III. rész
Levegő

Napi rutin volt a dementorok látogatása az Azkabanban, fürdésre csak három percet kaptunk, és takarodó után tilos volt a másikhoz szólni, vagy mentünk a kínzókamrába. Csak kaptuk a hugyot kupában és a patkányszaros kenyeret, de Annabess baglyainak hála, néha igazi lakomát csaptunk szárított hússal vagy egy kis fiola borral. Megkedveltem a lányt. Volt benne valami, amivel kitűnt az emberek közül. Lelki társamnak tekintettem.
 
Rendkívül intelligens volt és bearanyozta a napjaimat a mosolyával. Nevezhettük volna akár szerelemnek is, de nem igazán tekintettem annak, még nem. Egyéniség lett a szememben, nem egy az ezer közül, hanem az egyetlen. Kivált abból a körből, amit én vonzalomnak neveztem, sokkal többet jelentett számomra. Egyek voltunk. Sokra voltunk hivatottak, éreztem az elejétől fogva, talán új rendet hozhatnánk létre.

- Titeket nem gyűlöltek meg az emberek? - kérdezte egyik este.

- Miért kérdezed?

- Különlegesek lehettek ti hárman. Nem vagytok varázslók, mégis azok vagytok. Kiváltatok a körből.

- Így látod? - mosolyogtam.

- Aki kiválik, azt meggyűlölik. Minden társadalomban megtalálható ez a jelenség, csak jól oda kell figyelni. - Ritka bölcs szavak voltak egy nő szájából.

- Félelmetes, hogy ennyit tudsz a világról.

- Kislány korom óta ez a világom - mutat körbe a celláján. - Ha beköltözök egy madár testébe, mérföldekre eljuthatok, láthatom az erdőket és a mezőket, de az csak délibáb. Azokat soha nem láthatom a saját testemben.

- Ha ez vigasztal... Át tudom érezni - mosolyogtam.

- Te aztán tudod, hogy csempéssz egy falatnyi rokonszenvet az ember szívébe, Ignotus - nevetett fel.

- Miért nem maradsz örökre egy állat testében? - fogtam meg a kezét a rácsokon keresztül.

- Felemészti az energiámat és legyengülök. Ha túl sokáig vagyok távol a saját testemből és elfogy az energiám, automatikusan itt ébredek. Néha azt gondolom, a halál is jobb ezeknél a rácsoknál.  

- Ezt ne kívánd - mondtam gyengéden.

- Tudod, a vargokra mindig vigyázni kellett - cirógatta végig az arcom. - Ha egy varg emberi teste meghal, miközben a lelke egy állatban van, örökké az állat testében kell tovább élnie, és semmi nem segít rajta. Itt mondjuk nem kell félnem, attól, hogy valaki megpróbál megölni - nevetett fel.

- Ebben nem tévedsz - csókoltam meg gyengéden, mire tüzesen viszonozta.  

- Ignotus Peverell, ha egyszer majd kijutunk innen, a tiéd vagyok. Vegyél feleségül - mosolygott.

- Ahogy óhajtja, hölgyem! - nevettem.

- Soha nem találkoztam még senkivel, aki ilyen érdekes lett volna. Jó ember vagy. Csak rengeteg rossz dolog történt veled.

Nem tudok színes történeteket mesélni az Azkabanról. Minden nap ugyanolyan szürke és kilátástalan volt, de Annabess ott állt mellettem jóban és rosszban. Fénypontként ragyogott a sötétségben, de nem kívánhattam volna fényesebb tüneményt nála. Megegyeztünk, hogy összeházasodunk, ha kijutunk innen. Ami köztünk alakult ki, nem mondható szerelemnek, egyek voltunk valósággal. Nem is sejtettük, hogy rabságunk napjai meg vannak számlálva.

__________________________________________________________________________

Hatalmas mennydörgés ébresztett fel az álmomból. Rabságom negyedik heténél jártunk, nem teljesen egy hónap, de közelített már. Ekkora vihart azonban nem tapasztaltam előtte, remegtek a falak, a víz tajtékzott a börtön körül, tombolt a káosz.

