Album full of memories

Cím: Album full of memories
Kulcsok: Godric’s Hollow, egy bátor lovag
„Ez most a pillanatok egyike, mikor az élet felrúgja a megegyezéseket, mikor a játékszabályok nem érvényesek.” (Anton Pavlovics Csehov: Sirály)
Korhatár: nem korhatáros
Műfaj: általános, romantikus, kaland, dráma
Figyelmeztetések: AU
Jogok: JK Rowlingot és a Warner Bros studiót illet minden jog.
Tartalom: Bathilda Bircsók, egy fényképalbumot fellapozva mesél a kis Arianának az életéről.
Megjegyzés: Köszönöm a támogatást és a bíztató szavakat barátomnak, M.-nak. Köszönöm Hamiltonfannak, hogy megrendezte ezt a nagyszerű kihívást. És köszönöm két barátnőmnek, hogy segítettek ötletelni, és bíztattak.
A történet kb. 1895-ben történik. Ariana 10 éves, Bathilda pedig 30 év körüli.
durdle=furat, vájat



A konyhában már zubog a teához való víz, amikor meghallom a mahagóniból készült ajtó ismerős hangját. Egy pálcaintéssel kizárom azt, ezzel beengedve vendégeimet. Kisvártatva a konyha küszöbén megjelenik Kendra Dumbledore, a kis Arianával. A kislány most jár itt először. Mogyoróbarna szemeivel kíváncsian pillant körbe.

- Jó napot, Mrs. Dumbledore! Szia, Ariana! – köszönök kedvesen, a lányra sandítva.

- Neked is, Batty kedves! – kapom a választ Kendra szájából. – Köszönj szépen, kislányom! – szól rá édesanyja, mire ő halkan motyog egy „Jó napot”.

- Foglaljon helyet! – Intek a székek fele.

- Inkább tegeződjünk, ha kérhetem – mondja, amíg leül az egyik székre. A kislány anyja mellé húz egy kisebb széket, és azon foglal helyet.

- Rendben van – felelem, miközben pálcám segítségével három teáscsészét és egy kis cukrot varázsolok az asztalra. – Mindjárt kész a tea. Hogy vagy, Ariana? – intézem szavaim a megszeppent lányhoz.

- Öhm... jól. És maga, néni? – kérdezi vissza kicsit bátrabban.

- Néni! – nevetek fel. – Kérlek ne nevezz engem néninek, nem vagyok épp annyira öreg – mondom neki kacagva. – Amúgy, jól vagyok.

- Bocsánat! – És lesüti szemét.

- Semmi baj! – szólok kedvesen.

Eközben elkészül a tea, így mindenkinek töltök a kannájába. Teázás mellett Kendrával beszélgetünk a Godrick’s Hollow-i életről, és az itt élő varázslókról. Szóba kerül a nemrég ideköltözött Platt család is. A Platt névről eszembe jut a híres kobold-sorozatgyilkos, Yardley Platt. Kendrát, úgy tűnik, nagyon érdeklik a történelmi adatok, amiket megosztok vele. Ő az első ember, aki türelmesen végighallgatja a mondanivalómat anélkül, hogy félbeszakítana. Nagyon kedves tőle. Még egy ideig fecsegtünk erről-arról, ami eszünkbe jutott.

- Nekem mennem kell, valami elintéznivalóm van a városban – szól hirtelen Kendra, megtörve a csendet. – Tudnál vigyázni a kis Arianára, amíg visszatérek?

- Hát persze, nagyon szívesen!

A nő elköszön gyermekétől, magára ölti utazó talárját, és távozik. Ezt követően bemutatom Arianának a ház minden kis zeg-zugát, hogy kicsit otthonosabban érezhesse magát. Megengedem neki, hogy szétnézzen kedve szerint a lakásban, majd elvonulok az írószobámba folytatni a könyvemet. Már két éve, hogy megkezdtem e könyv írását. Már az elején elhatároztam, hogy minden történelmi adatot bele fogok írni a kezdetektől fogva. Remélem majd egyszer hasznát veszik a munkámnak, amibe annyi figyelmet fektettem. Mélyen belemerülök a titkokkal teli múlt világába, félretéve mindent, ami a jelenre emlékeztet.

Annyira elmélyülten végzem a dolgom, hogy észre sem veszem, amikor a kislány besétál a szobába. Csak jóval később figyelek fel a kis vendégre. A kezében megpillantom az egyik vaskos képgyűjteményemet. Gyenge kis kezecskéivel szorosan öleli magához az albumot. Tekintetében kíváncsiságot fedezek fel. Szó nélkül a kezem felé nyúl, megfogja azt, majd vonszolni kezd a nappali fele. Engedelmesen követem a kanapéig, ahol mindketten helyet foglalunk. Az ölébe fekteti a képköteget, kinyitja azt, majd az egyik rajzra bök. Szemei választ követelnek tőlem.

- Szeretnéd tudni, hogy mi az? – kérdezem szelíd mosollyal az arcomon. Nem felel, csak egyet bólint.

