Vér csurran, csörög arany

Cím: Vér csurran, csörög arany
Kulcsok: Gellert Grindelwald, Abszol út, egy elszegényedett herceg, „Az aranybilincsek a legsúlyosabbak.” (Honoré de Balzac: Goriot apó)
Korhatár: 16
Műfaj: történelmi, dráma, sötét, minimális akció (?) a végén
Figyelmeztetések: AU, OCC, (némileg burkolt) nemi erőszak, gyilkosság
Jogok: Rowling <3
Tartalom: 1914 - Grindelwald hatalmának fénykora még csak távoli csillag. Fásult az élethez, keserűségében még a világot meghódító terveit is unja, amiket nagyratörő álmaiban dédelget. Egy nap aztán találkozik valakivel, aki felrázza a semmittevésből, felébreszti benne a tüzet, minek lángjait oly fájón hiányolta; tervétől ezután már senki sem riasztja vissza. Uralkodni fog, mert erre született - erről szól a történet.
Megjegyzés: a címötletet Ady Vér és arany verse adta, helyesen: „Vér csurran vagy arany csörög”.



1914. január 2. – London, Nagy-Britannia

Micsoda ostoba, zsibongó birkatömeg folyik el mellettem; tekintetembe merevedett a sokéves unalom, most mégis felcsillan benne az undor egy parányi szikrája. Szelíden mutatja csak, hogy élek, semmiféle energia nem leng körbe, ami némi karizmát adna egykedvű kisugárzásomnak. Szürke, megkopott kísértete vagyok csak régi önmagamnak egy megbolondult, fakó világban. Hol van már az a Grindelwald, ki oly lázasan álmodozott egy új világrendről… Semminek sincs értelme, elromlott minden; több éve már annak, ami Godric's Hollow-ban történt, azóta bujdokolok, mint valami kóbor árnyék, aki nem találja gazdáját.

Megtörtem, úgy hiszem. Éjszakák teltek el álmatlanul, nappalok eseménytelenül, órák érdem és értelem nélkül. Ariana ritkán jut eszembe, ha mégis, úgy csak élettelen, bábszerűen merev teteme lángol fel az emlékezetemben, ahogy kifejezéstelenül bámul bele a semmibe.

Az Abszol út forgatagába veszik pillantásom, mi oly üresen csüng az egyforma arcokon, amit még Ariana halotti tekintete is megirigyelhetne a minden bizonnyal már csonttá száradt szemgödrében. Nem érzik, nem látják a közelgő veszedelmet; úgy nyüzsögnek és rikácsolnak az utcán, mintha a világban semmi sem történt volna. Egészen elképesztő a hozzáállás, ahogy az élethez viszonyulnak. Azt hiszik, a varázslat mindentől megóvja őket, és nekik a dolguk voltaképpen nem változott az elmúlt évszázadokban: tanulni. Ismereteiket gyarapítani, hogy láthatatlan lángbetűkkel érezzék homlokukon a bélyeget, ők mások, mint azok, kiket nem leng körbe a fullasztó, mágikus felleg.

A lehető legnagyobb képmutatás, nehezen hiszem, hogy létezhet ennél arcátlanabb álszentség a világban; még az én álnokságom is messze elmarad mellette. Mindenhonnan az a mételyező sulykolás nyomja az ifjonti elmét, hogy a varázstalan ember nem alacsonyabb rendű, eltipornivalón ostoba faj, hanem együttműködésre hajlamos értelmiség, kinek a kezét fogva, valami egészen csodálatos dolgot lehetne alkotni. Kínosan lebeg a ki nem mondott, elhallgatott gondolat: mégis inkább, tartsuk titokban e hatalmat.

A legvérmesebb muglipárti orra is feljebb mozdul, ha nemes mágiáját éppen annyira becsülik, mint a varázstalan kezet, kinek e kiváltság nem adatott meg. Némán bár, de bizonyosan kikéri magának. Na, és az atyáskodás! Mert a Minisztérium babusgató védelme is hierarchiát szül, nekem senki se mondja, hogy ez a zsibongó tömeg itt előttem nem gondolja magát magasan a muglik fölé.

