Egy apró, fekete kő

Cím: Egy apró, fekete kő
Kulcsok:
- Első: Durmstrang
- Második: Egy hűtlen feleség
- Harmadik: „Én bizony nem félek a bűntudattól - úgyis hamar elmúlik.” (Jane Austen)
Korhatár: 18
Műfaj: Dráma
Figyelmeztetések: erőszak, kínzás, szereplő halála
Jogok: Minden jog J.K. Rowlingot és a Warner Bros stúdiót illet.
Tartalom: A fiatal Gellert Grindelwald, miután megszerezte a bodzapálcát, a második ereklye nyomába ered, ezúttal társai segítségével.
Megjegyzés: -



Grindelwald tombolt. A harag, égető lávaként fortyogott belsőjében, s lassan utat tört magának felfelé. Izzó, fehér köd lepte el elméjét, s ő szórta átkait, mindenre, ami az útjába került. Fa bútorok lobbantak lángra, masszív kőfalak robbantak apró darabkákra. A levegő megtelt füsttel és porral, amit a lobogó lángok narancssárgává színeztek. Lassan nem maradt körülötte semmi, amit elpusztíthatott, csak romok és lángnyelvek. Becsapva érezte magát, elhagyatottnak, mintha elloptak volna tőle valamit, mintha mindent elloptak volna tőle egy perc alatt. Keserű volt a felismerés, hogy mindez sosem volt igazán az övé. Az elkeseredettség újra és újra feltört benne, és hallotta, ahogy a lány felüvölt, akár egy sebzett vadállat, s tudta, hogy ő okozza szenvedését.

Minden olyan ismerős volt. Ugyan az történt, mint évekkel korábban, mikor a legjobb barátját, az egyetlen hozzá méltó mágust veszítette el. Az az ő hibája volt, csak az övé. Évekbe tellett mire ezt beismerte magának, de most már tudta. Jó lecke volt, amit meg kellett tanulnia. Ha a hatalomról van szó, csak magában bízhat, neki kell kézben tartania mindent, egyedül neki. Megint elfelejtette volna?

Csak állt és szótlanul bámulta a pusztítást.

*

Gellert Grindelwald hátradőlt a székben. Átmenetileg kizárta a fejéből az asztalnál folyó heves vitát és inkább a környezetét vette szemügyre. Az idő éjfél felé járt, és a Táncoló Troll kezdett kiürülni. Rajtuk kívül már csak egy asztalnál ültek vendégek. Mint mindenhol, megjelenésük itt is mély ellenszenvvel váltott ki, de egy ilyen csehóból senkit, még őket sem dobták ki. A csapos le-lecsukódó szemekkel törölgette a pultot, a poharakat, meg ami még a keze ügyébe került, s ügyet sem vetett egyre hangosabb szóváltásukra. Igaz, borvirágos arca feléjük fordult, de érdeklődését az asztalnál ülő, idősödő nő kötötte le, s annak is inkább kihívó ruházata. Beata hevesen magyarázott valamit a Mágiaügyi Minisztérium ostobaságáról, s közben telt idomai meg-megremegtek, s a csapos arca minden mozdulatától egyre vörösebb lett.

Gellertet jobban aggasztotta azonban a másik asztaltársaság, akik még az ivóban voltak. Két idős férfi, akadozó nyelvvel anekdotákat meséltek egymásnak, néha hangosan felkacagtak, ám a harmadik csak ült és sötét tekintetét egyenesen Gellertre szegezte. Válaszul a fiú gúnyosan elmosolyodott és üresedő boros kupáját a férfi felé emelte üdvözlőileg. Az elsápadt, szeme dühösen villant, keze ökölbe szorult, s ezt Gellert egy újabb mosollyal nyugtázta. A férfi, amikor csak tehette, beléjük kötött, de láthatóan még nem ivott ehhez eleget. Egyelőre csak pillantásával próbálta őket elkergetni, de mivel elég messze volt ahhoz, hogy ne halljon semmit, Gellert nem zavartatta magát. Közben, észre sem vette, hogy ujjai között ismét új pálcáját forgatja. Két napja már, hogy megszerezte a bodzapálcát attól a bolond Gregorovicstól, s még mindig kicsit idegennek érezte. A pálca, mely egy ős öregember ujjára emlékeztette, azonban készségesen szolgálta őt, s Gellert tudta, hogy hamar megszokja majd.

Figyelmét ismét társaira fordította. Az elfogyasztott bor megtette a hatását, a tervek már egészen eltávolodtak a valóság talajától.

- Szerintem – vágott bele Enok szavába Isaac – egyértelmű, hogy mit kell tennünk. Fogjuk a sárkányaimat, és felégetünk néhány szennyes mugli várost. Aztán, ha jönnek azok az améne… amzitá… amnéziátorok, akkor majd őket is ropogósra sütjük. Ennyit csak nem tud eltussolni az a sok bohóc!

Beata rosszallóan csóválta a fejét, Hanna, egykedvűen szívta cigarettáját, Enok pedig sötét pillantásokat vetett a férfira, Torkel és Aron azonban beszállt a vitába.

- Isaac – szólt Aron. -, ezzel csak háborút szítanál. A muglik azt hinnék, a többi mugli támadta meg őket és nekiállnának egymással háborúzni. – Higgadtan tiszta fejjel érvelt, de látszott rajta, hogy kezd elege lenni az igencsak ittas Isaacból.

- De te… te nem érted a lényeget! – birkózott a szavakkal Isaac. – Sáfrá…sárkányok! Sárkányok, értitek? Velük nem veszíthetünk.

- És hogyan irányítanád őket, Isaac? Elvégre, mégiscsak vadállatok!

- Az… - Isaac elgondolkodni látszott. - Az részletkérdés!

- Figyelj ide… – kezdte Torkel, de Gellert a szavába vágott.

- Elég – mondta halkan, de jól hallhatóan. Minden fej felé fordult. Ideje volt lezárni a tanácskozást. Túl késő volt már és túl sok bor fogyott. – Nem használunk sárkányokat, egyelőre nem. Még van két ereklye, amit meg kell szereznem, addig nem teszünk semmi radikálist, világos?

Isaac üres tekintettel bólogatott.

- Most menj! Menj vissza Romániába, Isaac! Te meg, Enok, kísérd el, nehogy baja essen – tette hozzá morogva.

- De… - kezdte az alacsony férfi.

- Menj! – fojtotta belé a szót Gellert. – Három nap múlva találkozunk, addig végezd a dolgodat. Majd értesítelek a helyszínről.

Enok sötét pillantást vetett rá, de vitatkozni már nem mert. Általában jellemző volt ez rá. Mindenkiről megvolt a maga véleménye, de tenni sohasem tette semmit, csak morgott maga elé és csúnyán nézett az emberekre. Nem is vette senki komolyan. A fiú felnyalábolta a kótyagos Isaacot, aki majdnem kétszer olyan magas volt, mint ő, majd kitántorgott vele a kocsmából.

- Ti pedig – fordult a többiekhez Gellert. -, ha időtök engedi, nézzetek utána a Penders családnak. A Peverellek egyik ága megváltoztatta a családnevét, méghozzá erre. Mindennek nézzetek utána, hányan vannak, hányszor párbajoztak, leszármazottaik merre laknak, kinél lehet a Feltámadás Köve. Természetesen én is végzek kutatásokat, s majd három nap múlva a szokásos helyen találkozunk és megbeszéljük, ki mit talált.

Csendben bólintottak mind a négyen.

- Torkel. – A magas, fejedelmi pillantású férfi várakozóan nézett rá. Szemében eltökéltség égett. – Felügyeld továbbra is az építkezést északon. A Nurmengard fontos bástyája lesz majd a forradalmunknak, azt akarom, hogy tökéletes legyen. De légy óvatos, senkinek sem szabad megtudnia, mit tervezünk.

- Ahogy eddig is. – Arcán büszke mosoly villant át. Bár messziről érkezett Gellert csapatába, mostanra teljesen beilleszkedett a közéjük, s elveiket is magáévá tette. Nemesi vére pedig hatalmas előnyt jelent, hiszen sok kiváltságra teszi alkalmassá őt és rajta keresztül Gellertet is.

- Aron – fordult a másik férfi felé, aki még az asztalnál maradt. Ő az elegáns, tiszta Torkel mellett csak még szegényebbnek és kopottabbnak, piszkosabbnak nézett ki, mint általában. – Járd tovább a vidéket, gyűjts össze mindenkit, akit érdekel a forradalmunk, s közben figyeld a szóbeszédeket. Tudnunk kell, miről suttog az utca embere. És Beata. – A nő kihívó pillantással figyelte. Gellert egy pillanat alatt olyan elbűvölő mosolyt öltött magára, amilyenre minden nő vágyott. – Szükségem van rád is. A férjed, kapcsolatai által befolyásos segítőkre tehetünk szert. Kérlek, győzd meg őket az igazunkról.

