Esőlány – Éjszakai zongoraszó
Siriusnak elege volt a családjából. Nem elég, hogy immár öt éve folyamatosan harcolnia kell a családjával, amiért nem mardekáros lett, nem elég, hogy folyton az öccse ajnározását nézheti, most még egész éjszaka azt az átkozott krampácsolást is hallgathatja a szalonból. Már a harmadik éjszaka szólt megállás nélkül a zongora. Ez már mindennek a teteje! Nem érdekelte többé, hogy a szülei milyen nagyhatalmú mágusok, milyen sötét hatalmak a szövetségeseik: betelt a pohár. Felpattant és lecsörtetett a lépcsőn. Kezében tartott pálcájából szikrák szökkentek ki és megperzselték a faliszőnyeget, de ez cseppet sem érdekelte a fiút.
A szalon ajtaja előtt megállt, hogy összeszedje bátorságát. Vett egy nagy levegőt, pálcáját előre szegezte, aztán berontott az ajtón.
- Elegem… - ordította, de a szó a torkán akadt.
A szobában körülbelül húsz embert talált: mindenki pasztellszínű masnikba, fodrokba, tüllbe volt bugyolálva, és egytől egyig spiccen tipegtek, forogtak, hajlongtak. S az egész csődület közepén ott állt a nemes és nagy múltú Orion Black, fehérre mázolva, spicc-cipőben, magasra kontyolt hajjal, rizsporosan.
Riadt arcok meredtek Siriusra, s ő visszanézett rájuk. A csendet immár csak az óra ketyegése törte meg. Sirius dühe lassan elpárolgott. Csak egyetlen gondolat visszhangzott fejében, ami végül döntéssé érett:
- Elköltözöm.
Azzal apjára csapta az ajtót.
|