- Ignotus! - kiáltott fel. - Viharfelhők.

"Figyeld a vihart" - visszhangzik a fejemben.

- Jól figyelj rám - mondja komolyan. - Megpróbálok elkapni egy farkast, hátha van belőle ezen az élettelen sziklán. Te ledobod a testemet, én farkasként elkapom, és utána te is leugrasz. Világos?

- Mint a Nap - feleltem mosolyogva.

- Ha az emberi testem meghal, a lelkem túléli, de örökké farkas leszek, nem lehet visszafordítani, tudod jól. Szóval kérlek, légy óvatos.

- És ha mindennek vége lesz?

- Akkor feleségül veszel, és gyermeket szülök neked - nevetett. - Majd kitaláljuk. De nagyon szeretnék már egy kiadós, meleg vacsorát.

Ekkor ismét dörgött az ég, a falak is beleremegtek. Közel járhat az a vihar. Hogy mennyire közel, azt körülbelül tíz másodpercre rá tudtam meg. Egy robbanással hatalmas lyuk képződött Annabess cellájánál és az enyémnél. Az üvöltő szél hatalmas robajjal töltötte meg a koszfészket. Ha ez a király műve, Annabessnek igaza volt. Nagyon mélyen bele kellett merülnie a mágiába, hogy ezt megcsinálhassa. És én ezzel az emberrel akarok szembeszállni. Oldalra nézve láttam, ahogy Annabess teste élettelenül összeesik. Nehezen, de át tudtam verekedni magam az ő cellájába. A közelben egy vonyítás csendült fel. Annabess volt az, farkas testben, egyszerűen éreztem. A két kezem közé vettem az emberi testet és ledobtam. A lyuk szélére léptem és lenéztem. Körülöttünk mindenhol víz, a sós illat megcsapta az orromat. A helyzetet mérlegelve, a vízbe is csobbanhatok, nincs az olyan messze. A farkas alattam türelmetlenül csaholt.

Elrugaszkodtam és ugrottam. Mennyei volt a zuhanás, picit több ideig is éreztem volna a súlytalanság érzését, de landoltam a vízben. A hideg átjárta a csontjaimat, de a felszínre tudtam küzdeni magam.  Nem voltak élesek vagy magasak a sziklák, ezért ki tudtam lépni a partra. Megcsináltuk. Szabadok vagyunk. A farkas kedvesen bökdöste a kezemet, megsimogattam. Gyönyörű, szürke példány volt, Annabess jól választott gazdatestet. Az emberi teste felé tartottunk, mire a farkas nyüszíteni kezdett.

- Mi a baj? - kérdeztem kedvesen. - Most már nem kell félnünk semmitől.

A farkas Annabess teste fölé hajolt, párszor megnyalta az arcát, bökdöste a homlokát, de semmi. Szívszorítóan felvonyított. Az egyetlen társam a magányban, a védőangyalom, a vörös ruhás megmentőm, szinte a szerelmem is volt. Nem élte túl a zuhanást. Az általam ismert Annabess, a varg meghalt. Örökké egy farkas testébe lesz zárva. Csókot nyomtam az ajkára és a hullámsírba vetettem. Nehéz volt a búcsú, habár mégsem volt teljesen az. Annabess, a farkas immáron az én felelősségem. Társas hoppanálással sikerült eltűnni a helyszínről, örökre magunk mögött hagyva az Azkabant. Féltem, hogy állatok esetében nem működik ez a módszer, de épségben landoltunk mind a ketten a családi kunyhó előtt a piactéren. Szívem a torkomban dobogott, mikor benyitottam. Cadmus és Antioch ott ültek az asztalnál. Cadmus leejtette a kupát, amit tartott.

- Édes öcsém! - ölelt meg. - Hol voltál eddig?

- Ez nem éppen egy olyan történet, amit az ajtóban kéne megbeszélni - vetettem oda neki. Csak akkor tűnt fel, mennyire megváltozott. Megmaradt a rövid, barna haja, de a szakálla nagyobb lett. Ellenben Antioch nem változott semmit.