- Én bárkit meggyőzök bármiről! – Forró pillantása Gellert arcán időzött. – Bebizonyíthatom.

- Elhiszem – hagyta rá Gellert. – De azért óvatosan csináld. Szükségünk van a férjed bizalmára is.

- Ahogy akarod – dőlt hátra a nő, de látszott az arcán, hogy mi a véleménye a férjéről meg annak bizalmáról.

Ezután már nem maradt más megbeszélnivalójuk. Gellert korábban beszámolt a társaságnak, hogyan szerezte meg a pálcát a pálcakészítőtől, s ezzel arra is magyarázatot adott, miért tűnt el előlük több hónapra. Az ereklyéről szőtt ábrándok immár kezdtek valós testet ölteni, s ez mindenkit fellelkesített. Csendben ültek még néhány percig, míg a kupák kiürültek, majd Aron, Torkel és Beata csendben távoztak. Gellert és Hanna kettesben maradtak.

- Szóval, mi a baj? – szegezte a lánynak a kérdést Gellert.

Hanna egész este szótlanul ült mellette, s egyik édes illatú cigarettáját gyújtotta meg a másik után. Arca beesett volt, mint aki rövid idő alatt sokat fogyott, szeme alatt sötét karikák híztak, s egyébként, minden mozdulatán látszott, hogy csak testben van jelen. Kezében alig észrevehetően remegett a vörös színű szipka.

Zavartan pillantott fel Gellertre.

- Semmi – felelte halvány mosollyal. – Csak… hiányoztál. Olyan hirtelen tűntél el a semmiben, aztán két hónapig híredet sem hallottam.

- Dolgom volt.

- Tudom. – A lány bánatosan meredt maga elé, de látszott rajta, hogy mondani akar valamit, ám végül nem kerülhetett rá sor.

- Grindelwald! – recsegte valaki az asztaluk mellől. Egyikük sem vette észre a férfi közeledését, aki társasága távoztával, immár átviharzott az ő asztalukhoz. – Megmondtam, hogy nem látunk itt szívesen! – Szavain érezhető volt az alkohol, ami bátorságot adott neki.

- Nocsak, Krum – felelt Grindelwald és gúnyosan végigmérte a férfit. – Még mindig azt hiszed, hogy ez a te kocsmád?

- Tűnj el innen, Grindelwald! – sziszegte Krum ingerülten, s némi keresgélés után pálcáját is előhúzta. – Vidd innen a csürhédet, meg a gonosz terveidet! Ezt a várost nem teszed tönkre!

- Mit akarsz tenni ellene? – Gellert felállt, pálcáját megpörgette ujjai között.

Krum helyett a pálcája válaszolt, ám Gellert játszva kivédte átkát. Rövid, de annál zajosabb párbaj vette kezdetét közöttük, mely elég volt ahhoz, hogy a kocsmárost felriassza szendergéséből. Sápadtan nézte a pusztítást, de közbelépni már nem mert.

Gellert hideg fejjel, magabiztosan vívta a párbajt, bár végső soron nem akarta bántani az öreget. A tiszta varázslóvér ne folyjék hiába. Azonban az alkalom arra tökéletes volt, hogy kipróbálja, mire képes a bodzapálca, s az jól szolgálta. Játszi könnyedséggel szórta a bűbájokat, átkokat, s mikor úgy érezte, megunta a játékot, egy laza pálcaintés elég volt, hogy Krum a terem másik sarkába repüljön.

Gellert odasétált mellé, és elrúgta pálcáját a keze mellől.

- Nem akarlak bántani Krum. Egy napon megérted majd, hogy milyen fontos ügyért küzdünk. Érted is és a családodért is.

Azzal hátat fordított az ocsúdozó férfinak és Hanna mellé lépett. A nagy ricsajra, Kosztya, Gellert menyétje, aki eddig a kocsma sötét sarkait kutatta át, felhagyott az egérvadászattal és pár szökkenés után már Gellert nyakában is volt. A fiú derékon ragadta a lányt, aztán halk pukkanással eltűntek a romos kocsmából.

Sötét erdőben bukkantak fel ismét. A távolban egy sötét kastély sziluettje magasodott ki a sűrű erdő hótakaróval borított lombkoronájából, s vált árnyékká a csillagokkal pöttyözött égbolt előtt. A Durmstrang. Az iskola ahonnan évekkel ezelőtt kicsapták Gellertet, s ami ettől függetlenül, az egyetlen állandó otthonául szolgált, azóta is. Már fiatal diák korában kiismerte a kastély és a birtok titkait. Tudta, hogy a birtok köré vont védőháló inkább látványos, mint hatékony, mint ahogyan azt is, hogy rengeteg üresen álló ház és barlang volt a területen, amire senki sem fordított figyelmet. Csak néhány háznak volt lakója, főként tanárok, akik megunták, hogy állandóan diákok veszik őket körül. Így eltanácsolás után egyszerűen beköltözött az egyik elhagyott őrházba, s amikor csak tehette, beszökött a kastélyba, hogy tovább kutasson az ereklyék után. Két hónap után először tért ide vissza, s szemében becsvágyó fény villant, ahogy a kastély tornyait figyelte. Rengeteg titok és tudás tárháza volt ez, amit még meg akart szerezni.

- Ez a Krum – mondta Hanna mellette -, egyszer majd a vesztedet okozza.

Gellert a metsző szélben didergő lányra pillantott.

- Krum idővel rá fog jönni, hogy igazam van. Addig meg hadd ugráljon. Komoly kárt úgysem okozhat, amíg nálam van ez – mutatta fel a pálcáját. Hanna ugyan nem tűnt meggyőzöttnek, de annyiban hagyta a dolgot, látva Gellert eltökéltségét.

Megkeresték a mágikus háló egyik szakadását, amit Gellert, az évek során, átjáróvá tágított, s beléptek a birtokra. A háló meg sem rebbent. Kosztya leugrott Gellert válláról és eltűnt az erdőben, vékony sávot vágva az érintetlen hótakaróba, a két alak pedig az egyik közeli ház felé indult. A kívülről roskadtnak tetsző őrkunyhó egész takaros volt belül, bár ugyan olyan csípős hideg fogadta az érkezőket, mint amilyen odakint volt. A lány egy pálcaintéssel tüzet varázsolt a kandallóba, aztán eltűnt az egyik ajtó mögött.

Gellert levetette magát az ütött-kopott kanapéra és körülnézett az ingadozó fénnyel megvilágított helységben. Asztal, szék, egy szekrény – minden tárgyon látszott, hogy hosszú időt éltek már meg. Vastag porréteg fedett minden vízszintes felületet, alatta a faanyagon kosszal telt repedések futottak, s a szőnyeg pedig szinte ki se látszott a rá rakódott sárréteg alól. Azonban nem az elhanyagoltság határozta meg leginkább a szoba képét. Gellert ugyanis az összes falfelületet teleragasztotta pergamenekkel, cetlikkel, újságkivágásokkal és könyvoldalakkal, az egyik falra pedig saját kezűleg vésett egy ábrát, a Halál Ereklyéinek szimbólumát. A kandalló fölött hatalmas térkép kapott helyet, melyen különböző színű nyilacskák jelezték az ereklyék felbukkanásának helyeit, illetve vastag tintavonások és satírozások azok útvonalait.

Gellert mosolyogva feltette lábát a kanapé előtti zsámolyra. Egy lépéssel közelebb került a céljához. Szeme a térképet fürkészte, de kezével köpenye zsebében turkált. Hamarosan meg is találta, amit keresett. Kopott, sötét bőrtokot vett elő, s komótosan bontogatni kezdte a szájánál a csomót. A tokból egy pipa s némi szárított, vöröses színű növény került elő és néhány apró tüskés bogyó. Gellert megtöltötte a pipát majd pálcájával hármat koppantott a dohányra. Utolsó koppantására a száraz növények felparázslottak.

A fiú élvezette mélyet szívott a pipából, fejét hátra döntötte, s csak jóval később fújta ki a vöröses füstöt. Tudta, ha máskor nem, most igazán megérdemelte a kikapcsolódást. Majd holnap folytat mindent, ott ahol abbahagyta.

Nyílt az ajtó, Hanna tért vissza.

- Sárkánymenta? – kérdezte rögtön.

Gellert bólintott. A lány szeme eltökélt fénnyel lobbant, s rögtön Gellert mellé telepedett a kanapéra, s ő is mélyet szívott a pipából. Könnyek szaladtak a szemébe, de nem köhögött csak hátravetette magát a kanapén.

