A fiú, aki uralni akarta a világot

Cím: A fiú, aki uralni akarta a világot
Kulcsok: 1. kulcs – Roxfort, 2. kulcs - egy nagyravágyó kurtizán, 3. kulcs - „Szenvedj te is, úgy könnyebb lesz nekem!”
Korhatár: 12
Műfaj: novella
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Jogok: J.K.R.
Tartalom: A Sötét Nagyúr egyes tetteit és útját igyekszem bemutatni egyik halálfalója szemszögéből.
Megjegyzés: Talán elsőre úgy tűnhet, mintha nem is annyira Tomra koncentráltam volna. De a tettein keresztül szerettem volna bemutatni őt, a személyiségét, hiszen Sirius szavaival élve: Egy ember természetéről az árulkodik a legjobban, ahogy az alárendeltjeivel bánik.



Léptei tompa visszhangot vertek a csendes folyosókon. Két oldalt ajtók sorakoztak és a fiatal férfi a számozást fürkészve kereste a 312-est. Mikor megtalálta, nem nyitott be azonnal, először kifújta magát és kisimította a ráncokat a hivatali talárján. Hülye interjúk! – gondolta magában. Azt még értette, hogy miért készítenek börtöninterjúkat a halálfalókkal, de hogy ezt a nőt, akit őrültségre hivatkozva nem küldhettek Azkabanba, miért kellett immár másodjára felkeresnie, azt fel nem foghatta. Végül nagy levegőt vett és határozottan benyitott.

----------------

A nyíló ajtó erőszakos nyikordulására felkapom a fejem az ablakmélyedésben ülve. Innen egész jól látni a várost. Már amit rávarázsoltak az elbűvölt ablakokra. Ma éppen hatalmas vihar és villámlás tombol „odakint”. Szeretem a vihart.

 - Mr. Potter – mondom rekedt altomon. Rég messze tűnt már az erőteljes orgánumom.

 - Miss Duboir – köszönt mogorván. Nagyon nincs ínyére, hogy megint el kellett jönnie. Tudnám, hogy akkor miért nem mondott nemet, ő a Kis Túlélő, azt tesz, amit akar.

 - Mit keres itt már megint? – kérdezem, miközben egy széket húz jó két méterre tőlem és pálcájával az övében, táskájából előkotor egy jegyzetfüzetet és egy öníró pennát.

 - Beszélgetést. Azt már a legutóbb tisztáztuk, hogy az őrültségéről nem kíván tárgyalni. Azonban lenne itt más is. Maga az utolsó, aki ismeri Voldemort történetét.

 - Áh! – szalad ki a számon, közben felé fordulok, hátamat az ablaknak vetem és végre teljes figyelmemet neki szentelem. – És mire kíváncsi Tommal kapcsolatban?

 - Mindenre. Amit csak tud arról, hogyan jutott oda, ahova, hogyan emelkedett fel.

 Pár percig gondolkodom. Végül is már halott. Kinek ártok vele, ha megosztom Potterrel a történetünket? Hiszen igaza van. Senki nem ismerte őt úgy, mint én, leszámítva talán Lestrange-t, de az a ribanc is halott. Hadd tudja meg a Kis Világmegmentő, ki is volt és mitől volt olyan nagy az ellensége. Ha már más feladatot nem bíztak rá a kezdő aurorra. Bólintok.

 - Helyezze kényelembe magát, mert ez hosszú lesz – figyelmeztetem. – Szerettem Tomot. Egészen az elejétől fogva, mikor megismertem. Ma is emlékszem arra a napra, mikor találkoztunk az Expresszen...

------------------

Elsősek voltunk mindketten, nem ismertünk senkit. Még kupém sem volt és tanácstalanul járkáltam a vonat egyik végétől a másikig, magam mögött cibálva a régimódi, múlt századi kapcsos utazóböröndöt.

 Mikor elértem a leghátsó kupét, az ajtaja hirtelen kitárult és egy alacsony, fekete hajú fiú lépett ki. Pár centivel kisebb volt nálam, és ahogy ránéztem, a testtartása alapján egy csendes, visszahúzódó, halk szavú gyereknek tűnt. Akkoriban talán még az is volt.

 - Bocsánat – szólítottam meg. Ahogyan azonban rám nézett, semmi szerénységet vagy visszahúzódást nem láttam a tekintetében. Kemény, rideg volt szürke pillantása, arca fensőbbséges kifejezést öltött, mintha legalábbis maga lenne az aranyvérű arisztokrácia feje, Mardekár élő leszármazottja. Egy pillanatra riadtan hátrahőköltem. Egy percre mintha sötétséget láttam volna a szemében, de egy villanás alatt elmúlt, és tettetett kedvesség, ugyanakkor valójában közöny költözött a vonásaira.