- Rengeteg bepótolnivalónk van, mindenütt kerestük, de tovább kellett vigyük a munkát - lépett hozzám a másik bátyám is, és tekintete rólam a farkasra vándorolt. - Hogy hozhattad ide ezt a förtelmet?

- Nem az, aminek látszik- próbáltam nyugtatni.

- Igazán? Mert nekem egy vérengző fenevadnak látszik.

- A neve Annabess. Varg.

- Akkor minden bizonyára az emberi teste a közelben lehet - simított végig a haján.

- Meghalt - könnyeztem. - Ő itt Annabess, most és örökre.

- Annyira sajnálom - duruzsolt együttérző hangon. - Azonban van itt más is. Baelor. - Ez a név tüzes kardként hasította a levegőt, el sem hiszem, hogy most meghallottam.

- Hogy mondtad?

- Baelor. Itt van Londonban, ráadásul nem is akárki testében. Nemes királyunk maga a démonok egyik tábornoka. - Annabess panaszosan felvonyított mellettem.

- Casmus, Antioch, azt hiszem, itt az ideje egy családi megbeszélésnek - csuktam be magam mögött az ajtót.

 

IV. rész
Nyomok

Baelor ült a trónon, mutatóujja a kardja gombján körözött. Sok ideje volt már a király testében és nagyon is élvezte. Az emberek sírása nyugtató zene volt számára, de megváltást ígért nekik. Hamarosan erre a világra hívja a főnökét, magát Lucifert. A hajszálakat sikeresen begyűjtötte, igen nagy mennyiségű Százfűlé-főzet állt rendelkezésére, minden adott volt, hogy kidolgozza az ördögi tervét. Az sem érdekelte különösebben, hogy Ignotus Peverellel beszélt a pergamenről, akkor is ki fogja végezni a három testvért, ha sikerrel járnának, ugyanúgy, ahogy elbuknának. A Peverell-korszaknak vége, ideje megnyitni a Poklot.

- Szóval azt mondod, hogy a mi királyunk megfenyegetett? - húzta fel a szemöldökét Cadmus.

- Valami nem áll össze - vágott bele Antioch. - Minek fedné fel a kilétét, ha ezzel elárulná, milyen tervei vannak? És a legnagyobb rejtély itt az, hogy minek szöktette meg Ignotust, mikor eljöhetett volna simán hozzánk is? A szívedre ne vedd, kisöcsém, de ha beleképzelem magam a király testébe, hagytam volna megrohadni egy rabot az Azkabanban és mással elvégeztetni a piszkos munkát. Nincs ennek testőrsége?

- Ne feledd, Antioch, hogy ez nem a király - vakkantott Cadmus.

- Akkor meg főleg. Nagyobb a gonoszság benne, mint volt.

- Mi van, ha Baelor már nagyon hosszú ideje van a király testében? - tettem fel a kérdést.

- Mondasz valamit - tette le a kupát Cadmus. - Tudod, a király nem volt mindig ilyen.

- Mit csinálunk most? - huppant le az ágyra a másik bátyám.

- Ördögűzés? - tettem karba a kezem.

- Mi csusszant ki a szádon? - vágott meglepett képet Cadmus.

- Segítenünk kell a királynak, mert a jelenlegi helyzetben ő nem az.

- Ignotus, ez nagyon körülményes lenne. Hogy jutunk be? - sóhajtott Antioch.

- A király fogad néha papokat nem? Úgy hallottam, odavan más eszmékért.

- Hát, már csak a sátánista eszmékért - röhögött Cadmus.

- Nem értitek. A látszatot akkor is fent kell tartani, nem mondhatja ki nyíltan, hogy az ördöggel cimborál. A nép maga alá gyűrné. Lehet akármekkora a serege, ha vérszomjas emberekkel áll szemben.

- Az miben különbözik egy háborútól? - Antioch komoly volt.

- Hidd el, néha kegyetlenebb egy fegyvertelen haderő, mint egy fegyveres.