Tüzetesen megvizsgálom a rajzot, és hirtelen egy emlék férkőzik elő elmém egyik zugából. Mintha megint átélném azt a pillanatot. Kellemes érzés tölt el, hogy újra részese lehetek múltam egyik epizódjának.

- Ez volt az első mandragóra, amit átültettem gyógynövénytan órán. Meg akartam őrizni ezt az emléket, így lerajzoltam a növényt. Még most is emlékszem, milyen arcot vágott egyik évfolyamtársam, amikor először kihúzta a cserépből a mandragórát. A szerencsétlen elfelejtette feltenni a fülvédőket, ezért azonnal el is ájult, de az a kifejezés! Mindent megért! – Fejezem be nevetve, és megmutatom Arianának az említett személy ábrázatát. A kislány jóízűen felkacag, csilingelő nevetése betölti a ház minden egyes szögletét.

Elmélázva nézem az ismerős képeket: az első átváltoztatott kelyhem, egy fénylő unikornis, a Fekete-tó csillogó felszíne, a Tiltott Rengeteg ködös sziluettje egy késő őszi hajnalon, a viaduktban sétáló diákok. Mind-mind az iskolás éveimre emlékeztetnek, a gyerekkoromra, ami olyan hamar elszállt, akár egy elriasztott pillangó.

A kislány forgat pár lapot, és hirtelen egy másik fotóra mutat, amelyről több morcos kobold pillant rám.

- És ő meg kicsoda? – kérdezi őszinte csodálkozással a középső alakra bökve.

- Ő egy kobold, név szerint Broderick. Tudod, én nagyon szerettem, illetve még mindig szeretem a történelmet. Annak szenteltem fel fiatalságom korai éveit, hogy felkutassam a múlt minden mozzanatát, és feljegyezzem az utókornak, mint például neked. Célom elérése érdekében utazgattam egy jó néhány évig Nagy-Britanniában és Írországban. Az írországi Antrim megye határán találkoztam vele. Kinézete ellenére elég barátságos, sokkal nyitottabb, mint fajtársai. Tőle tudtam meg a legtöbb kobold történelemről és felkelésekről szóló  információkat, amelyeket feljegyzésekké alakítottam. Ő mesélte, hogy édesanyja egész családját lemészárolta a hírhedt koboldgyilkos, Platt. Nagyon szívszorító történet volt. Emlékszem, társai milyen rossz szemmel nézték, hogy szóba áll egy magamfajtával. De ő ezzel nem törődött, ő csak el akarta mesélni valakinek a történetét. Ő is részt vett az első felkelésben, de miután azt leverték, felhagyott a harcolással, és a békés útra tért. Sokat mesélt a felkelések szervezettségéről, mivel ő volt az egyik mozgatórugója az egész gépezetnek. De hamar rájött, hogy az ilyen fajta életnek nincs jövője, ezért ott hagyta az egészet, és megszökött. Emiatt is fajtársai megvetették, lenézték, és ebből kifolyólag alig tudott beilleszkedni az antrimi társaságba. Végül, nehezen bár, de sikerült neki, majd megismerkedett feleségével, Gerthruddal. Mostanra már biztosan vannak gyerekeik.

- Én is találkozhatok ilyen koboldokkal?

- Hát persze, csak tudni kell, hogy hol kell keresni. Leghamarabb és legbiztonságosabban a Gringottsban találkozhatsz. Bár az igazság az, hogy nagyon mogorvák tudnak lenni, szóval nem ajánlom, hogy odamenj. Az a hely nem kislányoknak való. – Ránézek a falon lógó órára. – Lenne kedved sütit készíteni?

- Igen – lelkesedik Ariana, és már szalad is a konyhába, magával hurcolva az albumot.

A konyhába érve látom, hogy egy újabb fénykép került a gyerek figyelemközpontjába. Távolról nem tudok rájönni, hogy mi lehet az, mivel csak egy sziklás partvidéket látok, de mikor közelebbről is megnézem, egy élénk emléktöredék tolakodik elő agytekervényeim legmélyéről. Egy fátyolszerű anyag, és mögötte egy másik világ. Előkészítem a süteményhez szükséges alapanyagokat és edényeket. A lány még mindig azt a képet figyeli: egy sziklás boltív a hullámzó tenger fölött.

- Szép táj ugye? – kérdezem tőle, miközben lisztet öntök az egyik mélyebb tálba.

- Igen, nagyon szép. Te a mágia használata nélkül szoktál sütni és főzni? – csodálkozik el.

- Néha igen. Szeretem saját magam elvégezni az ilyen apróságokat, de amikor sietnem kell, akkor persze varázsolok. Időnként pedig keverem a két módszert, mint például most. – Egy pálcaintéssel kiadom az utasításokat az eszközöknek, azok pedig azonnal munkához látnak. – Kíváncsi vagy, hogy hol készült ez a kép?

- Persze. – Azzal szemeit a szaporán robotoló kellékekre függeszti.

- Ez a dél-angliai Dorset megyében készült, az egyik falucska, Lulworth közelében. Nagyon hangulatos kis helység. Hasonlít Godrick’s Hollow-ra, csak kicsit kisebb.

- És te mit csináltál ott? – vág a szavamba.