 - Beülhetek hozzád? Minden fülke tele van – magyaráztam. Nehogy már azt higgye, hogy nagyon vele akarok ülni!

 - Felőlem – vonta meg a vállát és otthagyott.

 Furcsa gyerek volt. Felpakoltam az ülés feletti tartóra, majd leültem az ablak mellé. Mogorva, ellenséges viselkedése ellenére furcsamód valahogy vonzott. Mindig is ilyen volt. Egy pillantásával, egész lényével lenyűgözte az embert, anélkül, hogy különösebb erőfeszítésébe került volna. Pedig valahol szerintem mindenki látta azt a sötétséget a személyiségében, amit én is megláttam egy pillanatra azon az első napon. Csak nem vettek róla tudomást, hagyták, hogy elfelejtesse velük, elaltassa a gyanakvásukat a lehengerlő kisugárzása. És a modora – már ha olyan kedvében volt, hogy a jobbik modorát mutassa, mert akart valamit.

Még csak be sem mutatkozott. Alapvetően abból, ahogyan viselkedett, tényleg azt szűrném le, hogy aranyvérű, akinek van mire fenn hordania az orrát. Azonban elég világos volt a mugli ruháiról, a tartásáról és arról, hogy még sosem láttam, hogy nem az. Minden aranyvérű gyerek ismeri a kortársait, hiszen összejárunk. Én is ismerem Abraxas Malfoyt, Gerald Averyt, Roderick Lestrange-t és a Black fivéreket: Oriont és Cygnust.

 De az ellenséges viselkedése ellenére és dacára annak, hogy nyilvánvalóan nem aranyvérű, volt benne valami vonzó. Furcsa mód engem egyenesen az a sötétség csalogatott magához. Mintha már akkor ott szunnyadt volna benne mindaz, amivel később – amikor már Lord Voldemort névre hallgatott – maga köré vonzotta a hívei egy részét. Hiszen nem mindenki a megfélemlítés miatt volt ott.

Elhatároztam, hogy meg akarom ismerni ezt a sötét, rejtélyes fiút. Szóval átöltöztem az iskolai taláromba és a keresésére indultam.

---------------

- Már az árvaházban, a roxforti levele előtt kínozta a társait – mondja Potter.

 - Tudom. Később elmondta. Elmondott mindent. De akkor még nem sejtettem, hogy kit sodort utamba az élet – mosolyodom el.

------------------------

Végül a vonat leghátuljában találtam rá. Kint állt, az utolsó vagon ajtaján kilépve a korlátnak támaszkodva láttam meg. Az ajtó erőszakos csattanására felém fordította a fejét és megvetően elhúzta a száját. Mintha kifejezetten idegesítettem volna, pedig még meg sem szólaltam.

 - Már megint te? – kérdezte.

 Felkaptam a vizet erre az unott hangra. Hogy van képe úgy beszélni velem, mintha egy utolsó sárvérű lennék?

 - Már megbocsáss! – kezdtem felpaprikázva. – Én Elzbeth Duboir vagyok, a híres francia aranyvérű család lánya, anyám pedig Callista Rosier, előkelő angol úri hölgy. Mivel nem ismerlek téged, élek a gyanúperrel, hogy nem vagy tisztavérű, következésképpen nem igazán látom be, mire hordod olyan nagyon fenn az orrod.

 Mikor befejeztem a mondandómat, a nyomaték kedvéért karba fontam a kezem és kihúztam a derekam. Lássa csak, hogy nem egy jött-menttel van dolga.

 Döbbent arcáról világosan leolvastam, hogy soha nem hallott rólam vagy a családomról. Tehát sárvérű. Ha nem lett volna az a furcsa kisugárzása, talán azonnal otthagyom, életem legnagyobb hibáját követve el. Így azonban csak vártam, hogy mit fog ehhez szólni.

 - A nevem Tom Denem. Sajnos nem tudok ilyen előkelő családot felmutatni. Néhány érdekes varázslatot ellenben igen.

 Egy szóval nem kért bocsánatot a goromba viselkedéséért. Engem azonban az említett varázslatok ennél sokkal jobban érdekeltek.

 - Mutasd meg őket! – szólítottam fel. Végre olyan téma volt, ami elnyerte a tetszését. Mellékönyököltem és vártam a bemutatót. Mondanom sem kell, lenyűgözött a tudása, főleg ahhoz képest, hogy tizenegy éves és csak július óta tudja, kicsoda is valójában.

