mveber – Cadmus térdre rogyott

Cadmus térdre rogyott.  A rideg acél csörömpölve hullott ki csúszós ujjai szorításából.  Haja fekete volt, kiálló arccsontjai szinte átszakadtak egyre sápadó bőre alatt. A mágus torkára szorította kezét, vékony ujjai között sűrű, vörös folyadék bugyogott elő. Végül hörögve hátravetette fejét, teste fájdalmas ívbe feszült, ahogy egy utolsó remegés végigsöpört rajta.  Vére meleg permetként fröccsent menyasszonya fehér fátylára. A mátka bánatos arcán mosoly jelent meg, szeméből könnycseppek gördültek alá.

- Hamarosan újra együtt lehetünk Kedvesem- suttogta gyöngéden, s szerelme mellé kuporodott.  Szerető férje ugyan elvesztette szeme eleven csillogását, de arca továbbra is gyönyörű volt és békességet sugárzott. Az asszony egyre halványuló tenyerét a mozdulatlan mellkasra fektette, a másikat pedig a halott maszatos ujjai közé fonta. Hűvös, apró kavicsot érzett.  Különös módon nyugtatónak találta az érintést.
- Köszönöm- búgta bele a Semmibe. Utolsó pillantása egy groteszk, megnyúlt árnyékra esett, hogy aztán elhalványult sziluettjét újra magába szippanthassa a végtelen Sötétség.

A selyemlepel finom fodrozódással hullott a vértócsába.