- Mi hír a Fabel családnál? – kérdezte Gellert valamivel később.

Hanna megdörzsölte szemét, majd tompa hangon válaszolt.

- Minden rendben. A család még mindig dögunalom, de nem gyanítanak semmit. És elképzelhető, hogy találtam valakit, aki a hasznunkra lehet.

- Kicsoda? – Gellert a szájából és az orrából előgomolygó füstöt figyelte, mely lassan eltompított a fényt és a tárgyak körvonalait a szobában.

- A neve Stux. Német, bár hosszú időt töltött Párizsban, most Európa többi részét akarja felfedezni. Két hete van Fabeléknél és nem úgy néz ki, mint aki nagyon távozni akar. Néhány pohár bor elég neki, hogy a titoktartásról panaszkodjon. Fabel kedveli, tehát ilyenkor úgy csinál, mintha nem hallana semmit.

Gellertnek egyre nehezebben ment a koncentrálás. Hanna egy híres, aranyvérű családnál volt cseléd, és a nagyasszony társalkodónője egyben. Elég közel volt így a politikai eseményekhez ahhoz, hogy pontos híreket hozzon neki. De mit kezdjen azzal a Stux-szal? Törjön rá? Vagy beszélnie kellene vele? Már nem is tudta. Látta, ahogy Hanna hozzá hajol és mélyet szív a kezében tartott pipából. Gellert felemelte a kezét, s lány hajába túrt, majd arcát maga felé fordította. Hanna arcán széles mosoly tűnt fel, majd a fiúhoz hajolt és megcsókolta. Gellert szorosan magához húzta, s az egyre fehérebbé váló világon át igyekezett a maga ura maradni. A harcot azonban hamar feladta. A fehérség elnyelt mindent, s ő csak figyelője és élvezője volt az eseményeknek. Érezte a ruháján matató kezeket, látta magát, ahogy a lány hajába fúrja az arcát, de már nem ő, hanem az ösztönei irányították cselekedeteit. Ám a kéjes összevisszaság egyszerre véget ért. Érezte a mellkasán Hanna kezét, ahogy eltolta magtól, s ő lecsúszott a kanapéról, s bár akarta, nem tudta visszatartani őt, keze már csak az üres levegőt markolta. Látta a lányt távolodni, látta zaklatott tekintetét, de érthetetlen beszédet is hallott, talán a sajátját, aztán hirtelen hideg levegő csapott Gellert arcába, és a lány mögött bezárult az ajtó. A fiú állásba tornázta magát, közben pipájából hamu hullt a kezére, mely vörös foltot hagyott a bőrén, de nem törődött vele. A lány képét, és a fájdalmat egy pillanat alatt elfelejtette. Átbotorkált szekrény méretű hálószobájába, s közben egyszerre csak azon kapta magát, hogy megszűnt körülötte a tér, a tárgyak, és a sötétség eltűnt, minden világossá vált és Gellerten lassan el nem nyomható eufória lett úrrá. Hallotta saját kacagását, ahogy a párnák közé zuhant.

Csak zuhant, zuhant boldog révületben, mámorító érzékorgia közepette, csak pörgött és pörgött, mit sem tudva magáról. Aztán a felhős káprázat elhalványult, tovaszállt, mint a reggeli pára. Zilált ágyneműk közt találta magát, a mélyen alvó Kosztya mellett, aki talán az ajtó alatti repedésen keresztül tért vissza hozzá, s érezte, ahogy elönti az ilyenkor szokásos idegesség. Darabos mozdulatokkal ugyan, de végül kikászálódott az ágyból és belevetette magát a karosszékébe. Lábát felrakta az ablakpárkányra és a távolban elnyúló Durmstrangot figyelte, ami inkább csak sejlett, mint látszott az éjszaka árnyékai mögött, s észre sem vette, hogy ismét a saját körmét marcangolja.

Másnap, ha felkelt, be kell majd lopóznia az ódon kastélyba. Bár kitiltották onnan, gyakran visszajárt, de nem a boldog emlékek vezeték oda, hanem a múlni nem akaró tudásszomja. Az alatt a pár év alatt, mióta az őrkunyhóban lakott számtalan dolgot tudott meg a mágikus titoktartásról, annak miértjeiről, történelméről. De a zsigereibe fészkelt érzéstől egy bölcsen megírt okfejtés sem téríthette el: tudta, érezte, hogy a varázsvilág a jelenlegi formájában meg fog szűnni, meg kell szűnnie! S ő fogja majd elindítani ezt a változást! Látta magát maroknyi csapata élén, ahogy egyre több és több támogatót szerezve lassan diadalt ül az elfajzott világon. A nagyobb jót minden varázsló és boszorkány üdvéért fogja elhozni, megvalósítani. Persze a muglik tiltakozni fognak, de ellenállásukat könnyű lesz majd megtörni, akár az egyik tiltott bűbáj használatával. Végül ők is megértik majd, hogy minden mozzanata egy jobb világ felé vezet. Meg kell majd érteniük.

Az égen halványan fénylő csillagokra meredt s elmerült a boldog tervezgetésben. Akkor majd mindenki elismeri az ő zsenialitását. Még Albus is.

Albus. Az a bolond! Miért kellett az utolsó pillanatban visszakoznia? A család, persze, de nem veszi észre, hogy az együgyű öccse sosem fogja igazán megérteni, annyira semmiképp, mint ő? Szeme előtt egy pillanatra feltűnt a rémült kislány képe, de gyorsan elhessegette maga elől a látomást. Biztos volt benne, hogy nem az ő hibája a kislány halála, ahogyan abban is, hogy ennek ellenére, őt tették felelőssé.

De hiába idézte fel ismét, az emlék ezúttal nem kavarta fel. Rá kellett ébrednie, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog. Már nem. Felállt a székből és kinyújtóztatta tagjait. Ami volt, elmúlt.

Visszadőlt az ágyba és azon nyomban elaludt.


Mire felébredt, egyedül volt. Nem emlékezett pontosan az éjszakára, de furcsállta, hogy a lány nincs mellette. Talán már pirkadatkor elment dolgozni? A fiú megvonta a vállát, hisz cseppet sem bánta. Élvezte a magányt, élvezte, hogy a maga ura lehet. Komótosan végezte a reggeli teendőket, az előző este eseményeitől még mindig tompán. Aztán felkapta köpenyét, a laposakat pislogó Kosztát a vállára ültette és csak úgy mellékesen megpaskolta kis fejecskéjét. Az állatot még Hannától kapta, s bár először nem volt neki szimpatikus az állattartás gondolata, be kellett ismernie, hogy a menyét igen hatásos felderítő. Csendes, észrevétlen, és senki sem számít rá.

Ahogy kilépett a házból a vakítóan fehér, havas tája, rögtön kitisztult a feje. Gellert, csuklyáját mélyen az arcába húzva indult el a védőháló mentén. A közelben, egy másik őrkunyhó padlója alatt volt egy menekülő járat az iskola részére, amin keresztül az épületbe szokott jutni, s ez rögtön arra az emeletre vezette, ahol a könyvtár volt. A folyosót üresen találta, néhány fáklya pislákoló fénye és az ablakokon beáramló borús fény töltötte csak ki. Gellert magabiztosan lépkedett végig a folyosókon, készen arra, hogy használja pálcáját, ha bárkivel találkozna. De a folyosó üres maradt, sőt, még a könyvtáros varázsló sem volt a helyén. Az óvatosság kedvéért azért minden saroknál, majd minden polc sarkánál előreküldte Kosztyát, hogy jelezzen neki, hogy érkezik-e valaki. A könyvtár labirintusszerű rengetegében, könnyűszerrel elkerülhetett mindenkit. Végül letelepedett szokásos sarokasztalánál, az egyik ablak alatt néhány könyvvel, és belemerült a munkába.

A percek egyhangúan teltek majdnem egy óráig, aztán végül feltűnt az első, könyveket keresgélő alak, akit aztán a többi diák is követte. Gellert unott mozdulattal rejtette el magát és jegyzeteit a nemkívánatos szemek elől, Kosztya pedig eltűnt a polcok között, hogy egerek vagy bogarak után kutasson. A meghitt nyugalom azonban nem bizonyult állandónak. Gellert fülét egyszer csak beszélgetés hangjai ütötték meg, aztán fel is tűnt a polc-folyosó végén egy alacsony, vörös képű diák, és az egyik professzor.

