszólalni sem mert.
- Véged van, te rohadt ribanc. Mindennek vége van. Szép álmokat - súgtam a fülébe, majd felegyenesedtem.
És lecsapta rá.
Anastasia torkának estem. Zilált és harcolni próbált, de nem engedtem neki. Befogtam a száját, majd egy éles vágással elmetszettem a nyakát. Nem lélegzett többé, szíve megszűnt dobogni. Fehérlő nyakán lassan kezdett el bugyogni a vér. Újra felemeltem a kést. A gyomrába mélyítettem.
Nem láttam semmit. Már nem érdekelt semmi. Senki nem tartott vissza. Még Gellert sem.
Többször döftem bele a kést a már élettelen testbe. Vajszínű ruhája már egészen vörös lett.
Jóleső érzés kerített hatalmába, hogy a könyökömet melegítette egykori kedvesem és szerelmem vére. A szúrt sebek már nem szúrtnak látszottak. Annyiszor szúrtam Anába, hogy már felnyitottam a mellkasát. A bordáit már eltörtem. Szétroncsolódott kezeim alatt a fiatal lány. Alig lehetett ráismerni.
Pár percnyi néma csönd után eszméltem fel, hogy mit is tettem.
Körülnéztem. Gellert ott állt mellettem. Nem kérdezett semmit, csak egy erős és határozott mozdulattal felsegített és a kijárathoz vezetett.
Nem néztünk hátra. Sem én, sem Gellert.
Bezártuk az épületet és egy pusztító bűbájjal megsemmisítettük. A földdel lett egyenlő.

Amint végeztünk, távoztunk a helyszínről.

~~~

Senki nem tudta a vendégek és a család tagjai közül, hogy hova lett az ifjú pár.
Fogalmuk sem volt, hogy hova tűnhettek.

Csak mi ketten tudtuk, hogy egy erdőszéli tisztáson a föld alatt egy pincét rejtett egykoron a föld.
Csak mi ketten tudtuk, hogy két ember holttestét emésztik lent a férgek.
Csak mi ketten tudtuk, hogy a lehető leghelyesebben cselekedtünk.