----------------

Talán a származásunk adta különbség miatt is, de kezdetben én próbáltam irányítani a dolgokat kettőnk között. Hova menjünk, mit csináljunk, ilyesmik.... meg persze őt is próbáltam utasítgatni erre-arra. Néha lekezelően beszéltem vele, igyekeztem elnyomni őt. Persze sosem jártam sikerrel. Sokkal erősebb személyiség volt ő annál. Ha én lekezeltem őt, ő még lenézőbb volt velem, sosem értettem ugyan, mire. De valahogy hatott.

Ha el akartam nyomni, rákényszeríteni valamit, otthagyott és nem nézett felém sokáig. Legalábbis kezdetben. Ahogy egyre inkább kibontakozott a személyisége és magabiztosabb lett az erejét illetően, ezeket a próbálkozásaimat megtorolta rajtam. Nem volt rest megátkozni, míg meg nem tanultam a helyemet mellette.

Figyeltem, hogy egyre manipulatívabb, egyre több embert gyűjt maga köré, akik csodálják, és afféle vezetőnek fogadják el. Mintha a hívei lettek volna, mint azoknak a mugli diktátoroknak. Rendszeresen terrorizálta a gyengébb évfolyamtársainkat, később, ahogy nagyobbak lettünk, az alsósokat. Negyedévesek voltunk, mikor rájött, kicsoda is igazából.

-------------

Hetekkel a valódi felismerés előtt furcsán viselkedett. Fél napokra bezárkózott a hálókörletükbe és senkit nem engedett be, még engem is elkergetett maga mellől.

Valójában én vetettem fel először az ötletet, ami valójában nem indult másnak, mint egy egyszerű, olcsó viccnek, amely aztán szöget ütött a fejében. Kivitt a Tiltott Rengeteg szélére és megmutatta, hogyan tud társalogni a kígyókkal. Elmondta, hogy már egészen kiskora óta képes erre és hogy Dumbledore furcsán nézett rá, mikor elmondta neki, amikor meglátogatta az árvaházban.

Mikor láttam, hogy valóban igazat mond és tényleg párszaszóul beszél, elsütöttem egy viccet arról, hogy vigyázzon, mert a végén még kiderül, hogy Mardekár utódja, mivel ez a képesség nagyon ritka és igazából a legtöbb párszaszájú az ő családjából származik.

Ez aztán annyira megragadt benne, hogy hosszas kutatásba kezdett a származását illetően. Elkezdte felderíteni a családját és furcsa dologra jutott. Az igazából nem volt meglepetés, hogy Merope Gomold az anyja, ezt eddig is tudtam, csak sosem gondoltam bele abba, amibe ő... Abba, hogy állítólag a Gomoldok – sok, magáról szintén ezt állító családdal ellentétben – tényleg Malazártól származnak.

A klubhelyiségben ültem, mikor egyszer csak ott termett előttem, felrántott az ablakmélyedésből és magával hurcolt a szobájába. Az ajtó döngve csapódott utánunk.

 - Mit akarsz, Tom? – kérdeztem karba tett kézzel az ajtónak támaszkodva.

 - Mesélni egy kicsit a családomról, Elzbeth – felelte. Ülj le!

A könyvekkel teledobált ágya elé bűvölt egy széket és lenyomott rá.

 - Összeszedtem egy pár könyvet a készletedből és kutakodtam kicsit. Ez itt – mutatta fel a Mardekár életéről és tetteiről szóló könyvet –, azt írja, hogy Mardekár Malazár utolsó leszármazottai a Gomoldok, miután Malazár ük-ük-ükunokája hozzáment a Gomoldok akkori örököséhez, az alapító családja pedig férfiágon kihalt. Már most – folytatta és felemelt egy másik vaskos nyomtatványt, a The Sacred Twenty-Eight’s History első kiadását – tartalmazza azon családokat, akik 1930-ban még mindig tisztavérűek voltak. Felsorolásuk után leírja a történetüket és családfát is közöl.

 - Láthatod – nyitotta ki a megfelelő oldalon, a Gomoldoknál –, hogy az utolsó élő családfő Rowle Gomold – bökött az ujjával a kis pöttyre. Izgatottan előrehajoltam, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy úgy csinál, mintha nem ismerném a könyvet, holott tőlem vette el. Vártam, hogy kimondja, hova akar kilyukadni, amit én már rég sejtettem. – Elgondolkodtatott a dolog: véletlen lenne, hogy a középső nevem Rowle? Nem túl gyakori név, utánanéztem. Aztán nézd meg: Rowle-nak két gyermeke született: egy fia, Morfin és egy lánya, Merope, aki ugyanakkor született, mint az én anyám, ami a születési anyakönyvi kivonatomon rajta van.  Tehát Rowle Gomold lányának van egy fia. Én – nézett fel rám a mutogatásból. – Mardekár leszármazottja vagyok – fejezte be és várta a hatást.