- Igen, Igor – magyarázott az utóbbi – legutolsó mantikór-tartás szabályozó törvény volt a kulcsfontosságú mozzanat a lázadás kitörése előtt. A régimódi vadászok persze boldogan fogadták a fejleményeket és amennyire tudták, igyekeztek védeni a szenátust. De gondolom, te is sejted, hogy mennyire nem megbízhatóak ezek az emberek. Ahogy forró lett a talaj, egytől egyig mind megfutamodott a … Áh, itt is van a könyv, amiről beszéltem – Leemelt egy vaskos kötetet és az elbámult fiú kezébe nyomta.

A mozdulat azonban megfagyott a levegőben, ahogy a férfi tekintete arra az asztalra tévedt, ahol Gellert ült. A fiú végignézett magán. A kiábrándító bűbáj védte őt s a könyvek meg a jegyzetek sem voltak láthatóan idegen szemeknek, de mozdulatai nyomán halvány fodrozódás látszott a körvonalakban. Ezt csak az vehette észre, aki tudta, mit keres. És Petko Vankov mintha észrevett volna valamit. Egy darabig feszülten meredt egy pontra valahol Gellert válla körül, aztán láthatóan meggyőzte magát, hogy csak a szeme káprázott. Visszatért a könyvekhez és még kettőt adott diákjának. Gellert megnyugodott. Elnézte a férfit, ahogy szenvedélyesen magyaráz valamelyik csatáról a megszeppent fiúnak. Ő is ugyan ilyen volt évekkel korábban, mikor mit sem sejtett a világ valós arcáról és Petko Vankov volt a kedvenc tanára. Órákig tudta hallgatni minden egyes történetét, s még a férfi által vezetett szakkörbe is eljárt, hogy szivacs módjára szívja magába a tudást.

De ez már a múlt. Mikor kicsapták, a tanár nem állt a pártjára, hiába nevezte korábban a legtehetségesebb diákjának. Gellert visszafordult a könyvéhez, hiszen mikor félbeszakította olvasását, épp egy elég érdekes bekezdésnél tartott az Arany családfák és ereklyéik című könyvben. Pennáját a sorok vonalán futtatta és csak úgy falta a betűket. Végül aztán megtalálta a mit keresett és sötét szeme diadalmasan villant. Maga elé kapta pergamenét és a sok jegyzet alá odafirkantotta a nevet, ami talán a kulcs lesz a feltámadás kövéhez: Alek Dobrev.

Azonban izgalmában túl erősen nyomta pennáját a pergamenre, így az a vártnál hangosabban sercent fel. Gellert megdermedt, s már hallotta is maga mögött a professzor karcos hangját:

- Finite Incantatem! – A fiút védő bűbáj egy pillanat alatt felbomlott, de ő ekkora már felpattant és pálcáját kivonva állt a férfival szemben.

- Grindelwald - mondta az.

- Vankov professzor – biccentett a fiú gúnyosan megnyomva az utolsó szót. – Lám leleplezett.

- Mit keresel már megint itt, Grindelwald? Kitiltottak innen. – A férfi minden izma megfeszült, de szemében nem ült félelem, inkább valami más. Aggódás?

Gellert válaszképp felnevetett.

- Ez nem játék! Börtönben fogod végezni! Ezt akarod?

- Semmi köze hozzá, hogy mit akarok, Vankov.

A tanár tétlensége nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogja bántani. Mindannak ellenére, amit Gellert, a kirúgása óta tett, valahol talán még mindig az egyik diákjaként tartotta számon, s nem emelne kezet egy tanulóra. Persze az aurórok érkezéséig feltartaná, de Gellert nem szándékozott megvárni őket. Azt, amiért jött, talán már megszerezte, felesleges volt hát maradnia. Majd másnap megint megpróbálja. Felmarkolta jegyzeteit, s közben a szeme sarkában megpillantotta Kosztyát, ahogy az a szekrény tetején lopakodott, közvetlenül Vankov feje felett.

- És most? – kérdezte pimaszul. - Mi a terve velem Vankov?

- Felesleges bármivel próbálkoznod – felelte a professzor átlátva a szitán.

- Úgy gondolja?

Kosztya elrugaszkodott a szekrényről, s egyenesen a tanár kinyújtott karján landolt. Apró fogait annak húsába mélyesztette, majd tekeregni kezdett a vállán és a nyakán, körben. A férfit megzavarta az apró állat, s nem is tudta, hova kapjon hirtelenjében. Gellert a zsebébe gyűrt, amit csak tudott az asztalról, a könyveket pedig lángra lobbantotta. Aztán az ablakhoz lépett, és füttyentette Kosztyának. A menyét két szökkenéssel nála termett, s felmászott a vállára. Vankov pálcája közben pirosan villant, de a fiúnak volt ideje elhajolni az átok elől. Vetett még egy pillantást a férfira, aztán nemes egyszerséggel kivetette magát az ablakon.

Nagyot azonban nem zuhant. Majomügyességgel kapaszkodott meg az ablak alatti tölgyfa egyik vastagabb ágában, majd onnan elrugaszkodott és egy alsóbb szint ablakán keresztül visszatért az épületbe. Félrelökte a meglepett diákokat és néhány átok segítségével utat tört magának az iskola kevés működő kandallóinak egyikéhez. Hallotta az üldözők hangját, ahogy a felsőbb szintekről utána eredtek, de már a zöld lángok között állt, mikor szembetalálta velük magát. Megeresztett egy gúnyos vigyort. Az utána küldött átkok már csak a kandalló pőre köveibe csapódhattak be.

Gellert talpig hamuval borítva lépett ki a kandallójából, de boldog és izgatott volt. Azonban ez az állapot nem tartott sokáig. Másnap a kastélyba vezető folyosót mágiával beomlasztották, s az összes többi járatot hasonló állapotban találta. Veszélyes lett volna ilyen hamar bármi mással próbálkozni, így jobb híján a házban maradt. Egymás után, újra és újra meggyújtotta pipáját, a boldog bódulatok között pedig a már meglévő jegyzeteit olvasgatta, de nem sikerült új nyomot találnia, amelyen érdemes lenne elindulnia. Be kellett hát érnie Alek Dobrev nevével.


A tanácskozás helyszíne ezúttal egy másik kocsma volt. A hátsó, fal melletti, tágas bokszban mind jól elfértek. Megjelenésük ezúttal nem keltett akkor feltűnést, mint szokott, bár ezúttal igyekeztek észrevétlenek maradni. A csapos és pultja takarásában ültek, így jól ráláttak a csehó minden vendégére, de a kéretlen szemek ezúttal nem jutottak túl a söntésen. Miután üdvözlően kupát emeltek a nagyobb jóra, Gellert rögtön rátért a témára.

- Alek Dobrev.

- Igen – bólintott Aron -, én is őt találom a legvalószínűbbnek.

Enok zavartan pislogott, Isaac épp újabb italért intett a csaposnak, Beata, Hanna és Torkel viszont feszülten figyeltek.

- Ki az az Alek Dobrev? – kérdezte Enok cincogva.

- Úgy sejtem, nála van a feltámadás köve – felelte Aron. – A fővárosi könyvtárban jártam valamelyik nap és elbeszélgettem egy vén családfakutatóval. Persze nem árultam el neki semmit az ügyünkről.

Gellert bólintott. Megérzése bebizonyosodni látszott.

- Torkel? – kérdezte.

- Sajnálom, Gellert, de én nem tudtam utánajárni a dolgoknak – felelte kimérten. – Az építő trollokkal volt egy kisebb problémánk. Elég sokáig tartott, míg összefogdostuk mindet az erdőben. És akkor meg nem beszéltem a szemtanúkról. Egész nap felejtésátkokat szórtam.

- Semmi baj, Torkel – mondta Gellert könnyedén. - A te legfontosabb feladatod az építkezés. Beata?

- Én másfelől közelítettem meg a kérdést. Elsősorban a varázstárgyakat vizsgáltam meg, s onnan következtettem a családokra. Több a Feltámadás kövéhez hasonló tárgyat találtam.

- Jó sok szabadidőd lehet… - kotyogott közbe Isaac. Beata elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Mindegyik kő közös tulajdonsága, hogy apró, fekete, szögletes és ékszert csináltak belőle. Volt szó gyűrűről, nyakláncról, diadémról, de még függőről is. Dobrevék neve is szóba került, náluk egy nyaklánc volt gyanús. Kutatásaim alapján azonban, szerintem a legvalószínűbb tulajdonos egy angliai nemes család. A Gomoldok.

Egy perc néma csend után kitört a nevetés az asztalnál.

- A Gomoldok? – mosolygott Torkel. – Arra az elszegényedett, aranyvérű családra gondolsz, akik már minden mozdítható vagyonukat kénytelen voltak eladni? Akik egy putriban laknak? Hallottam róluk történeteket, Beata, és hidd el, ha egy ilyen nagy értékű kincs lenne a birtokukban, akkor most nem ott tartanának, ahol tartanak.