- Miben? - Cadmus nem értett semmit, nem meglepő.

- Nincs mit veszteniük. - Halvány mosoly szaladt végig a számon.

- Tegyük fel, hogy sikerül - állt fel Cadmus.  

- Sikerülnie kell, ez az egyetlen dobásunk - szólt Antioch. - A farkassal mi legyen?

Nem az. Megtartjuk - nem akartam vitát nyitni erről, elmeséltem nekik mindent Annabessről, hála a jó égnek, nem szóltak bele.

- Mikor indulunk? - kérdezte Cadmus.

- A lehető legkorábban, egy percet sem vesztegethetünk el, a kedves uralkodónk még ránk hozza a Poklot - vette fel páncélingét Antioch. Annabess felkapta a fejét, mindeddig békésen aludt a szőnyegen. Hegyezte a fülét és vakkantott egyet.  

- Kereszt van, szenteltvíz van, só van, Szentírás van. Ma démonpörkölt lesz a vacsora - nevetett Cadmus.  

- Miért nem csináljuk ezt az egészet mágiával? - kérdezte Antioch.

- Ezt nem lehet azzal csinálni, a mágia nem válaszol arra, hogy mi van, ha démonok szálltak meg - magyaráztam.

Betettünk mindent, ami kellett, a biztonság kedvéért tőr is volt nálunk, ha balul sülne el a dolog. Elindultunk. Nem voltunk nagyon feltűnőek, a muglik hozzászoktak már ahhoz, hogy mindennap papokat lássanak, habár pár kiskölyök megbámult minket. Tapostuk az út porát, egyenesen a palotáig. Micsoda fényűzés. Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ez a faszfej pompában él, miközben ártatlan emberek halnak éhen nap mint nap miatta. Az udvaron épp mulatság volt, ahogy láttam, tele volt a hely sátrakkal, boros hordókkal, udvari bolondokkal és mutatványosokkal. Remek, legalább lesz közönségünk, ez kurva jó. Annabess halkan morgott mellettem, ő is érezhette a dolgok súlyát.

- Állj - mondta a főkapunál egy őr. Talpig páncélban volt, a kard ott himbálózott a kezében és a király címerét viselte. - Mi célból vannak itt?

- Ajándékot hoztunk a királynak, és elő akarjuk adni neki a mi eszméinket - válaszolt Cadmus.

- Maguk a harmadikok lennének a mai napon. Sajnálom, nem tehetem - állta el a kaput, mire Antioch csendesen elmotyogott egy Stuport.

- Nem lenne szabad a muglik között varázsolnunk - tettem szóvá.

- Ismerem a törvényeket, de ez életbevágó.  

Bementünk a főkapun és máris a király közvetlen udvartartásánál jártunk. Hercegek, hercegnők, meztelen szajhák és előkelő lovagok mindenhol. Szépen megterített asztalon ültek, a nyárson egy egész malac pörkölődött, miközben részegre itták magukat.

- Oh, ma komédia is lesz - mutatott ránk röhögve egy dagadt, szakállas alak.

Annál intelligensebbek voltunk, minthogy veszekedést szítottunk volna, idióták voltak, akik a végén még lehúznak minket a saját szintjükre, ahol verhetetlenek. Tovább meneteltünk, senki nem állított meg minket. A király tróntermébe kerültünk, ő maga hanyag testtartásban ült a trónon, mellette két szajha, akik a mellkasát simogatták.

- Most menjetek - súgta oda a lányoknak. - Később folytatjuk.

A lányok vágyakozó pillantást vetettek felénk is, ez csak még szebbé tette őket. Ugyanakkor elgondolkodtam, hogy valószínűleg csak az kell nekik, ami a lábunk között van. Annabess torkából halk morgás tört fel.

- Mi járatban vannak itt a Peverellek? - állt fel a király a trónról.

- Honnan szagoltad ki, hogy mi vagyunk azok? - húzta le a csuklyát a fején Antioch.