- Épp ezt a boltívet kerestem. Egyébként ennek neve is van, nézd csak! – Rámutatok a fénykép alatt lévő szálkás betűkre. – Ki tudod olvasni?

- Naná – mondta dacosan. – Már hát éves koromtól tudok olvasni. Anyukám és a bátyáim tanítottak meg rá – magyarázta büszkén, majd az írásra nézett. – Durdle Door – olvassa hangosan.

- Pontosan, a Durdle Door. Gyerekkoromban sokat olvastam egy Mary Anning nevezetű legendás lények után kutató nőről. Ennek hatására kerestem fel ezt a helyet. Magyarázatot akartam minden kérdésemre, amik olvasás közben fogalmazódtak meg bennem. Ez a nő azt írja le, hogy a boltív mellett furcsa lábnyomokat látott, és hogy éjjelenkén rémisztő hangokat hallott, amiket egy sejtelmes fény követett. Minden este ugyanez játszódott le, percre pontosan. Persze senki sem hitt neki, minek is azt. Mindenki azt hitte, hogy szegény asszonynak agyára ment a magány, de én tudom, hogy nem így volt. Én is megtapasztaltam azt, amit ő.

- Tényleg? – álmélkodik. – Mi történt?

- Miért hazudnék neked? Ó, ott sok minden történt, de haladjunk szépen sorban, nem kell sietni. – Eközben elkészült a sütemény masszája, ezért felkelek és formákba öntöm azt, majd beteszem a sütőbe. – Remélem nem égnek oda. Na szóval, hol is tartottam?

- Ott, hogy elmeséled mi történt veled ennél a doornál, vagy minél.

- Maradjunk annyiban, hogy boltív – nevetem el magam. – A képen is látszik, hogy azt csak hajóval vagy csónakkal lehet megközelíteni. Emlékszel még, hogy említettem egy falut? – Bólint egyet. – Ott szálltam meg, egy Lulwinhez címzett fogadóban. Első napon csak a faluban sétálgattam, és a velem szembejövő lakosoktól kérdezősködtem, de általában csak gyanakvó pillantásokat és morgolódásokat kaptam válaszul, így hát feladtam. Csak hogy te is tudd, az emberek nagyon barátságtalanok tudnak lenni a turistákkal, vagy az új arcokkal, akik kutakodni akarnak. Második nap kimentem a tengerpartra, és ott töltöttem az egész éjszakát. Késő éjjel meghallottam egy zúgolódást a szikla felől. Váratlanul ért, ezért nagyon megijedtem, de attól még ugyanúgy próbáltam figyelni. A zúgásból néha ki lehetett venni szavakat is. Az atmoszférában rendesen vibrált a mágia. Minden élőlényt, tárgyat átjárta a varázslat. Egy igazi csoda volt. Aztán a tenger felől egy erős, türkiz fény kezdett világítani, majd láttam, ahogy a szél meglebbent egy fátyolszerű anyagot. Teljesen elámultam a látványtól.

- Öhm... Bathilda! – szólít meg félénken.

- Mondjad, kicsim – hagyom abba a mesélést.

- Én tényleg szeretem, ahogy mesélsz, de a süti szerintem már készen van.

- Merlinre! – kiáltok fel. – Elfelejtettem a finomságokat! – Gyorsan a sütő felé kapok, viszont elfelejtek konyhakesztyűt húzni, így kicsit elégetem a kezem. – Azt a nemjóját!

Majdnem elkezdek szitkozódni, de rögvest észbe kapok, és még időben sikerül megfékeznem a nyelvem. Végre ráeszmélek, hogy végtére is, én boszorkány vagyok, így előveszem a pálcám, és pöccintek vele egyet. A sütemények azonnal kirepülnek a lerből, ráadásul még a tálcára is sorban lepotyognak. Miután már az összes süti a tálcában hever, kifújom magam.

- Hát... Tény, hogy az alsó részük minimálisan odaégett. – Megfogok egyet, és megeszem. – De azért még finom. – Kacsintok rá. – Kérsz egyet? – Odanyújtom neki az édességeket. – Nyugodtan vehetsz, nem lesz semmi baj.

- Rendben. – Megfog egyet, majd megkóstolja. – Ez tényleg nem rossz, sőt nagyon finom.

- Örülök, hogy ízlik. Egyél nyugodtan, amennyit csak akarsz.

- Köszönöm – mondja tele szájjal. – Mesélsz tovább? Ott maradtál el, hogy megjelent az a fura fény.

- Persze. – Még egy kekszet elveszek, majd újra nekikezdek. – Szóval megjelent a fény, és én csak álltam a parton, és néztem, mert nem tudtam odamenni. Mivel Lulworth-ban inkább muglik élnek, nem vittem magammal a seprűm, magyarán nem volt mivel odarepüljek. Kénytelen, kelletlen, de várnom kellett másnapig. Még alkonyat előtt bevásároltam élelmiszerből és vízből, majd béreltem egy nagyobb csónakot, és kieveztem egész a boltív széléig, aztán vártam. Egyszer csak arra ébredek, mert bizony, bizony elaludtam, hogy megint mormolás támadt a csendben. Kinyitottam álmos szemeim, és azzal a fátyollal találtam magam szemben. Többször is megdörzsöltem a szemem, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy nem álmodok. A szellő lágyan megfújta a lepelt, ami ennek hatására fodrozódni kezdett. Egyszerűen ültem ott, és figyeltem a jelenséget. És egyszer csak megláttam. – A hatásszünet kedvéért megeszek még egy süteményt.