- És ha ne ismerték fel a képességét? – kérdezte Beata sértetten. Összefonta a karját mellkasa előtt, és dacosan meredt a férfiakra. Gellert egy pillanatig fontolóra vette a lehetőséget. Nem találta ugyan lehetetlennek, de megérzése mást súgott.

- Jól van, Beata – mondta csitítóan. – Először körbenézünk a Dobrev családnál, aztán ha nem találunk semmit, megvizsgáljuk a Gomoldokat. Mármint, hogy kinek adhatták el.

- Csak nem veszed ezt komolyan? – hitetlenkedett Aron.

- Nem zárhatjuk ki. Végül is a pálcát is egy magasabb rangú varázslónál kerestem először.

- Az igaz – hagyta rá.

- Akkor? Oda megyünk? – kérdezte Enok izgatottan.

- Oda – bólintott Gellert. – Szükség van azért bizonyos előkészületekre. Először is, meg kell tudnunk mindent a kúriájukról. Ebben talán Hanna tudna nekünk segíteni.

Minden szem a lányra szegeződött. Ő, ahogy megérezte a figyelmet, felemelte tekintetét az asztallapról és körbenézett. Láthatóan lélekben messze járt, még elmaradhatatlan cigarettája is elaludt ujjai között. Arca sápadt, szinte szürkés volt, a szeme alatti karikák megvastagodtak az eltelt pár nap alatt, pillantása tompa volt és erőtlen. Végigtekintett a társaságon és láthatóan igyekezett összeszedni magát.

- Tessék?

- A Dobrev család – mondta Aron türelmetlenül. – Mit tudsz róluk?

Hanna igyekezett minél hamarabb összeszedni magát, végül megköszörülte a torkát és belekezdett.

- Az úrnőmmel gyakran ellátogatunk hozzájuk. Nagyhangú család, akik gyakran összejárnak. Az Dobrev és neje egyedül élnek, van két fiuk és egy lányuk, akiket már mind kiházasítottak, de általában náluk töltik az estéket. A birtok határa messzire esik a háztól, a kerítést megbűvölték, ha jól hallottam. Szerintem az indák csinálnak valamit, de nem tudom biztosan. A birtokon belül pár acheron-kutya várja a betolakodókat, de ha ezen túljutunk, a házat még akkor is számtalan bűbájjal védik. Ha be akarunk törni célszerűbb belülről érkeznünk, mondjuk a kandallókon át, vagy egyszerűen meghívatjuk magunkat. Bár, gondolom erre nincs nagy esély.

Gellert elmerengve hallgatta, de az utolsó felvetésre felkapta a fejét.

- Nem, kedvesem, tévedsz. Ez egész jó ötlet.

- Mire gondolsz? – kérdezte Aron.

- Meg kell hívatnom magamat, aztán ha már benn vagyok, megnyitom előttetek is a kandallókat. Ha mind bejutottunk, már gyerekjáték lesz az egész, csak azt kell megakadályoznunk, hogy segítséget hívjanak.

- De, hogy hívatod meg magad? – értetlenkedett tovább Torkel.

- Azt csak bízd rám. Két nap múlva álljatok készen Torkel, méghozzá nálad, én pedig majd megnyitom az utat, pontban este kilenckor. A terv a szokásos.  – Aztán Hannához fordult. – Általad fogok bejutni hozzájuk. Itt az ideje, hogy megismerkedjek a drágalátos úrnőddel.

Hanna, ha lehetséges még jobban elsápadt. Aztán bólintott.

- Holnap délutánra meg tudlak hívatni.

- Remek. És akkor, egy füst alatt, találkozhatok Stux-szal is.

- Rendben – felelte a lány rekedten. Újra meggyújtotta cigarettáját, karjait pedig összefonta maga előtt. Összeroskadt pózában még jobban kitűnt, mennyit fogyott az utóbbi időben. Láthatóan azonban nem akart beszélni róla, így Gellert sem foglalkozott a problémával.

- Két nap múlva este kilenckor, világos? Mindenki álljon készen addigra!

Felhajtotta italát, biccentett társainak aztán kisietett az ivóból. Máskor biztosan Hannával távozott volna, de nem volt kedve a betegeskedő, kedvetlen lányhoz. Kifelé menet Kosztya a vállára ugrott és elhelyezkedett a nyakán. Ahogy a hideg levegő megcsapta az arcát, megpördült tengelye körül s belevetette magát a semmibe.

Neki is volt dolga addig. Először a ruhásszekrényéhez lépett, hogy legjobb dísztalárját, amennyire csak lehet, helyrehozza. Leporolta, lebolyhozta, a molyrágta lyukakat és a szakadásokat összefoltozta. Megszürkült ingét kifehérítette, gallérját kikeményítette. Nem volt mestere ezeknek a bűbájoknak, de az új pálcájával, mintha jobban ment volna még ez is. Aztán hajat nyírt, megborotválkozott, és egyébként mindent megtette, hogy a lehető legjobb első benyomást tegye a Fabel családnál elsőként, majd Dobrevéknél. Igaz, ez utóbbi nem is volt olyan fontos.

Gellertnek pengeéles mosolyra húzódtak ajkai. A homályos tükör előtt állt, fehér borotvahab-réteg alatt, kezében pálcájával, de gondolatban már látta magát, dicsőn, a kő uraként, ahogy egyre nagyobb és nagyobb seregeknek parancsol. És egy halhatatlan sereggel a háta mögött, talán elég bizonyítékot szolgáltat majd mindenkinek az igazáról. És ő kegyes lesz és megbocsátó. Talán. Elvégre szüksége van minden pálcára, ha a muglikat végleg az uralma alá akarja hajtani.

Leöblítette az arcát, majd ismét a tükörhöz fordult, s igyekezett felvenni legelbűvölőbb arcát. Minden vonzerejére szüksége volt másnap.

Utólag azonban kiderült: nem volt nehéz dolga. Hanna eleget mesélt róla a családnak ahhoz, hogy őszinte érdeklődéssel fogadják, mind az úr, az úrnő és Stux is. Az aránylag alacsony, de még így is méltóságot sugárzó fiatalemberrel hamar megtalálta a közös hangot, s az is kiderült, hogy mindketten hasonlóan radikális változásokat tartanak szükségesnek. Az est vége felé, mikor a második üveg pezsgő is fogyóban volt, és a hangulat a tetőfokára hágott még a buta-mugli-átverése történetek is előkerültek, és a szalon zengett a nevetésről. Gellert egész este udvarias volt, bókokkal halmozta el a nagyasszonyt, minden témában egyetértéséről biztosította a férjét, az összes tréfán hangosan nevetett, mosolygott és nyájasan beszélt. Hamar a szívébe férkőzött mindenkinek, Fabel még egy ünnepi vadászatra is meghívta.

Az egyetlen szürke folt az estében Hanna volt. Csak állt, mindig az események hátterében, sápadtan és görnyedten, s csupán gyenge kísérleteteket tett a társalgásban való részvételre: néha kacarászott, bólogatott, de most is látszott rajta, hogy nem önmaga. Hol volt az a tüzes pillantású lány, akiről első este Gellert le sem tudta venne a szemét? Végignézett a társaságon, de Hanna viselkedése senkit sem lepett meg. Talán ez a munkabéli arca, ahogy Gellert a szívélyesség álcáját ölti magára. Talán urai a vendégektől nyájasságot várnak, a társalkodónőtől pedig láthatatlanságot. Ám épp hogy eldöntötte ezt magában, a nagyasszony így szólt:

- Gellert! Maga igazán csodálatos ember! Most már értem, hogy a mi Hannánk miért zuhant annyira magába, amikor maga se szó, se beszéd távozott. – Cinkosan a fiúra kacsintott. – Az ilyen jóképű férfiak mindig tört szíveket hagynak maguk után.

A szobában kitört a nevetés, amihez Gellert is csatlakozott. Minden szem Hannára szegeződött, aki igyekezett maga is nevetni, de szeme továbbra is komor maradt. Bár a beszélgetés hamar más irányba terelődött - Stux kezdett el mesélni egy párizsi barátjáról s annak barátnőiről -, azonban Gellert továbbra is a lányt figyelte és nem a szebbik pillantásával. Hanna lesütötte a szemét, karját összefonta maga előtt, de látszott rajta, hogy érzi magán Gellert tekintetét. Csak egy percig tartott. Aztán a fiú visszatért a társalgáshoz.