Felhevült agyamat a szitáló eső csendesíti el, a fejemre húzott csuklyát percek alatt átáztatja a hűvös zápor. Dideregve húzom összébb magamon a talárom, éjfekete, dermesztő mélysége mára már megkopott. Megtehetném, hogy a porba taposom és helyette újat varratok, de csak egy gyengeelméjű cselekedne ekképpen a helyzetemben. Bár nincs a fejemen vérdíj, és elfogatóparancs sem szól ellenem, mégis óvatosságra intem magam.

Űzessék messze a félreértés, minden elővigyázatosságom ellenére is távol áll tőlem a félelem. Nem rettent meg Anglia csak azért, mert Dumbledore a keblére ölelte a szigetországot, de az óvatosságot mégis balgaság lenne leráznom. Albus szeme, bár szánalmasan vak a világra és úgy érzem, szándékosan nem keres engem, mégsem kívánom, hogy tekintete rám találjon. Nem sok mindennel foglalkozik a Roxforton kívül, a hírek hallatán néha azt hiszem, új szerelmét abban az iskolában találta meg; falait öleli, ablakait csókolja, termeit hágja. Egészségére.

Cinikus mosoly játszik az ajkamon, e képzelgés nekem túlságosan is kicsinyes. A gúnyos gondolattól még a nyálam is megkeseredik; undorodva köpök a földre, arcomon finnyás fintor ül meg egy pillanatra. Nem figyelem, merre megyek, lábam önkényesen visz előre.

Szánom a szétrebbenő emberhadat, mit pár makacs esőcsepp oly könnyen elkergetett. A kirakatokat bámulom az Abszol út egyre néptelenedő sétányán bolyongva. Néhány mellett lelassítok, unottan veszem szemügyre az egymásra hányt árukat; a világnak nem hinném, hogy üstökre és édességekre lenne szüksége most, hogy fél lábbal már a háború küszöbére kúszott.

Elmélázva emlékszem vissza jó tíz évvel ezelőttre, mikor a híreket olvastam. Szórakozottan hörpintettem fel a maradék vizezett ginemet egy fogadó kertjében ücsörögve. A tavaszi szellő szelíden borzolta a hajamat, szőke tincseim a szemem előtt táncoltak. Máig nem szelídült hiúsággal söpörtem félre őket, tekintetem egy mugli-újságra meredt; sosem olvasom a Prófétát, a bután mosolygó képek közt ostobán állnak a hasábokba szedett cikkek.

„A Landsdowne brit külügyminiszter és Paul Cambdon francia nagykövet által aláírt egyezmény, az Entente Cordiale…” Érdeklődve bújtam akkor a sorokat, tudtam már ott, mekkora baj van a világgal, ha Anglia meghajolt Franciaország barátságot kezdeményező, finom keze előtt.

Véleményem máig nem változott. A probléma csupán annyi, hogy a háború szele nem akar erősödni, hiába tépázza kelet népeit a halál, és tapossa porba a széttört béke szilánkjait. Szükségem van a világégésre; a hatalom mindig káoszban születik, a rothadó társadalom az új kezdet alappillére. Engedelmes nyájnak kívánok a pásztora lenni, elpusztítani, majd újra felépíteni mindent. Felemelni és eltiporni az embert; ki-kit érdeme szerint a nagyobb jó érdekében.

Ébren töltött álom minden percem, ó, bárcsak felébrednék végre!

***

– Ez valaha az enyém volt. – Csendes, elgyötört hang szól a hátam mögül; meghökkenve fordulok az irányába. Kezem a talárom rejtekében a pálcámra csúszik, sosem pártoltam a fair küzdelmet, és nem most fogom elkezdeni. Ha kell, a posztó alól mondom ki a halálos ítéletet az idegenre.