- Sokkal több kell ahhoz, hogy engem átverjetek, ostobák - mosolyodott el. - Előre láttam, hogy ide fogtok jönni, és azt is tudom, miért.

- Akkor bele is vághatnánk akár - lépett előre Cadmus a fakereszttel.

- Ez? - nevetett fel az uralkodó. - Ezzel akartok ellenem jönni? - A kereszt felizzott Cadmus kezében, aki elejtette. - Pedig okos fiúknak hittelek titeket.

- Mit akarsz, Baelor? Mi a terved a világgal? - kérdeztem.

- Na, kezdünk bemelegedni - nevetett. - Tippelj, mamlasz.

- A földi Pokol - suttogta Antioch.

- Úgy van! - emelte fel a mutatóujját a király. - Gondoljatok bele. Az emberi faj arra született, hogy mindig térdeljen. Kik vagyunk mi, hogy szembeszálljunk a sorsotokkal?

- Erre kellettünk volna mi - konstatálta Cadmus.

- Hibás következtetés - mosolygott a király. - A pergamen mindig is nálam volt - húzta elő a palástjából a tárgyat. - Titeket az egyik szörnyem tépett volna darabokra. Helyette most páholyból nézhetitek a világotok pusztulását, remélem, jól fogtok szórakozni! - Annabess félelmetesen morgott mellettem. - Oh, házikedvencetek is van.

- Egyetlen mozdulat és elharapja a torkodat. - Gyűlölet volt a hangomban.

- Igazán? - Egy láthatatlan erő szorított minket a falhoz, nem tudtunk mozdulni. Annabess panaszosan felvonyított és lekuporodott. - Azt nem hinném. Bocsássatok meg, dolgom van. El kell hoznom az Apokalipszist - nevetett és elkezdte olvasni a pergament. Nem tudom, milyen nyelven szólalt meg, de biztosan nem evilági volt. A falak remegtek, a nappalból egy pillanat alatt lett éjszaka. A király, illetve Baelor hangja mélyebb lett és a szeme vörösre váltott.

- Figyelj ide, bunkókám! - kiáltott Antioch, mire a király megfordult - Elkövettél egy hibát. A szánkat nem peckelted fel. - A bátyám elkezdte mondani az ördögűző szöveget, amit nagyon sok éve használtunk.

- Megint nem tudom végezni a dolgom az idióták miatt - forgatta meg a szemét Baelor, felemelte a kezét, mire Antioch fájdalmas kiáltást hallatott, látszólag szörnyű kínok gyötörték. Szerencse, hogy Cadmussal tudtuk, hogy folytatódik a szöveg és tovább mondtuk. A király arca eltorzult és az a valami, ami a falhoz ragasztott minket, elmúlt, a földre csapódtunk. Villámgyorsan felálltunk, leporoltuk magunkat. A király folytatta a kántálást, szemei vörössé váltak és fekete köd ereszkedett a teremre.
 
- Most mi a francot csináljunk? - Cadmus aggódott.

- Nem tudjuk megállítani - rázta a fejét Antioch. - Kevesek vagyunk hozzá.

- Annabess - mondtam a farkasnak. - Be tudsz menni?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet - figyelmeztetett Antioch.

Annabess a kezemhez dörgölte a fejét és elindult. Meg tudja csinálni, hittem benne.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? - fordult felém Cadmus.

- Higgy benne! - Csak ennyit tudtam kinyögni.

Egy hatalmas kiáltás süvített át a tróntermen és morgások kísérték. A fekete köd eltűnt és megláttam Annabesst. A király teste felett állt, akinek a nyakából spriccelt a vér. Vége volt. Odamentünk a bátyáimmal a holttest közelébe és csak bámultuk, nem hittük el, hogy ez ilyen könnyen ment.

- Egy felbőszült kísértet is többet tud - köpött egyet Cadmus. - Szinte nem is volt fárasztó.

A király testéből vörös füstszerű jelenség szállt fel és kirepült az ablakon. A napfény szinte berobbant, ahogy az üveg kitört. Akkor szentül hittük, hogy vége egy újabb küldetésnek és lapozhatunk. Annabess a farkát csóválva futott hozzám. A démon kiűzése után a király teste eltűnt, soha nem tudtuk meg, miként és miért.