Mindent összevetve azonban mégis jó hangulatban telt Gellert estéje. A kijárathoz közelítve, miután elbúcsúzott a házaspártól és Stuxszal és a lánnyal kifelé sétáltak, Gellert meginvitálta a fiatalembert a köreibe, aki látható lelkesedéssel fogadta azt. Úgy érezte újabb befolyásos szövetségsere lelt benne, hiszen Stuxnak rengeteg kapcsolata volt Franciaországban és más vidékeken is.

Aztán kettesben maradt Hannával. Vállon ragadta és erősen a falhoz taszította a lányt. Közel hajolt hozzá, s szemét a lányéba fúrta.

- Én nem tudom, mi bajod van Hanna, de most már nem is érdekel. Meg volt az esélyed, hogy a segítségemet kérd. Szedd össze magad, különben elválnak útjaink! Nem tűröm a gyenge embereket magam körül, világos?

Egy percig meredt rá, aztán ellökte magát a faltól és kiviharzott az épületből. Hallotta maga mögött a ruhák suhogását és egy tompa puffanást. Az ajtó nem záródott be mögötte. Aztán hoppanált.


A napok gyorsabban teltek, mint ahogy a csapat bármelyik tagja gondolta volna. A lázas izgalom, mely megelőzte az estét, egészen átjárta Gellertet is, aki majdhogynem aludni sem tudott. Csak ült a kanapéján, kezében pipájával és a falra vésett szimbólumot bámulta: a háromszög, a kör és a vonal. A pálca megvan. A kő meglesz. Már csak a köpeny kell, és ő a Halál ura. Mert ki más lehetne méltó erre a tisztségre, ha nem ő. Az az elképesztő hatalom mind rá vár. Már a gondolatba is beleborzongott.

Megvárta, míg a szimbólum körvonalai táncolni kezdtek a szeme előtt, aztán felkelt, a szobájába vonult és belevetette magát azokba a szürreális álmokba, melyek csak ilyenkor lepték el képzeletét. Színes foltokkal teli tengerbe ugrott, mitikus szörnyek keringtek körülötte, ő pedig egy tündöklő fényfolt felé tört, próbált odaúszni, de valami mindig visszahúzta. Zihálva ébret, a másik oldalára fordult, és másnap már nem emlékezett az álomra.

A Dobrev család meghívását Hanna úrnője tolmácsolta neki levélben, s ő ennek értelmében fél kilenckor, áthaladva a díszes kapuk és az őrkutyák sora előtt, a kúriába lépett. Pompa és csillogás fogadta odabenn, s a kényelem minden formája. A szolgálók a szalonba vezették, ahonnan ő néhány perc csevej után, elnézést kérve, távozott. Az emeletre lopakodott, s keresett egy kandallót. Zöld és piros por keverékét szórta a vidáman lobogó lángokba, elmormogott néhány varázsszót, aztán visszatért a szalonba. Útja során két szolgálóval is összefutott, mindkét találkozást lila fény villanása követte, s nem maradt Gellert után más, csak egy-egy elkábult, megkötözött test zuhanásának zaja. Mosolyogva ért vissza vendéglátóihoz, s ahogy helyet foglalt a népes gyülekezet között – a Dobrev házaspár, két fiuk feleségeikkel, és lányuk a férjével – kezében tartott varázspálcáját játékosan forgatta ujjai között. Némán nézte az egymással társalgó, viccelődő embereket, de közben feszülten figyelte a kinti zajokat. S végül meg is hallotta, amire várt.

Halk puffanások és elfojtott kiáltások jelezték társai érkezéstét, s Gellert még mielőtt bárki gyanút fogott volna, meglendítette pálcáját, ahogy minden rajtaütésüknél tenni szokta. A szobában minden fény kialudt egy pillanat alatt. Még mielőtt esélye lett volna a Dobrev családnak tenni valamit, a fiú ismét intett. Mire Aron vezetésével berontottak a többiek, a család minden egyes tagját vastag kötelek kötötték gúzsba. Tágra nyíl, riadt szemek meredtek az érkezőkre, akik között ott volt az elszánt tekintetű Stux is.

Gellert elégedetten biccentett. Hanna vállán ott ült Kosztya, aki gazdája láttán rögtön leugrott onnan. Gellert intett neki, s a kis állat kiszaladt a teremből, hogy körbejárja a házat, majd elfoglalja őrhelyét az előcsarnokban. Gellert végigtekintett a társaságon. Aron szemében sötét szikrák égtek, maga volt az elszántság, Torkel becsmérlő tekintettel bírálta környezetét, Isaac kissé dülöngélt ugyan, de tettre kész volt, Beata, önmagához képest szolid öltözettel és tartással várta az események folytatását, Enok leghátul az ajtóban téblábolt, Hanna elszánt tekintettel a fiú felé indult, de végül félúton megállt. Ezúttal már hasonlított régi önmagára, de még mindig sápadt és letört volt. Stux a kijárat mellett állt, feszült figyelemmel, de mintha bizonyos távolságot akarna tartani az eseményektől.

Gellert a szoba közepére sétált. A folyosóról beszűrődő fény hátulról érte őt, árnyéka fenyegetően futott végig megkötözött, ijedt vendéglátóin. Eddig minden simán haladt, akárha álmodta volna. Hideg tudatosság áradt szét benne, mely minden mást kisöpört a fejéből. Arcán ugyan az az udvarias mosoly húzódott, mint egész este. Intett s csatlósai körbevették a magatehetetlen foglyokat, majd újabb intésére – ezúttal pálcájával – fény gyúlt a kényelmes szalonban. Minden szem rá szegeződött. Kintről távoli kutyaugatás hallatszott. Kiélvezte a pillanatot.

- Kedves Dobrev család – szólalt meg végül halkan, gúnyosan, s közben ismét intett pálcájával. – Biztosan tudják, hogy miért jöttünk. Vagy talán mégsem?

Az idősebb Dobrev teste felemelkedett a földről és megállt a levegőben közvetlenül a fiú előtt.

- Halljam! – szólt Gellert.

A férfi szájából tompa dörmögés és nyögés szakadt fel, fejét pedig vadul rázta. Első látásra is jellegtelen, naiv alaknak tűnt, s ezen az őszinte félelem sem segítette, mely vizenyős, kék szeméből sütött. Kiélvezte a pillanatot. A pánik, mely megült a szobán mámorító volt, s ezt csak fokozta az, hogy eljátszhat Dobevvel.

- Hogy mondja? – Gellert kezével kagylót formált a füle köré, s bezsebelte társai gonosz nevetését. Körbenézett a szobában. Minden tekintetben diadal villant. – Hát, akkor hadd segítsek! – Gellert hanyagul intett pálcájával a nagyasszony felé.

Tompa ordítás járta át a szobát. Az asszony szeméből könnyek folytak a padlóra, ahogy először vadul hánykolta magát fájdalmában, majd tehetetlenül megmerevedett s igyekezett magát minél jobban összehúzni. A három másik fiatal hölgy is remegni és sírni kezdett félelmükben, noha Gellert őket nem bántotta.

- Most talán már világosabban fejeztem ki magam – mondta Gellert az orra előtt lebegő férfinak, aki tehetetlen dühében rázta magát a kötelek és a varázslat fogságában. – Mi? Tessék? Még mindig nem hallom!

Megvárta, míg társai kinevetik magukat, majd meglepetést színlelt.

- Ó, már értem! Bizonyára a kötelek miatt megy nehezen a beszéd! – Intett, néhány kötél nyomban lehullt.

- Mit akar, maga szörnyeteg? – köpte Dobrev. – Nem érdekel, ha akarja, vigye el mindenünket, csak hagyjanak mindet békén, Jaga szerelmére kérem!

- Hogy mit akarok? Nem jött még rá? – kérdezett vissza Gellert. – Legközelebb tényleg sokkal frappánsabbnak kell lennem. Csak egy kis apróságot kérek magától. Ami nem is nagyobb egy kavicsnál vagy egy kövecskénél. Egész pontosan egy kő. A Feltámadás Köve... Ha most rögtön előadja, talán, hangsúlyozom, talán, megkíméljük a családja életét.

- Mit beszél? A Feltámadás Köve? – A férfi arcán teljes elképedés jelent meg, ami aztán halvány, hitetlen mosollyá változott át. – De hisz az csak egy mese! Az a k ő nem is létezik!

Gellert számított a mellébeszélésre a férfitől. Aron felé biccentett, aki jobban szerette a kését használni, mint a pálcáját. A férfi maga elé penderítette az alacsonyabb fiú asszonyát, kése pengéjét pedig lassan végighúzta a lány torkán. A vér lassú patakban csordult le a hófehér bőrön, s keveredett el a lány könnyeivel.

- Ne! Ne! Hagyja abba! Könyörgöm! Elég legyen! Nem tudom, miről beszél, nem hallja? Ha létezik is az a kő, nincsen nálunk! Esküszöm! Kérem… - A férfi hangja elfúlt a fájdalomtól, ahogy Gellert ökle az oldalába fúródott.