– Tessék? – Gyanakvó kérdésem mellé lenéző pillantás párosul, mint általában mindig, ha ismeretlennel kerülök szembe. A tisztelet nem elvadult érzelem, mi önmagát segíti a világra; hogy valakit becsüljek, ahhoz több szükségeltetik némi szelíd nyöszörgésnél.

Hirtelen nem is tudom mire vélni halk, panaszos kijelentését, de végül csak megül koponyámban az értelem. A kirakatra célzott, mit eddig kalandos gondolataim mögül néztem; csak meredtem előre, de semmit sem láttam. Most azonban már tisztán rajzolódik ki emlékezetemben az üvegburokba zárt portéka megporosodott reklámja. Félig letépett óriásplakátok üzenete lóg a megsárgult falakon: a gyarmatokról behozott termékeket hirdeti, luxust és egzotikumot, a molyrágta papír állítása szerint igen alacsony áron. Cinizmusom dübörög az ereimben, mégis kinek lenne ez olcsó? Az árunak már régóta hűlt helye, az Abszol útnak e sötét kis sikátorában nem sokáig marad tolvajkéz nélkül egy magára hagyott üzlet.

– Kérdeztelek – vetem oda neki, nem palástolva ingerültségemet. Ujjaim szorításában izzad a pálcám, legszívesebben azonnal rátámadnék, mintegy indokul adva Anglia elhagyásának. Túl sokat időztem Britannia szívében, amit akartam, elintéztem; ideje a földnek egy biztonságosabb szegletébe távoznom. Ó-ó, te gyáva lélek. Dühödten rándul arcom, ahogy némán köpöm le magam a savanyú gúnnyal. Nehéz az árnyékban maradnom, de mit tehetnék? Egyelőre csendben lapítok.

Jobban szemügyre veszem az előttem álló ismeretlent. Első pillantásra nőnek hiszem, arca oly finom metszésű a rakoncátlan tincsek takarása alatt. Dús, fekete haja nedvesen tapad a homlokára, pisze orrán szaporán gyöngyöznek az esőcseppek. Szája, mintha megremegett volna szigorú hangom súlya alatt, de talán csak a hidegtől reszketnek azok a vékony, cserepes ajkak. Szánalmasan gyengének látom őt férfi létére, ráadásul bosszant, hogy hallgatásában még csak rám nézni sem mer.

Türelmemet vesztve indulok meg, pálcámról lesiklik a kezem, ez esetben hasztalan az elővigyázatosságom. Ezt a kölyköt mágia nélkül is könnyűszerrel a pusztulásba fojtom, ha bajt keres, elég lenne két gyöngébb pofon és öntudatlan teste a sárba ájulna. Alig teszek két lépést azonban, mikor hátam mögül halk neszelést hallok; egy pillanatra ereimbe bénul a vér. Talán alábecsültem volna a nyavalyást? Fagyos haraggal fordulok meg, átkozom az ostobaságom, úgy látszik, megtört életunalmam puhánnyá tesz, aminek sok köze már nincs az óvatossághoz.

Tekintetemet a suhancéba fúrom, dicséretes, hogy végre méltóztatik rám nézni; ó, micsoda megkönnyebbült csalódás szakad rám! Szinte kedvem lenne felnevetni, amiért a fiúban egy pillanatig is veszélyt éreztem. Csak utánam indult, követett, akár egy kivert kutya, aki élelemért kuncsorog, és érte még a verést is vállalja. Sötétszínű írisze fekete gyászban ül, szeme a nyári éjszakát idézi, melyben csillagok fénye dereng. Sűrű szempilláján az eső harmata remeg, talán még könnyezik is; kényelmetlen zavarba ejt a fátyolos csillogása. Ha nő lenne, még tetszene is ez a romantikusan túlidealizált kép, de így… Megvető undor feszül ajkamon.

– Pénz kell? – Szánom a nyomorát, hiába tiltakozik minden idegszálam az értelmetlen jótékonykodás ellen, mégis a zsebembe nyúlok néhány érméért. Szégyenlős pír rózsázza a kölyök arcát, válaszolnia sem kell, tudom, hogy koldus áll előttem lányos félelmében. Nem szokott még hozzá a kéregetéshez.