- Lehet, hogy Baelort el tudtuk intézni, de csak ideiglenesen. Egyelőre csak hazaküldtük - szólalt meg Antioch.
- A mocsok megnyitotta az átjárót - csóválta a fejét Cadmus. - Ha a nagyfőnök nem is tolta ide a seggét, pár alattvalója igen.

- Azt hiszem, most több lesz a dolgunk valamennyivel - mosolyodtam el.

- Legalább nem unatkozunk, öcsém - veregette meg a hátamat Antioch.

- Most mit fogunk csinálni? - kérdezte Cadmus.

- Ideje egy időre búcsút venni Londontól.

- Kár, szerettem ezt a helyet - simogattam meg Annabess fejét.

- Nappal vadászunk, éjszaka alszunk, vagy talán fordítva. A Nap és a Hold lesz a társunk. Ideje rendet rakni, túl sokáig pihentünk, tudassuk a szörnyekkel, hogy a Peverellek visszatértek - vette elő a pálcáját Antioch.

- Cadmus Peverell, Antioch Peverell és Ignotus Peverell? - hallottunk egy mély hangot a hátunk mögött.
 
Megfordultunk és szembetaláltuk magunkat egy kis termetű, szőke hajú emberrel. Előkelő származású lehetett, zöld selyemruhát viselt, arcán egy hatalmas sebhely látszott.

- Mi lennénk - lépett előre Cadmus. - És maga kicsoda?

- Az nem érdekes. Legyen elég annyi, hogy gyakorlatilag a felettesük, jó ideje szemmel tartjuk magukat - mondta a törpe, rezzenéstelen arccal.

- Hogy talált meg minket? - vonta fel a szemöldökét Antioch.

- A mágia nyomot hagy - mosolygott a zöld ruhás. - Nem csevegni jöttem, át kell adnom egy üzenetet.

- Miféle üzenetet? Ki üzenne nekünk? - tettem karba a kezem.

- Nem fontos. Tegyék, ami a pergamenen áll - türelmetlenkedett a törpe.

- Mi okunk lenne rá? Miért térdeljünk le senkiknek? - Cadmus picit ingerült volt.

- Semmi szükség letérdelni végül is. Baelor könnyű falat volt, azt mondjátok? Mondok jobbat. A levél Craxról szól.

- Crax, mint...

- Az Apokalipszis egyik lovasa, úgy bizony - hadart a törpe. - És ha ő itt van, a másik három is hamarosan eljön. Maguk a legjobb vadászok, ha maguk nem tudják kézre keríteni, akkor azt hiszem, a napjaink meg vannak számlálva.

- Családi kupaktanács - fordult felénk Antioch, Picit távolabb kerültünk a törpétől, hogy ne hallja a hangunkat.

- Crax? Komolyan? - döbbent le Cadmus.

- Ez egy nagy munka, az összes eddigi teremtmény, akikkel szembeszálltunk, eltörpül Crax mellett - kezdtem.
- Ha végzünk vele, talán a többi démon is szedi a sátorfáját. Vállajuk - emelte fel a fejét Antioch. A törpe eltűnt, talán dehoppanált.

- Van más lehetőség is? - röhögött Cadmus.

- Uraim, ne vesztegessünk el egy percet sem, amíg ilyen veszélyekkel állunk szemben. A holnap is bizonytalan - simított végig az állán Antioch, mire Annabess kettőt vakkantott válaszul. A társad is egyetért - nevetett fel.

- A levélben az áll, hogy egy folyónál látták Craxot, hórihorgas, csuklyás alak képében. Aki a folyóhoz merészkedik, mindenki belefulladt eddig. Valami médium körmölte ezeket a sorokat, biztosan megéri odamenni? A legtöbb jós csaló - vetette oda Cadmus.