Fél percig megmukkanni sem tudtam, aztán pedig nem tudtam, mit mondjak. Nem semmi felfedezés volt. Akkor mégiscsak volt abban valami, mikor első találkozásunkkor úgy nézett rám, mintha felettem állna.

 - Ugye tudod, hogy ezzel előkelőbb származású lettél, mint én? – mondtam végül nevetve, hogy oldjam a feszültséget. – Kicsit féltékeny vagyok. Elvégre ki fog ezek után azzal foglalkozni, hogy az apád mugli volt?

Egy szempillantás alatt a falhoz préselve találtam magam, arra se volt időm, hogy észrevegyem, megmozdult. Aztán láttam, hogy csak a pálcája mozdult, amivel a köveknek szegezett, majd szorosan elém sétált és valami pokolian izzó tűzzel a szemében, szuggesztíven nézett rám.

 - Senkinek nem beszélhetsz erről, amit most mondtam, világos? Se az anyámról, az apámról meg főleg nem!

 - De miért? – szaladt ki a számon. Azonnal megbántam, mikor a nyakamra szorult a keze.

 - Azért, Beth – szólított azon a néven, amin soha senki nem szokott becézni –, mert Dumbledore már így is állandóan árgus szemekkel figyel engem, mintha azt várná, hogy mikor gyilkolom meg azt az idegesítő hollóhátas Myrtle-t. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kitüntetett figyelmet, talán látja bennem azokat az indulatokat, amiket más tanárok nem vesznek észre vagy csak nem akarnak észre venni, de mindegy is. Nem akarod felhívni rám még jobban a figyelmét, ugye?

Megráztam a fejem, mert bár nem szorított meg igazán, azért nem igazán volt kellemes érzés a nyakam körül lévő keze. Elégedett villanás cikázott át rajta és ujjai a hajamba siklottak az ujjai.

 - Helyes – mondta, én pedig nyeltem egyet és elmosolyodtam.

 - Tudtad, hogy ingerülten még vonzóbb vagy, mint általában? – kérdeztem.

 - Csak neked, mert szereted a veszélyt és imádsz felidegesíteni – felelte és megcsókolt. Azelőtt sosem tűnt fel, hogy lányként vonzanám, de abban a pillanatban szemernyi kétségem sem volt efelől.

----------

 - Ha most az jön, hogy szerelmes volt magába, akkor már kezdem érteni, miért is tartják magát őrültnek – szúrja közbe szarkasztikusan Potter.

 - Nem jön az, Potter. Tisztában vagyok azzal, hogy képtelen volt szeretni, eleget hallottam már róla a fejtegetéseket, elméleteket, nem vagyok kíváncsi a magáéra is. Mind azt mondják, hogy nem volt rá képes, mert szerelmi bájital alatt fogant és én ismerem ennek a hatását, tudom, hogy van benne valami. De akkoriban elhittem, hogy ő is szeret. Nem mintha mondta volna akár egy szóval is. Nem volt az ő stílusa. Én viszont szerettem, még ha hihetetlennek tűnik is. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeresse valaki, ha nem is tudja kezelni ezt.

------------

A következő mérföldkövet a halálfalók körének megalakítása jelentette. Már roxfortos korunkban összeverbuválódott a keménymag Abraxasból, Lestrange-ból, Averyből és a többiekből, de a szervezett összefogás jóval a ballagásunk után történt meg.

A szó klasszikus értelmében véve sosem éltünk együtt, sosem alkottunk egy párt. De mindenki tudta, hogy hozzá tartozom, hogy minden tettében lelkes segítőtársra lel bennem. Ezt kifogásolta is a családom, akik – ezzel már régóta mindannyian tisztában voltunk – Abraxashoz szántak. Apám legnagyobb sajnálatára még az eljegyzésig sem jutottunk el, mikor a Malfoyok feje közölte vele, hogy esze ágában sincs az egy szem fiának olyan feleséget választani, akinek a nővére egy utolsó kurtizán.

Bizony, nem ez volt az első, de nem is az utolsó eset a köreinkben, mikor a családunk megkapta a magáét a nővérem szégyenletes viselkedése miatt. Az egész úgy indult, hogy összeszűrte a levet az öreg Averyvel, majd amikor a férfi el akarta hagyni – persze csak miután kezdett beszédtéma lenni a társaságban –, az én drágalátos nővérem nem volt képes szépen csendben elkotródni és elviselni, hogy a varázsló kiadta az útját, ó nem! Az én nővérem ennél sokkal melodramatikusabb.  Fogta magát és megzsarolta az egykori szeretőjét, hogyha nem fizeti továbbra is a luxusvillát, ahol eddig a légyottjaikat tartották, akkor az összes piszkos ügyét kiteregeti az újságoknak. És akkor már az összes befolyása sem mentheti meg a börtöntől.