- Mit láttál meg? – sürget a kislány.

- A másik világot – mondom, teljesen átszellemülten, akárcsak egy jós.

- Másik világot? – lepődik meg. – Milyen másik világot?

- Az Óriások Birodalmát. El tudod te azt képzelni, milyen lehet egy új világot felfedezni? Csodálatos, és rendkívül egyedi dolog. És tudod melyik volt az első gondolatom, amikor ezt megláttam?

- Melyik? – Szemmel is lehet érzékelni a kislány feszült figyelmét.

- Ez most a pillanatok egyike, mikor az élet felrúgja a megjegyzéseket, mikor a játékszabályok nem érvényesek.

- Nahát! – A kislány egészen ledöbben. – Milyen bölcs szavak, Bathilda!

- Nocsak! – kuncogok egyet. – Köszönöm az elismerést, Ariana! Még vegyél sütit. – Kínálom meg.

- És bementél? Láttad az óriásokat? Milyenek ők? Tényleg annyira ostobák? Nagyon féltél tőlük? Milyennek ott a házak, utak, fák, cicák? – zúdítja rám kérdésáradatát.

- Csak lassan, túl sokat kérdezel egyszerre, és így nehezen tudok válaszolni – csitítgatom. – Az első kérdésedre választ adva: sajnos, nem mentem be, csak a bejáratig eveztem el.

- Ó... kár... – szontyolodik el.

- Tudom. Utólag én is megbántam, de még meglátogathatjuk – próbálom vidítani.

- Meglátogatjuk? Mi ketten? Hát engem is elviszel? – Ariana arca egészen felpezsdült az izgalomtól.

- Ha édesanyád elenged, akkor igen.

- Jaj, de jó – örvendezik.

- De ez nem minden. Amikor a bejárathoz értem, átlestem a túloldalra – keltem fel újra a figyelmét.

- És? Mit láttál? – kap a szón.

- Hát az Óriások Birodalmát, mi mást – vetem oda, mintha nem érteném kérdését.

- Nem így értem – türelmetlenkedik. – Láttál óriásokat? Vagy ott is éjszaka volt, és ők aludtak?

- Ott fordítva van: amikor nálunk nappal van, ott éjszaka van, és fordítva. Szerintem az az óriások fővárosa volt, mivel hatalmas volt a nyüzsgés. A Birodalmi óriások mások, mint az e világi teremtmények. Ők okosak, fejlettek. Velük ellentétben a „mi” óriásaink ezerszer butábbak.

- Itt is élnek óriások? – tudakolja buzgó hangon.

- Naná, hogy vannak, de csak a magas hegyek barlangjaiban. Itt nagyon kevesen vannak, mert a legtöbbet kiirtották.

- De miért? Ki ölte meg őket? – szomorodik el.

- Mert buták és veszélyesek – magyarázom, miközben még egy sütit befalok. – A nagyját Gifford Ollerton végezte ki. Jó kis összeget kapott a Minisztériumtól a munkájáért. Még ükunokáinak is elég, ezért nem is fáradoznak, hogy munkát keressenek. Gondolhatod akkor, mennyi galleont kaphatott. De inkább hagyjuk ezt a témát, mert nem kislányoknak való. Inkább menjünk vissza a nappaliba.

Eközben ötöt üt az óra. Csodálkozva tapasztalom, hogy Kendra még mindig nem jött vissza Londoból. Azt gondoltam, hogy legkésőbb ötre végezni fog, de hát tévedni emberi dolog. Visszamegyünk a lánnyal a szobába, majd leülünk a kanapéra. Ariana megint forgatni kezdi az albumot. Lenyűgözve nézi a sok különböző képet, néha jobban megvizsgálja egyiket, másikat, de koncentrációja sosem törik meg. Minden esetre érdekes látványt nyújt. Főleg, amikor közelebbről szemléli a képet. Akkor nagyon vicces arckifejezése van, de persze ezt az égvilágon sem mondanám el neki. Eléggé félénk és érzékeny kislány, így egy ilyen megnyilvánulás megbántaná, vagy megsértené. Csendben figyelem tevékenységét, és közben egy pálcaintéssel fellobbantom a kandallóban lévő fákat. Estére mindig lehűl a ház hőmérséklete. Hiába, az én házam nem tartja bent a meleget, még nyáron sem.

A nap nemsokára lebukik a horizonton, sejtelmes sötétséget hagyva maga mögött. A vidáman lobogó lángok megvilágítják a már szürkülődő szobát. Minden tárgy körvonalas lesz, ahogy rávetülnek a sugarak. A fény a kislány pirospozsgás arcát is megvilágítja. Megannyi érzés vehető ki a tekintetéből. Az egyik képnél sokat elidőz. Tanácstalanság ül ki arcára, majd elszánja magát, és rám néz:

- Ki ez a fiú? – És rámutat az említettre. Közelebbről is megnézem.