– Védelem és egy szívesség – suttogását alig hallom a záporban, az esőcseppek hangosan zörögnek az utcaköveken. Csodálkozva meredek rá, szemöldököm gyanakvó ívbe rándul, mégis mit akar ez tőlem? Teszek egy lépést felé, látom igyekezetét a szemében remegni, ahogy önmagával dacol, hogy ne mozduljon el helyéről; tűri fenyegető alakomat maga fölé magasodni. Hallgatásommal ösztönzöm beszédre, magyarázza meg, miért kellene a szárnyaim alá vennem. Nevetséges még csak az elképzelés is, de mégsem görbül mosolyra a szám.

–  A gyűrűje… – kezdi reménykedő hangon, mintha e szóból mindent értenem kellene. Idegszálaimon perzselve vág végig a harag, beléfojtom a szót. Vállánál fogva rántom az üzlet mögé és keményen a falnak csapom, mire a taszítástól döbbent fájdalommal nyekken fel. Ha figyelmét felkeltette ez az apró ékszer az ujjamon, az biztosan nem az értéke miatt volt. Csak hozzáértő szemnek lehet drága a kezemre szokott pecsétgyűrű, vasból vert bilincs ez, nem aranyból és rubintból készített úri csecsebecse.

– Ki a franc vagy te? – Ahogy arcába sziszegem a dühödt kérdést, előhúzom rejtekéből a pálcámat és álla alá nyomom, kényszerítve, hogy nézzen a szemembe. Ó, az az ijedt, némán könyörgő tekintet! Nem érti fagyos indulatomat. Keményen szegem fel a fejét, nyelvemen már ott parázslik a halált osztó átok gyilkos tüze.

Hebeg-habog összevissza, szó követ félbehagyott mondatot, melyből semmit sem értek; erőteljes pofonnal térítem józan észre. Most bár bizonyosan könny homályosítja íriszét, megrázom, szedje végre össze magát, türelmem jócskán megfogyatkozott az elmúlt pár percben.

– Esküszöm, véletlenül láttam meg – kezdi lassan, megfontoltan ejtve minden hangot. Sápadt arcán kezem nyoma vöröslik, ajkából vér serken ki. Teste a falnak nyomva reszket a szorításom alatt, nehézkesen lélegzik, küszködve köhögi fel a szavait. – A gyűrűjén Poroszország jelét viseli, felismerem. Segítenie kell, ha nem tolvaj… akkor tiszt a császári seregben. Én sem vagyok angol, ugyanaz a föld ad otthont nekem is, mint magának, csak…

– Tévedsz – vágok újfent dadogó szavába. A sértést, hogy egy pillanatra is száján akadt a feltételezés, miszerint tolvaj lennék, fel sem veszem. Fontosabb szavak hagyták el ajkait, melynek legtöbb része zavarba ejtően igaz; ideges nyugtalanságomat csak kíváncsiságom győzi le, hogy megtudjam, honnan tud rólam ilyen sokat.

– Attól, mert Vilmos seregében szolgálok, nem leszek porosz. A lehetőséget látom abban a királyságban, de a dolgom most Angliába hozott. Nem hinném, hogy a sors ekkora véletlen elé állított volna, hogy pont belefutottam egy brandenburgi fattyúba. – Nem tudtam még, hogy ezzel a megnevezéssel milyen gennyedző sebet tépek fel a kölyök lelkében.

Válla megadóan zuhan meg, ha nem kényszeríteném a falnak, megtörten rogyna a földre. Arcán valami egészen elgyötört, néma, sok éve kínzó fájdalom suhan át, mire pálcámat kissé lejjebb eresztem. Hüppögve törölgeti a szemét, olyan tizennyolc, húszévesnek saccolom. Bőven benne van már abban a korban, mikor a férfiúi méltóságot glóriaként kellene viselnie, ehelyett mégis úgy zokog, akár egy hajáttépett asszony.