- Elég a hazugságokból! Hol van?

- Nem tudom! – A férfi már üvöltött.

Gellert vállat vont.

- Nekem így is jó.

Torkel a hajánál fogva magához rántotta a nagyasszonyt. Enok a másik fiú feleségét választotta, Isaac és Stux a fiút, Hanna Dobrev lányát, Beata annak férjét. Gellert elfordult és kifelé indult a szobából. A levegőben levegő Dobrev követte őt, szájára ismét szoros kötelek fonódtak. Kiléptek a szalonból s a feltörő sikolyok eltompultak.

- Itt talán nyugodtan beszélhetünk, Dobrev. Ahogy már korábban is mondtam: a Feltámadás Köve. Egy csodás, varázserejű tárgy, egy a Halál három Ereklyéje közül. Évszázadokig a családodé volt, aztán egyszer csak eltűnt a feljegyzésekből, ahogy minden olyan tárgy is, amit titkolnotok kellett. Tudod te mennyit kerestem a bodzapálcát, mire végre a nyomára akadtam? Rengeteget. Éppen a ti fajtátok miatt. Kapzsi módon őrizgettek, rejtegettek olyan értékeket, amelyeket még megtekinteni sem vagytok méltók. Fogalmatok sincs, mi került a birtokotokba, de fösvénységetek miatt, azok, akik méltón tudnák használni, hoppon maradnak. – Gellert a férfi háta mögé került, míg beszélt, s most egészen a füléhez hajolt. Minden szót halkan, lassan ejtett ki. – A családod élete a kezemben van. Egyesével fogom halálra kínozni őket, a szemed láttára. De te megmentheted őket. Csak te. Csak neked van meg hozzá a hatalmad, Dobrev, élj hát vele! Nem is kell tudniuk róla, csak súgd meg nekem, Alek!

- Fogalmam sincs, miről beszél, Grindelwald – mondta megtörten. – Kérem, ne bántsa a családomat. Kínozzon, öljön meg engem, de őket ne bántsa! Könyörögve kérem!

A férfi már teljesen feladta. Üres tekintettel meredt Gellertre, aki addig nézte, míg fel nem ismerte az igazságot. Dobrev őszinte volt. Tényleg nem tudott a kőről. Talán valaki más a családból igen.

- Hazudsz! – mondta azért kifejezéstelenül, s közben intett pálcájával.

A férfi ordításának hangja bezengte az egész épületet, s először egyre hangosabb lett, majd a férfi lassan kifogyott a szuszból elhalkult. De Gellert nem eresztette le a pálcát. Mintha kívülről látta volna magát: elszánt tekintetét, görcsös mozdulatát, amivel Dobrev felé döfte pálcáját. Aztán végül feloldotta az átkot, s a férfi elhallgatott. Várakozóan nézett, rá, de így sem szólt semmit.

- Rendben van, Dobrev. Lássuk, mit mond a családod.

- Hagyja békén őket! – szólt az erőtlenül. A kötél visszacsúszott a szájára.

Gellert belépett a szalonba, maga mögött hagyva a kimerült Dobrevet. Odabenn kaotikus állapotok uralkodtak. Társai sem tétlenkedtek. Módszereik a testi és lelki fenyítéstől kezdődtek és a nemi erőszak határáig húzódtak. Megjelenésére mindenki felkapta a fejét, s várakozóan Gellertre meredtek. Holt némaság ereszkedett a teremre.

- Dobrev úr – mondta kisebb szünet után Gellert alig hallhatóan. –, a nehezebb utat választotta. Odakinn fekszik, holtan. – Újabb szünetet tartott s mikor megszólalt, mézesmázos szavait már a foglyokhoz intézte. – De ti, kedveseim, még megmenekülhettek.

Ráérősen átsétált a termen és letérdelt a hason fekvő, vérző hátú Dobreva mellé.

- Nos, mit szól hozzá, asszonyom? Ér annyit a férje élete, hogy egy aprócska, picuri titkot megosszon velünk?

A nő vadul bólogatott, s felpeckelt szája ellenére beszélni próbált. A fölötte álló Torkel megpöccintette a pálcáját, mire lehullottak arcáról a kötelek.

- Kérem… Könyörgöm… Ne bántsanak minket! Vigyék, amit csak akarnak, de nem bántsanak minket... – szavai elfúltak a zokogástól. – Kérem… A lányom terhes… Legalább őt kíméljék!

A szobában nevetés harsant. Még Gellert is elmosolyodott, de komolyságát hamar visszanyerte és nyájasan folytatta.

- Hát persze, hogy megkíméljük! Csak mondja el végre, amit tudni akarunk!

- Bármit!

- A Feltámadás Kövét akarom!

- Micsoda? – hebegte a nő ugyan azzal az értetlen kifejezéssel az arcán, mint a férje.

- A. Feltámadás. Köve. Apró, fekete kő, mely visszahozza a holtakat.

- Én… sajnálom. Nem tudok róla, hogy nálunk lenne, esküszöm! Tényleg! – ismét elsírta magát. – Ne bántsanak...!

- Crutio – Felelte Gellert és a nő felsikoltott.

- Próbáljuk meg újra – mondta néhány perccel később. – Hol a kő?

- Nem tudom! Esküszöm, nem tu….

- Aron – mondta alig hallhatóan Gellert.

Aron belemártotta a kést a karjai közt tartott fiatalasszony vállába. Dobreva egyszerre kiáltott fel menyével.

- Ne! Kérem! Nem tudom, miről beszél!

- Enok – szólt Gellert.

A nő, aki valahol Enok teste alatt feküt, felkiáltott.

- Hagyják abba! – kérlelt Dobreva.

- A kő! – üvöltötte túl Gellert a hangzavart.

- Nem tudom!

- Stux?

- Crutio! – zengte a férfi. De ez sem hatott.

- Hanna! Te jössz!

Azonban ezúttal nem hangzott fel sikoly. Gellert szemöldök ráncolva fordult el a földön fekvő nőtől. Hanna a szalon közepén állt, felemelt karjában remegett pálcája, szemét a földön fekvő, hasát ölelő fiatal lány szemébe fúrta. Arca holtsápadt volt és beesett, szeméből könnyek peregtek

- Hanna! Csináld! – szólt rá Gellert. A lány nem mozdult. – Hanna! Nem mondom még egyszer!

Gellert felpattant a földről és két lépéssel a lány mellett termett. Eddig elfojtott dühe egyszerre felparázslott. Ahogy odaért arcon csapta a lányt, aki összecsuklott, mint egy játék baba. Letérdelt mellé, megragadta gallérját, és sajátja elé emelte Hanna arcát, aki ekkor vékonyka hangon megszólalt.

- Ne bántsd, kérlek! Hiszen terhes…

- Na és ha terhes? – fröcsögte Gellert kikelve magából. - Mióta érdekel minket ilyen apróság? Mikor állított ez meg minket? Mit számít egy terhes nő megkínzása, ha utána egy jobb világot alapíthatunk?

Ütésre lendítette kezét, aztán leeresztette. Felállt, hátrált egy lépést majd pálcáját emelte fel.

- Crucio! – szólt könyörtelenül. A lány összerándult, de ajkait nem hagyta el jajszó. Gellert pár percet várt, míg feloldotta az átkot. – Most megtanulod, hogy velem nem szabad játszani! Mindannyian megtanuljátok!

Körbenézett a szobán, minden követőjének egyesével belefúrta tekintetét, Stuxnál különösen sokat időzött. Aztán visszatért a lányhoz.

- Crucio! – Ezúttal már sikoly is harsant. Gellert vigyorogva Dobreva felé fordult. – Ugye mennyivel jobb azt a hangot hallani, ha tudod, hogy nem egy rokonodat kínzom. Na? Most sem jut eszetekbe semmi?

A szoba dermedt csendjét csak Hanna hangja törte meg. Aztán Stux hirtelen előlépett.

- Elég lesz!

- Tessék? – vonta össze szemöldökét Gellert.

- Nézd! – mutatott a lányra a fiatalember.

Gellert szeme elkerekedett. Hanna a földön feküdt felhúzott térdekkel és tompa tekintettel meredt maga elé. Dereka alatt hatalmas vértócsa hízott.

- Mi a franc!? –szaladt ki Gellert száján.

- Én azt hittem, hogy… egyedül voltam… - motyogott a lány vékonyka hangon, megszakítás nélkül. Gellert mellé lépett és lehajolt hozzá.

- Mit beszélsz? – förmedt rá.