- Óh, ő a kedves unokaöcsém, Gellert Grindelwald. Annak idején Németország északi csücskén élt családjával. Anyja Amanda Grindelwald, apja pedig Niklaus Grindelwald. Rendes család, a maguk módján, bár kicsit furcsák a szokásaik. Az édesanyját, Amandát, nagyon szerettem, de sajnos négy évvel ezelőtt meghalt rákban. Sem a muglik, sem a gyógyítók nem tudtak rajta segíteni.

- Részvétem – mondja hirtelen, teljesen elérzékenyülve. Én csak szótlanul megfogom kicsi kezét, és megszorítom. – Mesélsz róla valamit?

- Ha szeretnél – mosolygok rá.

- Szeretném – feleli gyermeki ártatlansággal.

- Nagyon kedves és szerető asszony volt. Azt tudom, hogy rettentően szerette családját és engem is. Még a halálos ágyán is rólam kérdezett egy ízben. Egy igazi angyal volt az a nő. Emlékszem, hogy kicsi koromban, amikor náluk nyaraltam, megengedte, hogy felöltöztessem a fiát mugli ruhákba. És nem elég, hogy mugli ruhák voltak, de még női öltözék is volt. Szegény, kicsi Gellert annyira nevetségesen nézett ki abban a hacukában, kár, hogy nem tudtuk megörökíteni. Az a pillanat nagyon megmaradt a gyermekkoromból. Persze később is ellátogattam hozzájuk, és még sok ilyen emlékkel bővültem. Sok nyarat töltöttem a kellemes társaságukban. Még Klaus bácsi is – aki hajlamos volt enyhén mogorva lenni – megengedte, hogy még a dolgozószobájában is játszunk. Értelemszerűen én a Roxfortba kerültem, unokaöcsémet pedig a Durmstrangba vették fel. Tudod mi az a Durmstrang?

- Aberforth bátyámtól hallottam egyet, s mást. Az egy iskola, ahol inkább a sötét mágiát tanítják. Azt mondta bátyám, hogy ott sok gonosz varázsló van.

- Hát igen, elég nagy ott a rosszak aránya, de azért nem mindegyik ilyen. Például az unokaöcsém sem gonosz. Igaz, miután odakerült néha úgy éreztem, hogy nagyon is eltávolodtunk, de csak illúziók voltak. Nagyon szeretjük még ma is egymást, hisz majdnem együtt nőttünk fel.

- És ő szokott hozzád jönni?

- Párszor volt már itt, de mivel én mindig utazgatok, nehezen kapunk olyan időpontot, ami mindkettőnknek megfelelne. De nemsokára szerintem meg fog látogatni. Majd írni fogok neki, hogy valamikor jöjjön el hozzám, és akkor megismerheted.

- Már várom – örvendezik. – Még mesélj róla, kérlek.

- Hm, mit is meséljek – tanakodok hangosan. – Á, megvan – mosolyodok el sejtelmesen.

- Halljuk, halljuk – lelkesedik a kislány.

- Azt előre mondom, hogy a család nem nagyon szerette a muglikat, viszont ezzel ellentétben egyik nyaralójuk pont egy muglik lakta falu mellett húzódott el. Körülbelül, amennyire értesültem, öt nyaralójuk van, egyik Dániában, egyik Skóciában, ha jól tudom van egy Erdélyben is, aztán még kettő Németországban. Leginkább a hegyeket szeretik, mivel az olyan visszahúzottabb vidék, ott szabadabb az ember, főleg a friss légkör, a természet társaságában. – Mélyet szippantok a levegőből, de csalódottan tapasztalom, hogy ez fele annyit sem ér, mint az ottani üdeség.

- Hát, ez nem olyan – nevetem el magam, majd folytatom. – Nagy múltú aranyvérű család, szóval tényleg megérthető a mugliellenesség. Na de nem erről akartam mesélni. Az egyik kúriájuk, mint mondtam, mugli telep mellett volt. Azon a nyáron épp ott nyaraltunk, mert miért is ne? Egyik nap addig könyörögtem Gellertnek, amíg valahogy sikerült őt kimozdítanom a házból. Ő inkább az a benn ülős, meditálós típus, tehát nagyon nagy teljesítmény volt ez az akció. Kisétáltunk a ház melletti erdőben, ott kezdtünk fogócskázni. Egyszer csak összetalálkoztunk egy mugli gyerekekből álló csapattal. Gellert azonnal vissza akart fordulni, de még időben sikerült megállítanom. A gyerekek valami furcsa játékot játszottak. Minden tíz lépés távolságban ketten fogták egymás kezét, és két gyerek pedig ezek között kergetőztek. A kergetett fiú egyszer csak befutott az egyik páros kezei közé, így a fogó tétlenül várt. Egy szőke kislány észrevett minket, és ránk mutatott. Mindenki minket kezdett figyelni, majd hirtelen integetni kezdtek, hogy menjünk oda. Kérdőn, ugyanakkor kérlelőn ránéztek, ő pedig enyhén biccentett egyet. Odaérve mindenki sorban bemutatkozott: Théo, Chloé, Amélia, Matthew, Lizi, Henry, Andy, Anemarie, Iván, Dorothea. Mind egytől egyig nagyon kedvesek voltak. Meghívtak, játszodjunk velük, de mondtuk, hogy nem ismerjük ezt a játékot. Mi csak fogócskázni és bújócskázni szoktunk. Együtt eldöntöttük, hogy akkor bújócskázni fogunk.