– Egy ideje keresgélek már – vékony, nyöszörgő hangon suttogja a szavakat, hatalmas önuralomra van szükségem, hogy ne verjem fejét a téglafalba. Hihetetlenül taszít és idegesít szánalmas vinnyogása. Megvető némasággal hallgatom őt mégis tovább, szükségem van a válaszára. – Valakit, aki porosz földről való. Megvannak erre a kapcsolataim, de elhiheti, milyen nehéz bárkit is találni a hazámból. Tűt a szénakazalban… és akkor jött maga. Abban a fogadóban láttam először, de nem mertem megszólítani.

Hallgatásba burkolózva emésztem nyomorult szavait. Keresett valakit, akiről azt feltételezi, hogy porosz, akárcsak ő, ki hazájától messze szakadt. Ezernyi kérdés ver habzó tajtékot a fejemben, kezdve onnan, hogy miért nem tér egyszerűen vissza poroszhonba, vagy, hogy miért most akasztott meg a magányomban és szólított le; egyáltalán milyen védelmet remél tőlem? Hát a szívesség?

Fullaszt a kíváncsi tudatlanság, ha tehetném, a válaszokat helyben verném ki szerencsétlenből, de az mégiscsak hosszasabb és feltűnőbb procedúra lenne egy sebtében elhintett, halálos átoknál. Kérdőre vonom hát; van-e hol laknia? Biccentve mutat a kifosztott üzlethelyiség felső szintjére és már vonszolom is a betört kirakaton át boltja belsejébe, egyenesen fel a roskatag emeletre.

***

Dohos, áporodott szag kaparja magát az orromba; mintha valami élve rohadna a korhadó, esőáztatta padlók alatt. Fel nem foghatom, mit keres egy omladozó patkányfészek az Abszol út szívében. Tekintetem elgondolkozva lóg a mocskos asztalon felejtett ételmaradékon, a kicsorbult kupába száradt italon, a penészes ágyneműn a sarokban, a molyrágta matracon.

– Te itt élsz? – kérdezem elhűlve, egy pillanatra elfeledve az iránta érzett forrongó indulatomat. Könyökét dörzsölgeti, bizonytalanul mocorog mellettem, látom, miként égeti a kín, hogy itt kénytelen fogadni. Némán bólint, gyengéd mozdulatára hajából a földre záporoznak a fejbőrén megmelegedett, langyos esőcseppek. – Hagyjuk el ezt. Inkább arról mesélj nekem, miért volt olyan fontos, hogy egy poroszra lelj idegenben.

Nem felel. Hangtalan áll és szelíden reszket a vizes talárja alatt. Türelmemet ezúttal képtelen kikezdeni, eldöntöttem, bármennyire is pocsék ez az átkozott hely, az éjszakát itt töltöm el, így időnk az bőven van a válaszokra. Ellépve mellőle az ablakhoz sétálok; talán, ha közelségem nem rettenti oly nagyon, hajlandó lesz megszólalni. Hátamat az üvegnek vetem, onnan figyelem a néma szenvedést, ami majd’ felemészti szerencsétlent.

– Úgysem fogja elhinni.

– Azért egy próbát megér, nem gondolod?

– Gils Hagen a nevem.

– Remek.

– Berlinből.

– Folytasd, kérlek. – És beszél végre. Egyszeriben megered a nyelve, arca kipirul a vad igyekezetben, ahogy mindent tövire-hegyire, elejétől a végéig, a legapróbb részletig is elmesél nekem. Gyakorta a hajába túr, ilyenkor lányos kölyökarca kétségbeesett vonásait pőrén láthatom. Törékeny kezével hevesen gesztikulál, ha valaminek külön nyomatékot kíván adni.

Órák telnek, és én nem hiszek neki, oly abszurd a története, de mégis… valami felkaparja az igazságérzetem. Zihálva áll előttem, bizonytalanul pillant rám, arcomról képtelen bármit is leolvasni. Közel jár az őrülethez, tudom, szólnom kéne valamit, akár szitkot, akár hitetlen haragot, csak némaságomat törném már meg, hogy történetét miként fogadom.