 - Az a nagyravágyó bolond! – mondta Tom – vagyis akkoriban már Voldemortnak szerette hívtani magát –, mikor elmeséltem neki a történteket. – Mégis mit képzelt, hogy az öreg majd feleségül veszi?

 - Fogalmam sincs. De én akár hálás is lehetnék Marienne-nek, amiért ellehetetlenítette a házasságomat. – Azonban mint oly sok alkalommal, akkor sem azt a hatást értem el nála, mint amit szerettem volna.

 - Márpedig egy tisztességes aranyvérű nő előbb-utóbb megházasodik – felelte.

 - Ki mondta, hogy a házasság intézményével van bajom?

 - Remélem, nem arra vársz, hogy elvegyelek – nézett le rám az orra mentén, mintha még a feltételezés is sértené.

 - Természetesen nem – vágtam rá sértődötten. Ha ő így, akkor én is így. – Apám különben sem engedélyezné, hogy hozzámenjek egy félvérhez, még akkor sem, ha félig Gomold.

Azzal döngve csapódott mögöttem a hálószobájának ajtaja, majd hoppanáltam, mielőtt elért volna az utánam küldött átka.

------------

Az elsők között voltam, akiknek a karjára égette a bélyeget. Persze előbb mindenkinek bizonyítania kellett, nekem is. A beugró mindig valamilyen feladat volt, amivel bizonyítani kellett a rátermettséget, olykor hűséget. Elképzelésem sem volt, mit tartogat számomra, mikor a kezembe nyomta a pergament egy londoni címmel.

 A muglik közt sokkal nyilvánvalóbbá vált, hogy háború dúl a világukban. Mi varázslók igyekeztünk kimaradni a csatározásaikból, ami nagyrészt sikerült is, mivel - főleg a felsőbb rétegek – nem érintkeztünk velük túlságosan. Az utcán azonban egyértelmű volt. Utólag visszagondolva talán egy héttel a II. világháború vége előtt jártunk.

Gyalogolnom kellett egy jó darabon, mivel vigyáznom kellett, nehogy észrevegyék a hoppanálásomat, ezért pár sarokra a célomtól érkeztem meg. Azonban hiába bámultam fel tíz perccel később a négyemeletes ház vaksi ablakaira, nem találtam semmi okát annak, hogy miért pont ide küldött.

Mikor felfelé ballagtam a rozoga lépcsőkön a legfelső emeletre, ismerős mágia foszlányait éreztem, de még akkor sem nagyon tudtam hova tenni ezt az egész helyzetet. Majd mikor bekopogtattam a 4567-es ajtón és kicsivel később feltárult előttem, döbbenten ismertem fel az erősen sminkelt, keményre lakkozott frizurával megáldott nővéremet.

 - Marianne! – csuklott el a hangom a név végére.

 - Szervusz, Elzbeth! Gyere be! – állt félre az ajtóból, én pedig beléptem. – Csak nem apánk küldött?

 - Tudod, hogy apánk számára meghaltál. Még anya is megvet, azért ami lett belőled. Nézz magadra! – mondtam és rámutattam.

 - Most miért? Igaz, hogy az aranyvérű társaság hivatalosan megvet, Avery megalázott mindenki előtt és elvettem a lehetőségedet arra, hogy összekössék az életed a szőke szépfiúval, de jobban érzem magam, mint valaha. Meglepődnél, kik járnak hozzám...

 - Hihetetlen vagy. Nem csak köztük élsz, de úgy is beszélsz, mint egy mugli – húztam fel undorodva az orrom. Teljesen abszurdnak tűnt, hogy ez a nő ugyanaz, akit egykor a nővéremnek hívtam.

 - Ugyan, kérlek! Ne légy képmutató! Inkább hálásnak kellene lenned. Ha én nem vagyok, most egy méregdrága aranygyűrű csillogna az ujjadon és nem hancúrozhatnál a drágalátos szerelmeddel. Hogy is hívják? Tom Denem? Oh, és ha jól emlékszem, ő is sárvérű – tette hozzá, mintha csak hirtelen jutott volna eszébe.

 - Nem sárvérű! – fortyantam fel. – Megveti az összes, koszos mugliivadékot, akit te a szomszédodnak nevezel.

 - Pedig az apja is az volt. Jól van, na, nem kell mindjárt felkapni a vizet! – emelte maga elé a kezét, mikor láttam, hogy a karom megrándul a pálcám felé. Rágózott. Csak most vettem észre. Micsoda egy mugli szokás!

 - Én nem értelek, Mary. Ugyanazt a nevelést kaptad, mint én, mégis, hogyan lettél véráruló? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

 - Hogy hogyan, kedves húgocskám? Ne félj, azonnal elmagyarázom: Tudod, miután a mi nagyra becsült apánk kidobott a kúriából egy utolsó, nagyravágyó kurvának nevezve...