Egy hosszú vita után, Iván lett a hunyó. Én gyorsan felmásztam egy lombos fára, Gellert pedig elindult egy ösvényen. Kis idő után a fiú majdnem mindenkit megtalált, még engem is sikerült kiszúrnia, pedig én igazán jól elrejtőztem. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy mikor felmásztam, egy kis levéltömeg a földre hullott. Az árulta el hollétemet. Tréfás mi? Tudom. Már mindenki megvolt, csak Gellert hiányzott. Már kezdtem megijedni, amikor már több mint tíz perce hiányzott. Ennyire jól még sosem bújt el. Keresni kezdtünk mindenhol. Én tudtam, merre indult, úgyhogy én voltam a sereghajtó. Kiáltani kezdtük a nevét, de nem kaptunk rá választ. Igazán kezdtem kétségbe esni. Tudtam, hogy én leszek a hibás ha valami történik vele, mert én voltam a nagyobb. Mintha elnyelte volna a föld, sehol sem találtuk. Csak egy kis idő elteltével vettük észre, hogy az ösvény mellett egy vizesárok húzódik. Biztos ez jelezte a birtok régi határát. A kis csapatunk két fele oszolt, az egyik az árkot kezdte pásztázni, a másik pedig tovább kémlelte az ösvény melletti fákat. Tovább kiáltottuk a nevét, de semmi sikerrel. Egyre beljebb haladtunk az erdőben, és már kezdett szürkülődni, amikor halk nyöszörgést hallottam az árok felől. Hamar odaszaladtunk, és megláttuk Gellertet, amint a térdig érő vízben várja a segítséget. Théo megragadt egy hozzá közel eső ágat, és annak segítségével sikerült felhúzni őt. Szegény teljesen átfázott, amíg megtaláltuk. Majdnem használtam a pálcám, de hamar észbe kaptam. Mivel már kezdett esteledni, elbúcsúztunk a gyerekektől, és hazamentünk. Útközben megszárítottam unokaöcsém ruháit, és odavarázsoltam neki egy meleg pokrócot.

- És aztán mi történt? – tudakolja.

- Hazasiettünk, megittunk egy-egy meleg teát, majd ágyba bújtunk. De szegény Gellert arckifejezése, amikor rátaláltunk nagyon megmaradt az emlékezetemben. Azóta nem járt muglik közelében.

- Szegény – sajnálkozik. – Már várom, hogy találkozzak vele.

- Te hogyan vélekedsz a muglikról? – kérdezem.

A kislány arca hirtelen elkomorodik, és szemei fénye elhalványodik. Valami nagyon rossz emlék juthatott eszébe, hogy ennyire elszomorította. Nem tudom mit mondhattam, de az a valami nagyon felzaklatta. Ariana szótlanul tovább forgatja az albumot, és megint nézegetni kezdi a képeket. Ily módon telik el az idő: lassan és unalmasan. Furdalni kezd a lelkiismeretem, amiért megbántottam. Egyre jobban hatalmába kerít ez az átkozott érzés, ami nem hagy nyugodni. Érzem, ahogy a szíven összerándul, és a mellkasomban kényelmesen egy ólom súlyú nyomás helyezkedik el. Minél hamarabb meg akarok szabadulni ettől az érzéstől.

- Ariana – szólítom meg. – Valami baj van?

- Nem... nincs – válaszol szórakozottan, majd folytatja tevékenységét. Közelebb húzza magához, és így én is láthatom, amit ő lát. Még egyet forgat, és elér az utolsó oldalra. Egy borzos, barna hajú, tengerkék szemű, jóvágású fiatal férfi néz vissza rá. Vizsgálgatni kezdi, és meglátja a kép alá írt pár sort.

„A bánat? Egy nagy óceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.”

Érzem, ahogy a vér kifut az arcomból, olyan lesz, mint a viasz. A mellkasom görcsösen összerándul, és szemeimet égetni kezdik az elfojtott könnyek. Ariana rám néz, és kifejezésén megjelenik a döbbenet. Nem érti – hisz honnan is érthetné? –, mi is történik velem. Gyermeki ártatlansággal hozzám bújik, és kicsiny kezecskéivel szorosan átölel. Önkéntelenül is elmosolyodok.

- Hogy hívják ezt a fiút? – Mutat rá a képre.

- Greg Ollerton – suttogom halotti hangon.

- Nagyon szeretted?

- Igen – felelem, és arcomon végiggördül egy könnycsepp. – Nagyon.

Letörli a nedvességet az arcomról. Elbambulok, és azon a napon találom magam. Fátyolos hangon mesélni kezdek a kislánynak.