- Elmentél, és én úgy féltem – motyogta Hanna. Ujjai Gellert karját keresték, végül belecsimpaszkodott a talárjába s közben egyre csak beszélt. –Én nem tudtam, mit tegyek, azt hittem, sose jössz vissza, és akkor Fabel azt mondta… én tudtam, hogy nem lenne szabad, és én nem is akartam, de te elmentél és én egyedül voltam, és nem tudtam mit kellene tennem, de én tényleg nem akartam, és tudom, hogy hiba volt, de akkor ez volt az egyetlen megoldás, nem tudtam, viszontlátlak-e még valaha, és akkor te másnap megjelentél, és el akartam mondani, de tudtam, hogy dühös leszel, és olyan betegnek éreztem magam és….

Gellert megrázta a lányt.

- Hanna! Mi van veled?

A lány elkerekedett szeme az arcára csúszott és ott végre megtalálta a fókuszt. Elkínzottan és üresen nézett rá.

- A gyerek… a mi gyerekünk… már nincs többé.

- Milyen gyerek? – kiáltotta Gellert, de a lány már nem felelt. Szeme fönnakadt és csak motyogott, mintha idegen nyelvet beszélne, karjaival dajkáló mozdulatot tett. Gellert elszörnyedve nézett le rá. Elvetette volna a gyerekét? Gellert gyerekét?

- Ti tudtatok erről? – förmedt rá a többiekre. Azok sorban megrázták a fejüket.

- Én tudtam, Grindelwald – szólt végül Stux. – De nem tehettem semmit.

Azt ajtó hirtelen résnyire nyílt, s minden pálca rá szegeződött. De csak Kosztya ügetett be rajta. Ezúttal nem hozott vészjelet, csak nesztelenül átugrándozott a termen, majd Hanna mellett megállt. Megszaglászta a lányt, vetett egy lesújtó pillantást Gellertre, cicergett valamit, majd odabújt a lány nyakához.

De Gellert már nem figyelt rájuk. Hanna gondja egy pillanat alatt kiment a fejéből, ahogy észrevett valamit a szemközti falnál. A kandallóhoz száguldott és lekapott róla egy ezüstkereset fotográfiát. Aztán átsuhant a szalonon egyenesen Dobrevához.

- Ez ki? – mutatott az egyik alakra a képen.

- Az unokaöcsénk. Ő… ő nem lakik itt.

- Mi az a nyakán?

- Csa… családi örökség – hebegte a nő.

- Mi az Gellert? – kérdezte Torkel. Válaszul Gellert odalökte elé a képet. – Ez itt Petko Vankov? – hüledezett a férfi.

- Az. És a nyakában lóg a kő.

Gellert járkálni kezdett a szobában. El sem hitte, hogy az ereklye egész végig az orra előtt volt, és ő mégsem vette észre. Annyi éven át látta a bőrszíjat a férfi nyakában, még sem jutott eszébe sosem, hogy vajon miért rejtegeti a medált az inge alatt. De így már világos volt, miért kellett titkolnia. És egyszerre az is értelmet nyert, miért reagált mindig olyan hevesen, amikor Gellert, még hajdanán, az ereklyék után kérdezősködött. Meg kell szereznie! Meg kell szereznie, még mielőtt a férfi hírét veszi annak, hogy mi történt a családjával és eltűnik a szeme elől. El kell menniük a Durmstrangba! Egy köpésnyire attól a helytől, ahol évekig bujkált! Milyen ostoba volt!

A szeme közben visszatévedt Hannára. A lány, mint egy madárfióka, ugyan úgy feküdt Kosztyával, ahogy hagyta őket. Gellert rádöbbent, hogy egyáltalán nem érdekli a gyerek, neki sem kellett volna. Nem volt szüksége se feleségre, se gyerekre, se semmire, ami visszatartja. De a lány eltitkolta előle terhességét, elárulta őt, ellene fordult abban a pillanatban, ahogy kikerült a látóteréből. Ostoba döntést hozott, amellyel nem csak magát, de az egész csapatot legyengítette. Ráadásul egy emberrel osztotta meg a titkot, egy kívülállóval, pedig kizárólag Gellertre tartozott volna. Mérges volt rá, rettentően mérges. S most a lány élettelenül feküdt a lábai előtt. Mit tegyen vele?

- Elmegyünk! – jelentette ki végül. – Enok, Isaac, Beata, Stux, ti itt maradtok! Tegyetek rendet, tűntessétek el a nyomokat és menjetek haza! Majd később értesítelek titeket.

- Mi legyen velük – mutatott Isaac a foglyokra.

- Öld meg mindet. – Fél kézzel felemelte a vérző lányt a földről és maga után vonszolta.

- De a tiszta mágusvér…- kezdte Torkel.

- Nem érdekel a tiszta mágusvér! – üvöltötte. – Nem érdekel többet! Csak nézz rájuk, szerinted ez a védekezésképtelen banda méltó erre a címre, Torkel? Tán pátyolgatnád őket?

- Nem.

- Akkor? Öljétek meg mindet.

                                                          
Gellert nem vesződött varázsigékkel. Egyszerűen berúgta a professzor ajtaját. A férfi az egyszobás épület közepén álló asztaltól ugrott fel a hangra s már emelte is a pálcáját, de Gellert megelőzte.

- Capitulatus! No lám, Petko Vankov.

Vankov a falhoz lépett és lekapott róla egy ős öreg, rozsdás kardot és fenyegetően maga elé emelte.

- Mit akarsz Grindelwald?

A hármas beljebb vonult a házba, egytől egyig kivont pálcával. Hannát az épület előtt hagyták a hóban, Kosztyával.

- Nem gondoltam volna, hogy még egyszer felkeresem magát önszántamból, Vankov – mondta Gellert csevegő hangon.

- Mit akarsz?

- Úgy sejtem, maga azt nagyon jól tudja.

- Tévedsz.

- A medál, Vankov. Amit a nyakában hord.

- Micsoda? – a férfin őszinte elképedés látszott. Kihúzta inge alól a bőrszíjon függő fekete követ. – Ez? Minek ez neked Grindelwald?

- Mintha nem tudná… Adja át!

- Eszemben sincs.

- És mivel akarja megvédeni? Azzal a vacak karddal?

- Ez koboldmunka! – mondta a professzor sértetten.  - Kifelé a házamból, vagy használni fogom!

- Jaj, nagyon megijedtünk – gúnyolódott ezúttal Aron. Vankov szúrós tekintettel nézett végig a nevető férfiakon.

- Szép kis társaság, mondhatom… Egy nincstelen, erőszakos koldus – intett Aron felé -, egy nemes, akinek úri rangja és vagyona nem elég ahhoz, hogy ehhez méltóan viselkedjen – mondta Torkelnek – Hallottam ám a többiekről is. Van még egy nyíltan erkölcstelen, férjezett asszony, és két román sárkánypesztra… Mondhatom, igazi úri népeket gyűjtöttél magad köré Grindelwald. És hol van a kis barátnőd, az a Hanna Strengt? Csak nem jött meg az esze és hagyott ott téged?

- Ó, nem, Vankov. Ő más utat választott. – Az ajtó előtt, a vöröses hóban fekvő lányra mutatott. – Most már láthatja, mi vár azokra, akik ellenszegülnek nekem. Így járt egyébként a drága Dobrev család is.

- Micsoda? – kapta el a férfi elszörnyedt tekintetét a lányról.

- Bizony ám – mondta lágy mosollyal Gellert. – Épp tőlük jövünk. A családja üdvözletét küldi magának.

Szeme sarkából látta, hogy Aron megvillantja vérfoltos kezét. Ez már sok volt Vankovnak. Felüvöltött és kardját lóbálva megindult Gellert felé. A támadás nem érte őt váratlanul, így még időben sikerült félreszökkennie. A férfit még pár méterrel tovább vitte a lendülete.

- Expulso! – kiáltotta Gellert, Vankov feje fölé célozva, s hallotta, ahogy társai visszhangozzák a varázsigét. A plafon egyszerre ezernyi darabra robbant s a visszahulló törmelék maga alá temette a tanárt. A kard méterekkel arrébb landolt, a penge megpendült, ahogy a kőpadlóra zuhant. A holdfény megcsillant rajta, s Gellert felismerte, hogy amit korábban rozsdának gondolt, az valójában a kard míves-színes mintázata. Csodás darab volt.

A törmelék halom körül sűrű por szitált s csak lassan ülepedett le. Végül ki lehetett venni, hogy Vankov, bár derékig a kövek és gerendák alá szorult, még élt. Orrából és szájából vékony vércsík folydogált. Ökölbe szorított kezében tartotta medálját.

Gellert odasétált hozzá és leguggolt elé. A kezét nyújtotta a kőért.