Amit elmondott, bizonyítás nélkül nem több arcátlan hazugságnál. A Hohenzollern-család oldalági sarja, atyai vérből Vilmosig burjánzik a családfája; állítja ő. Nem kevesebbet jelent ez, mint hercegi rangot, császári birtokot és uralkodói impériumot. Beszéde alatt nem egyszer szorult ökölbe a kezem, de idegeimet hidegvérrel reguláztam meg. Szavai teljességgel kimerítik a felségárulás fogalmát. Atyja Londonba helyezte őt hivatali tisztségre, éves járadékkal és kényelmes lakással. Annak ellenére, hogy nem kívánt gyermekként született egy fiatal szobalánytól, a szülői kéz nem engedte el teljesen; mikor boltot akart nyitni, családja megsegítette. Hercegi címét sem veszítette el, ám ez csak névleges volt, a gyakorlatban jóval alacsonyabb titulus járt ki neki Britanniában, mint odahaza. Nem mindegy, hol viseli e rangot az ember; Poroszországban úr lehetne, ha nem lenne a császári földről kitagadva, Angliában azonban nem több egy úrhatnám ficsúrnál az alsóházban.

Boltjáról is szót ejt, de némileg vonakodik, mintha az igazán kínos része a történetnek csak most jönne. Fáradt zúgás mérgezi elmémet, beleszédülök a hallottakba, ujjaim gyengéden érintik halántékomat. Nem ösztönzöm a folytatásra, és én is néma maradok, hagyom idegegeit görcsben égni, várjon még egy kicsit a szavamra. Gondolataimba temetkezve bámulok ki a koszos ablakon, az Abszol út magányát még mindig a vihar veri.

Jól értem hát? Ez a nyomorult kölyök egy félrehált éjszakából született, de atyja megszánva fattyú csemetéjét, Angliába küldeti teljes ellátással. Haza nem mehet, őrülten keres valakit Londonban, akinek köze van a királysághoz, és védelmet kér; tőlem. Szórakozottan pillantok rá, ajkamon megvető, hitetlen mosoly bujkál.

– Hercegem – ejtem a szót gúnyosan, mire lehajtott fejét reménykedve felkapja. Némán ölöm ki belőle a hitet, pillantásom nyitott könyvként ordítja felé, hogy e megnevezés csupán lenéző irónia, mi hírből sem ismeri a tiszteletet. – Az üzlettel mi lett?

– Kártya. Elveszítettem mindent… – Ez volt hát, mit olyannyira szégyellt bevallani nekem. Brandenburg címzetes hercege elveri szerencsejátékon a családi kegyet; valóban kínos az eset.

***

1914. április-május – Párizs, Franciaország

Nem hazudott akkor este; mindent, mit gyenge hangján elmondott, az igazság lengte körbe. Iratain, családi levelezésein, mit oly féltve vett elő és reménykedő bizalommal nyújtott át nekem, a királyi pecsét és a porosz sas tintamadara büszkélkedik. Okmányai valóban igazolják szavait. Utazásaim során béklyóba verve vittem őt magammal, eleinte elővigyázatosságból, majd szórakozásból. Utóbbi időben részben pénzforrásomként szolgál drága hercegem.

Unottan hajtom fejemet a vonatfülke ablakának, karommal hanyagul támasztom meg magam az ülésen. Az elmúlt hónapokon merengek, terveim szövevényes, haragos hálójában függök, ide-oda himbálózva a fonálon; hol mindenre elszánt vagyok, hol tanácstalanul toporgok. Volt idő, szégyellve vallom meg, mikor elveszett lélekként sirattam jelentéktelen, kiüresedett életem, és céljaimat önnön lábammal tapostam szilánkosra. Mára legalább ezt eltemettem, a találkozás a kölyökkel valahogy felrázott éberen töltött álmom nyomasztó perceiből.