- Május körül lehetett, amikor hozta a hírt az akkori Reggeli Próféta, hogy Roxmortsban újabb koboldlázadás tört ki. Mindenki ledöbbent a hír hallatán. Senki sem gondolta volna, hogy újra megtörténhet. Abban a tévhitben éltek, hogy olyan szörnyű dolgok az új, felvilágosult világban nem lesznek. Nyomban oda akartam sietni, de nem volt több hopp-porom, és a seprűmmel sem mehettem, mert az túlságosan is feltűnő lett volna. Az utolsó választható lehetőségként a hoppanálás maradt. Világ életemben gyűlöltem hoppanálni, mert sosem tudtam rendesen a célra koncentrálni, és örökké pár méterrel arrébb landoltam. Akkor is ahelyett, hogy a Három seprű biztonsága fogadott volna, pont a harc kellős közepére érkeztem. Egy kábító átok húzott el fülem mellett. Ahogy elzúgott, éreztem a súrlódás által keletkezett energiát és hőt. Megborzongtam az érzés hatására. Tanácstalanul pillantottam hol ide, hol oda. Ameddig csak a szem ellát, csak pálcát szorongató varázslókat, és tettre kész koboldokat lehetett látni. Az akció a javában folytatódott, míg én szemlélgettem, és felmértem a terepet. Éreztem, ahogy az adrenalin az ereimbe ömlik, és véremmel összekeveredve átjárja minden egyes sejtemet.

Hirtelen egy fiatal auror ragadta meg a csuklóm, és a kemény, nyirkos földre rántott, megmentve ezzel egy halálos átok elől. Saját életét kockáztatta értem. Zilált külseje alapján már régóta harcolhatott. Már le akarta ordítani a fejem, amikor egy robbanás történt a közelben. A törmelékek szanaszét repültek nagy sebességgel. Több kobold és varázsló is megsérült. A robbanást követően a varázslók ellentámadást hajtottak végre, és értékes területet hódítottak meg. Úgy tűnt, hogy ez álló harc lesz. A levegőbe irdatlan mennyiségű füst került, eltakarva a boldogan világító napot. Homály borult a harctérre.

Végre ráeszméltem, hogy valójában milyen nagy veszélyben forog az életem. A férfi dühösen pillantott rám, majd vonszolni kezdett egy közeli búvóhelyre. Egy pohár vizet varázsolt elő, amit a kezembe nyomott. Nem is érzékeltem, mennyire hatottak rám az események. Csak akkor láttam, mennyire remeg a kezem, amikor átvettem a poharat. Majdnem kiöntöttem a tartalmát, annyira reszkettem. A folyadék kortyolgatása közben jobban megnéztem a bátor megmentőmet. A víz szinte rossz útra tévedt, amikor belenéztem azokba a kék szemekbe. Neki is hasonló volt a reakciója, mikor rám nézett. Valami megmozdult mindkettőnkbe. A gyomromban mintha száz meg száz pillangó kezdett volna el repdesni. A szívem is gyorsabban kezdett zakatolni, és éreztem ahogy átjár egy furcsa melegség. Szerelem volt első látásra, ha nevezhetem annak. A kinti zajok elhalkultak, az idő pedig mintha megáll volna abban a kis zugban. A víz már rég elfogyott, de én továbbra is a számnál tartottam a poharat, annyira bele voltam merülve gondolataimba. Az auror törte meg hamarabb a köztünk lévő csendet.

- Hogy is képzelte, hogy idejön, pont a tűzvonalra? – akart leüvölteni, de hangja mégis szelíden csengett. – Nem gondolt bele, milyen veszélyes lehet?

- Én... nem is... – szeppentem meg. Meleg  – Én nem ide akartam jönni, hanem a Három seprűbe. Nem vagyok jó hoppanálásból – vallottam be szégyenkezve, és éreztem ahogy a vér kipirosítja az arcom. Ellágyult szemei teljesen letaglóznak, egészen elveszek bennük.

- Hogy hívják kegyedet, ha szabad tudnom? – kérdezte lágyan, és leült mellém. Akkor vettem észre, hogy karja nagyon megsérült. Egy éles tárgy, vagy egy elsuhanó átok sebesíthette meg. Gondolkodás nélkül elővettem a pálcám, és mormolni kezdtem egy gyógyító varázsigét.

- Bathilda Bircsók vagyok. És ön kicsoda?

- Greg Ollerton. – Megfogta kezemet, és megcsókolta. – Örvendek a találkozásnak. – Vigyorgott rám, amikor látta, hogy megint elpirulok. – Nemsokára befejeződik a csata, ha gondolja, azután jobban is megismerkedhetnék.

Úgy is történt: másnapra a lázadást már le is verték. Jóformán minden hétvégén találkoztunk. Megtudtam, hogy Gifford Ollerton egyenes ágú leszármazottja, viszont nem használja annak pénzét, hanem maga is dolgozik. Mesélt az addigi életéről, kalandjairól, még a családjáról is. Én is elregéltem életem nagy eseményeit. Több mint három hónap telt el így, majd végül összeköltöztünk. Itt éltünk, Godrick’s Hollow-ban, ezen a nyugodt helyen. Boldogan teltek a hetek, hónapok. Már azt terveztük, hogy összeházasodunk, és még gyereket is vállalunk.