 - Mert az is voltál – motyogtam az orrom alatt.

 - Nem! – kiáltott rám, de olyan hangerővel, hogy hirtelen összerezzentem. – Nem voltam az. Én szerettem Aaron Averyt! Ő meg egyszerűen csak eldobott volna, mint egy utolsó, használt rongyot, csak mert rám unt. Tudod, drága kishúgom, azt hazudta, hogy szeret és én elhittem neki. Már az esküvőnket terveztem, mikor robbant a bomba. Nehogy azt hidd, hogy tényleg a botrány miatt dobott ki, ugyan már! Apánknak évek óta szeretője van, mindenki tudja, mégse érdekel senkit. Egyszerűen megunt és ez volt a legkényelmesebb kifogás.

 - Én egyáltalán azt sem értem, hogyan lehettek olyan nagyravágyó álmaid, hogy feleségül vesz. Avery nős, az ég szerelmére! Van egy fia, aki mellesleg az évfolyamtársam volt. És különben sem veszi feleségül egy aranyvérű férfi sem a szeretőjét! Még akkor sem, ha valamely csoda folytán elhalálozna az a bányarém felesége. Sosem vett volna el. Ellentétben egy rendes, jómódú, tisztavérű férfival, akit apa kijelölt neked.

 - Persze, Nott rendes, jómódú és tisztavérű férfi, csak éppen azt felejtetted el hozzátenni, hogy özvegy és hatvan éves. Apának az üzleti kapcsolatok és a befolyás volt fontos, ahogyan a te házasságodban is egyedül ez motiválta, Nott meg örült volna a hozománynak meg a fiatal, állítólag ártatlan feleségnek – vágott vissza. – De hol is tartottam? Ja, persze: miután apánk kidobott, nem igazán volt hova mennem. Beletelt egy időbe, míg elfogadtam, hogy a drága felső kör ellehetetlenített minden lehetőséget arra, hogy tisztességes munkát találjak. Aztán még egy kis idő múlva be kellett látnom, hogy semmi máshoz nem értek, leszámítva egy dolgot. Így jutottam oda, hogy árulni kezdtem magam. Természetesen nem fűlött a fogam a muglikhoz, aztán rájöttem, hogy a varázslók között se sokkal jobb. Végül egy mugli néni megsajnált, beköltöztetett magához, én pedig azóta itt élek. Egy mugli asszony segített rajtam, mikor a családom, a saját anyám, de még te is hátat fordítottál nekem. Azóta valahogy kevésbé tűnnek másnak. Megismertem őket és képzeld: ugyanolyan emberek, mint mi! Csak nem tudnak varázsolni, ennyi az egész. De ez egyáltalán nem teszi őket alsóbbrendűvé.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Most már értem, miért küldött ide Tom. A nővérem is ugyanolyan utolsó véráruló lett, mint a Lovegoodok vagy a Weasley-k. Bizonyos értelemben még a sárvérűeknél is rosszabb. Ez az igazi próbatétel számomra. Mert az egy dolog, hogy hiszek az elveiben és hűséges vagyok hozzá, erről az elmúlt években meggyőződhetett. A kérdés számára az, hogy meddig vagyok képes elmenni a parancsára, azért, mert ő akarja tőlem.

 - És mégis miből tartod fenn a lakást? Hol a néni? Nem hiszem, hogy ilyen jól keresnél a kurválkodásból.

 - Nem is. A néni meghalt és már nem állok az utcasarkon. – Összezavarodott tekintetemre hozzátette: - Mugli kifejezés. – Helytelenítően ciccentettem. – El sem hinnéd, kik fizetik nekem a lakást, ugyanis többen vannak. Na, nem mintha tudnának egymásról – nevetett. – Illetve, egy-ketten talán, de ők csak egyszer-kétszer jönnek. Pár hete meglátogatott a majdnem-vőlegényed – vigyorgott rám szemtelenül. – El se képzelnéd, mennyire kontrollmániás a drága Abraxas. Meg ott van ez a fétise...

 - Nem akarom hallani! – szóltam rá. Legkevésbé sem érdekeltek Abraxas Malfoy szexuális szokásai.

 - Milyen kis szemérmes vagy. Azt hiszem, innen lesz szép felemelkedni, mert bebizonyítom, hogy igenis van olyan aranyvérű férfi, aki elveszi a szeretőjét! Nos, most hogy én elmeséltem, hogyan jutottam idáig, elmondanád, mit keresel itt?

 - Tom küldött. Bizonyítanom kell neki, hogy elég rátermett vagyok ahhoz, hogy őt szolgáljam a seregében. Tudod, át akarja venni az irányítást a varázsvilág felett és kiirtani a sárvérűeket.

 - Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben azzal a gyerekkel – mondta. – És nekem ehhez mi közöm?

 - Szerinte a vérárulók a sárvérűeknél is rosszabbak.

 - Te hallod magad, Beth? Ha jól értem, gyilkosságról beszélsz...

 - Igen, arról – feleltem és felemeltem a pálcám. Megvilágosodás villant a tekintetében és kétségbeesett tekintettel kereste a saját fegyverét. Az ágyán volt, több lépésnyire tőle. Esélye sem volt elérni.

 - Beth, ne csináld, a nővéred vagyok, nem fogsz megölni, csak azért, mert egy pszichopata őrült...

 - Avada Kedavra – hangzott az átok a számból és összecsuklott a teste.

---------

- Megölte a saját nővérét?

 - Ez meglep, Potter? Látott már rosszabbat is. Nem hiszem, hogy az sokkal különb lett volna, mikor Pettigrew elárulta az apját.

 - De nem voltak testvérek.

 - Azt hittem, már világossá vált a számára, Potter. Bármit megtettem volna Tomért, ahogyan bárki a csapatból. Az eredeti csapatból. Mesterien manipulálta az embereket és nagyszerűen értett ahhoz, hogyan szerezzen barátokat. Ő nem kötődött senkihez, de mi hittünk benne, megkockáztatom, sokan szerették is. Végigkísértük az útját, ott voltunk a tervezgetésekkor, én láttam, mikor kinyitotta a Titkok Kamráját. Na, az se volt semmi: rengeteg kutatásba tellett, mire megtalálta a lejáratot, aztán mire kinyitotta! Beletelt egy hétbe, míg rájött a nyitjára. Aztán, mikor megtette és szabadjára engedte a Baziliszkuszt... Tudja, csodás egy állat volt, persze csak a hátát láttam, nem akartam meghalni. Mikor Myrtle meghalt, szinte ijesztő volt az, mennyire elégedett volt. Nem igazán értettem, honnan jön az az engesztelhetetlen gyűlölete a mugliivadékok iránt. Valamelyik mugli agyturkászuk biztos azt mondaná, az apjához van köze, aki nem szerette és elhagyta az anyját.

 - Akkor, ott, abban a lányvécében született meg a sárvérűek kiirtásának a tana. Előtte nem kristályosodott még ki benne a terv, a cél vagy az eszközök, amivel elérje. De azután... A világot akarta uralni. És még az arcán tükröződő öröm sem késztetett engem futásra. Pedig én nem voltam az az igazán szadista. Én nem voltam olyan, mint Bellatrix. Én tényleg szerettem őt, Potter, ez tartott a halálfalók táborában a sok kínzáson és gyilkosságon keresztül. Mikor a karomra égette a Jegyet, nem a fájdalmat éreztem, csak azt az elsöprő büszkeséget, hogy méltónak talált. Méltónak arra, hogy az oldalán küzdjek azért, amit megálmodott.

 - Szerintem kevesen voltak az oldalán, akiket ez a cél hajtott – mondja a férfi.

 - Tudom. De akkor, a halálfalóvá avatásomkor nekem a Jegy az többet jelentett, mintha jegygyűrűt húzott volna az ujjamra. Eleinte olyan is volt. Azokban az években elhittem, hogy tényleg szeret. Na, nem mintha mondta volna, ezt nyomatékosítanom kell. Aztán minden rosszabb lett, mert jött Bellatrix Black.

----------------

Az a kis liba éppen csak kilépett a Roxfort kapuján, már meg is kapta a Jegyet. Persze, az évek alatt látnom kellett, hogy egyre kevésbé válogatja meg az embereit, már azon a téren, hogy sokkal többen vannak, akik a gyilkolást talán sokkal fontosabbnak tartják, mint magát az elvet, amiért gyilkolunk. Ott volt példának okáért Macnair.

Az eltelt években nem változott a hozzáállása ahhoz, hogy komolyan vegye a kapcsolatunkat és én ebbe beletörődtem. Abraxas – akivel furcsán jó barátságba kerültünk, és akinek láttam a fia beavatását – furcsállta is. Egy idő után ő kiszállt a „kétkezi” munkából és inkább az ügyünk anyagi hátterét biztosította. Aztán jött a kisebb sokk, mikor megtudtam, hogy több nőt – nem egyszer más halálfalók feleségeit – magához hívatott. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt megcsalni. Tudom, ostobaságnak tűnt, hogy elvárjam a hűségét, ugyanakkor ő nagyon is komolyan vette a dolgot fordított irányban.