- Drága testvérem, erre mondják, hogy azért nem árt ellenőrizni a helyet - nevettem fel. - Remélem, nem csak az időnket akarják rabolni. - Annabess odabattyogott hozzám és megnyalta a tenyeremet.

- Indulhatunk? - Antioch szemében kalandvágy tükröződött.

- Féljetek, rusnyaságok - nevetett Cadmus és megindultunk.

Ügyet sem vetett ránk senki, mindenki a pár órával ezelőtti furcsa jelenségekről beszéltek, páran meg mertek volna esküdni, hogy kísérteteket láttak vagy hogy a kastély el van átkozva. A sors fintora, hogy a teljes udvar kiköltözött onnan két héten belül, hallottunk olyan legendákat azután, hogy a kíváncsi emberek, akik bemerészkedtek az elhagyatott palotába, egy férfi sikolyt hallottak.

Nem mentünk vissza a kis kunyhóba, mikor egy igazi fenevaddal kellett leszámolnunk. Hoppanálni se kellett, tudtuk, hol van az a folyó, kölyökkorunk egyik kedvelt helye volt. Mintha egy másik élet lett volna. Egyikünk sem ugyanaz az ember már, aki volt és egy így is van rendjén. Azonban mindig emlékezni fogok arra, mikor megismertem Annabesst és ezáltal a sorsunk eggyé vált örökre.

 

Epilógus

1291. május 18. Godric's Hollow

Meg kellett volna öljük akkor és ott a folyónál. Akkor feleslegesnek éreztük megtenni, mert nem mutatta jelét annak, hogy bántani akarna minket, ajándékot is felajánlott. Csak azt vettük észre, hogy egy rohadék volt hátsó szándékokkal. Cadmus halott, a saját pálcájáért vágták el a torkát, a tettest soha nem látták azután, ahogy a pálcát sem. A legidősebb bátyám halála után Antioch kapott egy levelet, amire csupán négy szó volt firkantva: Jövök hozzád, Crax üdvözöl. Alatta egy vörös pötty, amiről Antioch szentül meg volt győződve, hogy Cadmus vére. Nem sokkal azután ő is eltávozott. A legenda úgy tartja, hogy a Feltámadás Kövével egy halott menyasszonyt akart visszahozni az életbe, de korántsem így volt. Soha nem volt senkije, illetve nem tudtunk róla. Az igazság már soha nem derül ki. A második testvérem halála után én is kaptam egy pergament, ugyanúgy két szóval: Te jössz. Két vörös csepp volt az alján.  

Biztos voltam benne, hogy Baelor áll a háttérben. Nem végeztünk a rohadékkal, csak hazaküldtük. Testből testbe költözik és mi vagyunk az első célpontjai. És Craxnak dolgozik ezek szerint. Sorra gyűjtik be a lelkeket és úgy tűnik, nincs szükség itt az Ördögre, mikor tálcán nyújtják neki a kaját.

Kellemes, nyári este volt, a szél kellemes süvített odakint. Visszaköltöztem szeretett szülőhelyemre, Godric's Hollow-ba, miután átadtuk a stafétát a fiatalabb vadászoknak, akik sokkal ügyesebbek nálunk. Hiába is, fejlődik a generáció. Ekkor valaki kopogott az ajtón. Nem vártam vendégeket. Annabess egyből felkapta a fejét és panaszos vonyításba kezdett.

- Ugyan, Bess, nem kell megijedni - mondtam neki mosolyogva, pedig tudtam előre, hogy ki az. Nem menekültem, nem bújtam el. Szembe kellett néznem vele utoljára.

Kinyitottam az ajtót és a szívem kihagyott egy ritmust. Baelor Annabess emberi alakját vette fel. Nem tudom, hogy sikerült neki ez a trükk, de nagyon ügyes és egyben fájdalmas trükkje volt ez. A farkas felháborodva vicsorított és ugatott.

- Vigyél el - tártam ki a karom. Az utolsó dolog, amit tapasztaltam, az volt, hogy a torkomnál felszakadt a bőr és a vérem a földre esik. Magához ölelt a feketeség.
 

Vége