Fél évvel később a Minisztérium egy bevetésre küldte őt Franciaországba. Fel kellett keressen, és meg kellett győzzön két óriást, hogy a varázslók valójában nem is az ellenségeik. A francia varázslók képtelenek voltak ezt az ügyet elrendezni.

Sajnos, Greg soha többé nem tért vissza hozzám. Az óriások meggyilkolták. – Újabb két könnycsepp csordul le az arcomon, majd még több. – Ő volt az egyetlen ember, akit úgy szerettem. Alig töltöttünk együtt egy évet. Azóta sem volt egyetlen egy olyan ember sem, aki annyira közel került volna hozzám, mint ő. Szívemben még a mai napig is gyászolom.

Halk zokogásba kezdek, miközben végigsimítok a fényképen. A kislány ismételten átölel. Észlelem a testéből áradó meleg. Kellemesen jár át a hő, felpezsdítve kicsit bennem a vért. Letörlöm a könnyeket az arcomról, és egy pálcamozdulattal teszek pár fahasábot a tűzre. Az idő csak múlik, de a kislány anyja még mindig nem érkezik. Hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok:

- Nincs kedved a gyerekkorodról mesélni valamit? – érdeklődök barátságosan.

- A gyerekkoromról? – kérdezi vissza, és mintha félelem hallatszana ki hangjából.

- Igen – válaszolom bátorítóan. – Milyen volt az életed mielőtt ideköltöztél volna? Milyen emlékeid vannak? Milyen a családod?

- Emlékeim? Költözés? – Tanácstalanul eltűnődik. Egy furcsa grimaszba torzul az ábrázata. Váratlanul fal fehérré változik, és az eddigi békés, csillogó szemei is megmerevednek.

- Igen. Úgy tudom, hogy nemrég költöztetek ide. Gondoltam vannak emlékeid, amikor még ott laktatok. Hogy milyen volt ott az élet, meg hasonlók.

- Nekem nincs... nincsenek emlékeim – mondja tagoltan. – Én... nem emlékszem semmire.

- Hogy hogy nincsenek emlékeid? – csodálkozok el.

- Nem tudom – válaszolja őszintén.

- Ez lehetetlen! – jelentem ki határozottan. – Valamire csak emlékszel! Esetleg arra, hogy bátyáiddal sétálsz, vagy a barátaiddal. Vagy talán, ahogy hintázol a kertben.

- Nincsenek emlékeim! – vallja be szomorúan, majd térdeit maga elé húzza.

- Ezt nem hiszem, valami csak kell legyen – lelkesítem. – Nem jut eszedbe semmi, ha gyerekekre és játékra gondolsz? Vagy a családodra?

- De... most már rémlik valami – mormolja. – Gonosz mugli gyerekek. Bántottak. Csúfolódtak. Nem értettek engem. Apa mérges. Nagyon mérges. Megkínozza őket. – motyogja majdnem érthetetlenül. – Fáj, nagyon fáj. Hagyjatok békén! Engedjetek el! - sikít fel hisztérikusan, és hajához kap.

- Ariana! – kiáltok. – Jól vagy? Nyugodj meg, kérlek! – próbálom nyugtatni, de sikertelenül.

- Ne! Hagyjátok már abba! Nem tettem semmi rosszat! – ordítja. – Anya, apa! Valaki segítsen! – rimánkodik, és könnyes arca görcsbe rándul.

- Könyörgöm, nyugodj meg, kedvesem! – kérlelem hasztalanul.

Következő pillanatban azt veszem észre, hogy a kislány teste feltűnően felforrósodik, és rángatózni kezd. Pár perccel később már rendesen sugárzik belőle az elfojtott energia. Kétségbeesetten ülök egy helyben, nem tudva, mit tegyek. Soha sem láttam még életemben ilyet. A kislány mintha teljesen feltöltődne varázserővel, és bármelyik pillanatban felrobbanhat. Tovább folytatja érthetetlen motyogását. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Érzem, hogy óriási veszély fenyeget. Minden idegem ezt sugallja, de egyszerűen képtelen vagyok itt hagyni szegény párát.

Az utolsó emlékfoszlányom egy hatalmas robbanás, egy éles felvillanás, aztán a végtelen sötétség. Ariana végre kiadta felhalmozódott erejét, és a közvetlen közelében mindent és mindenkit elpusztított, köztük engem is. Még mielőtt távoznék a fátylon keresztül, még látom, ahogy Kendra megjelenik a régi mahagóni ajtó hűlt helyén, sietve odalép gyermekéhez, és szorosan átöleli. Nem haragszok rá – miért is tenném? Nagy szívességet tett ezzel nekem. Végre találkozhatok rég elvesztett szerelmemmel. Már látom is a túloldalon: nekem integet, és tárt karokkal vár. Kedvesen és melegen vigyorog rám, azzal a szép mosolyával. Utolsó lélekjelenlétemmel még elsuttogom Arianának, hogy semmi baj, majd átsuhanok a túloldalra, és Greg védelmező karjaiba vetem magam. Boldog vagyok, hogy vége a szenvedésemnek.