Apránként építem a jövőmet, nem állok meg, míg a hatalom nem von fénykoszorút a fejemre. Kapcsolatok, pénz, befolyás, hadsereg; ezek nélkül aligha győzhetek. Európa szívébe vezet az utam, országokon átívelő szövetségek köttetnek nyomomban. Fejemben szüntelen görcsben vergődik a gondolat: gyomorforgató gyávaságban teszem a dolgomat, sikátorok nyirkos falai közt mételyezem az elméket, forduljanak a világrend ellen, mi a porba nyomja őket. A mágia nem arra termett, hogy meghunyászkodjon egy olyan faj előtt, minek szeme rothadó húsgödör a varázslatra. Még nem fedhetem fel magam, egyelőre tűröm kushadó bátorságomat, bármennyire is megalázó a homályból suttogni.

Így éri őket szavam halkan, de eredményesen. Urak, polgárok, munkások – a társadalom minden szegmensét eléri névtelen hangom. Összekötők által, neves támogatókkal a hátam mögött, igaz, ez még nem elegendő a világot felperzselő, pusztító háborúhoz. Lázban lángol elképzelt jövőképem; királyok égnek a tüzes trónon, mugli népek vergődnek a karámok szögesdrótja mögött, asszonyok siratják gyáva fiukat, míg igaz férfiak kemény ajkain születik meg a harsogó kiáltás: Viribus unitis! Szerencsétlen Albus, ha tudná, háta mögött miféle tervek bontogatják sötét szárnyaikat, bizonyosan szakítana szeretett iskolájával és újfent párbajra feszülne pálcánk akarata.

Türelmetlen dühvel verem le a vasúti kis asztalról a poharat. Koppanva ér földet az értelmetlen mozdulatra, nem törik össze, de tartalma menthetetlenül a padlóra borul. Olyan lassan haladok, oly hosszú még az út és távoli a cél. Néha magam sem hiszem, hogy sikerülhet; mit érek én egyedül a nagyvilágban? Rombolni, pusztítani, teremteni és alkotni. Háborút szítani, sorozatosan győzni, a selejtet bitófára küldeni; gondolatban nevetségesen egyszerű ez az egész, de mégis görcsbe rándul a gyomrom minden egyes lépésnél, ha célomhoz közelebb érek. Nehéz elbírni a hatalmat, a gondolat, vonzzon bármennyire is, megrémít, hogy milliók borulnak majd térdre előttem. Nem kérek, látod sokat: csak bírjam el a világ hódolatát.

Ajkamra száradt savanyú, kételkedő mosolyomat a fülke ajtajának halk súrlódása űzi el. Gils jött meg, arca fáradt, elgyötört, mint mindig, ha kártyázni küldöm. Jó ideje kényszerítem már a hazárdjátékra, hogy szüntelen átélje bukásának megnyomorított, szánalmas perceit. Nyerni sosem hagyom; megmondtam neki, ha győzelme hírét hallom, elválik utunk, csakúgy, mint szép metszésű arca a kecses kis nyakától. Találkozásunk óta csüng minden egyes szavamon, lelkiismeret nélkül hazudok neki, a halál számára inkább megváltás volna, mintsem büntetés; az igazi kínt az adná, ha elűzném a közelemből.

Alázatra hajlik a háta, észreveszem szemében a bizonytalan villanást, ami jelzi szerencsétlen tanácstalanságát. Fáradtan intem őt a földre, térde a kiömlött abszintba nedvesedik. Néma, megtört alakját bámulom, a szememben nem több puszta eszköznél, igaz, még állítanom kell rajta, céljaimra hangolni őt, hogy ha eljön az idő, eszébe se jusson megfutamodni tettének súlyától.

Az együtt töltött idő alatt megtanult felelni, ha kérdezem, ahogy megfelelő időben visszanyelni meggondolatlan szavait is. Engedelmes ölebbé formálta akaratom, képtelen vagyok megszánni leigázottságát. Tíz év feszül köztünk, ami nem lenne áthatolhatatlan akadály, hogy emberszámba vegyem a kölyköt, de meghunyászkodó, gyenge viselkedése nem szelídíti meg a lenéző megvetésemet, mit iránta érzek. Ha kell, előparancsolom, ha nem, a földre utasítom őt.