Egyszer, nem sokkal Bellatrix beavatása után magához hívatott. Azt hittem, csak kettesben leszünk, és végre elmondhatom neki a hírt, amit már hetek óta magamban tartogattam, mikor azonban beléptem a szobájába, a fekete hajú lány is mellette állt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, főleg azt, hogy amint becsukódott mögöttem az ajtó, a földön találtam magam a híresen erős Cruciatus átka alatt. Mikor meg bírtam szólalni, köhögve felnéztem rá. Nem volt azonban alkalmam mondani bármit is, ugyanis ő kezdett beszélni:

 - Azt hitted nem jövök rá? Furcsa, hogy egy olyan jól nevelt, aranyvérű lány, mint te, elfelejti azt a kötelességét, hogy hűségesnek kell lennie a férfihez. Mondd csak, hánnyal feküdtél le? – kérdezte. Válaszra azonban nem adott lehetőséget, mert ismét megátkozott. Közben folyamatosan hallottam a dühös üvöltését. – Abraxas is köztük volt? Mióta tart?

Aztán éreztem, hogy valami nedvesség fut alá a combomon, de éppen tudatosult bennem, mikor megszűntette az átkot. Lenéztem a padlóra és iszonyodva kerekedett ki a szemem. Aztán felpillantottam rá és találkozott a tekintetünk.

 - Tom...

Azonban újabb, még erősebb átok csapódott a mellemnek és íjként feszült meg a testem.

 - Nincs jogod így szólítani többé – hallottam a hangját a sikoltásomon át. - Szenvedj te is, úgy könnyebb lesz nekem! Sikolts! Ha tudnád, mekkora fájdalmat okoztál az árulásoddal!

Mikor megszüntette az átkot, lehajolt hozzám és a hajamnál fogva felrántott magához.

 - Mondd, mégis kié volt a fattyú? Melyik szeretőd csinált fel?

Köhögnöm kellett, hogy suttogva felelhessek neki.

 - Nem volt semmiféle szeretőm. Nem tudom, kitől hallottad ezt, de gondolom a drágalátos Black kisasszony hallotta valahol ezt az ostobaságot és persze rögtön szaladt hozzád. – Tekintetem a fekete lány felé vágott, aki eddig kárörvendve, most azonban szörnyedéssel az arcán nézte a jelenetet. Ó, igen, nem fogja zsebre tenni azt, amit ezért az urától kap. Ha valami, ez némi kis elégtételt jelentett.

Mikor visszanéztem a férfira, akinek szorítása némileg enyhült a hajamban, láttam, hogy neki is kezd értelmet nyerni az, amit mondtam. De meg kellett erősítenem.

 - A gyerek a tiéd volt – hallottam a saját, rezzenéstelen hangomat, majd csak azt éreztem, hogy újra visszazuhanok a kőre, miközben Tom kiviharzik az ajtón.

----------

- Magának és Voldemortnak...

 - Igen, Potter. Akkor azt hiszem, valami végleg megszűnt kettőnk között. Nem mondom, hogy nem szerettem és szeretem most is – azt hiszem, ezt is az őrültségem egyik bizonyítékának fogják fel –, hiszen mellette maradtam, de már nem volt ugyanaz. Bellatrix megkapta a büntetését, nem csak Tomtól, de attól a naptól kezdve halálos ellenségek voltunk. Ő Tomot akarta, én pedig nem tudtam megbocsátani, hogy miatta elveszítettem a gyermeket. Talán történt köztük valami, később, de biztosat már nem tudok arról mondani.

Mikor befejezem a mondatom, látom, hogy Potter az órájára néz.

 - Későre jár, Potter? Szeretne hazamenni a családjához?

 - Ami azt illeti, tényleg késő van. Azonban rengeteg mindenről nem beszélt még. Például a horcruxokról.

 - Na, igen – mondom. – Azt hiszem, tudja, hogy melyiket mikor készítette. Egy másik alkalommal talán arra is szakíthatunk időt. Most azonban menjen, várja a felesége! – küldöm el.

 - Köszönöm a beszélgetést, Miss Duboir! – áll fel.

 - Jól nevelt egy figura maga, Potter. Jöjjön csak bátran holnap is, én itt leszek.

--------

Határozottan több értelmét látta ennek a beszélgetésnek, mint a legutóbbinak. Furcsa, mennyire meg tud változni pár óra alatt az ember véleménye valakiről. Elzbeth Duboir-t ugyanolyan tébolyultnak tartotta, mint Bellatrixot. Azonban rá kellett jönnie, hogy ő is csak egy – talán a legelső – áldozata Voldemortnak. Még ha talán ő maga nem is gondolja így. Egy pillanatra eszébe jutott, mennyire más utat vehetett volna ennek a nőnek az élete, ha nem Tom Denem kupéjába száll be annyi évvel ezelőtt a Roxfort Expresszen.