Most mégis felé nyújtom a kezem, mire ijedten rezzen meg a szokatlan gesztustól. Nem bántani akarom, ellenkezőleg: felsegíteni. Éjsötét írisze döbbenten mered rám, kegyet gondol tettem mögé, pedig bűntudatra fogom kényszeríteni elpuhult lelkét. Most kell törni rajta még egyet, ma este beavatom tervembe, fogaskerékként kapcsolom a gépezetbe.

Reszkető hálával simul tenyere az enyémbe, vékony, csontos kézfejét úgy érzem, bármelyik pillanatban elroppanthatnám, ha úgy hozná kedvem. Gyengéden emelem meg és ültetem le a szemközti ülésre; szándékosan hajolok hozzá közel, ám semmit sem akarok tőle. Kócos haja alatt szégyenlősen pirul az arca, ismerem az érzelmeit, miket oly gyakran gúnyolok ki. Tudom, mennyire hálásan fogadna magába, bárhogy is hágnám meg; figyelmes óvatossággal vagy önkényes durvasággal, számára mindegy lenne, csak tenném már meg. Abszurd – ilyen sosem történhetne.

Ó, mennyire megbecsül minden apró kis érintést, mit tőlem kap. Ha engedem hozzám simulni, lábamhoz dörgölőzik, mint egy hízelgő macska, combomra hajtja fejét, akár egy hűséges kutya. Sokat remél ezektől a kivételes percektől, moccanni is alig mer, nehogy megtörje a varázst és öklömmel a földre tiporjam őt. Engem taszít ez a közelség, mégis elviselem, hogy magamhoz szoktassam, álszentmód kacérkodom vele, szavaim mérgének hamis kedvességét lassacskán suttogom az ereibe.

– Veszítettél, hercegem? – Hangom most is alattomos gyöngédségtől terhes, olyan finom hazugságtól, mit Gils sosem volt képes átlátni. Szinte lázasan a visszafojtott vágytól, lúdbőrözve remeg meg. Tekintete falja a látványomat, tág pupillája aprókat rezeg, ahogy arcomat figyeli. Szükséges játékok ezek; ha nem ültetném el a kölyökben a csalóka reményeket, hogy egyszer talán magam alá vágom egy kivételes éjjelen, sosem tudnám úgy megvezetni, hogy csettintésemre mindent felégessen maga körül a célom érdekében.

– Rengeteget – leheli forrón, kéjtől éhesen, én pedig szándékosan bátorítom a szerencsétlent. Álla alá nyúlok, szabadon hagyott nyakát cirógatom és sokat ígérve a fülébe súgom:

– Akkor ma este sok dolgod lesz. – Nem bírja tovább, könyörögve nyög fel és hajolna pimasz engedetlenséggel az ajkamra, ha egy határozott mozdulattal meg nem akasztom. – De nem velem.

Tágra nyílt szemébe kúszik a riadalom, ahogy rájön a félreértésre; eszem ágában sincs az ágyamba vinni, hogy tartózását ekképpen rója le. Kártyára kényszerítem, igaz. Veszítenie kell, szintén igaz. De a pénzt sosem én adom. Ő szerzi meg saját magának azzal, hogy szajhaként tekereg a gazdag uraknak, hogy legyen mit eljátszania. Döntésem szerint máshoz nem, csak ehhez ért, és a befolyó összegekből ítélve, dolgát igencsak jól végzi, minden titkolt, dacos fájdalma ellenére is. Utazásaimat ebből finanszírozom és még a megvesztegetésekre is marad bőven galleon; hercegem hatékony jószág mellettem.

– De azt hittem…

– Más is értett már félre – közlöm fagyosan, haragtól hörögve fel a szavakat. Egy pofon kíséretében taszítom el magamtól, arra sem méltó, hogy pálcámmal hozzak rá fájdalmat, pedig ó, milyen kegyetlen bűbájokra tudna elnyílni az ajkam.

Elégedetten dőlök hátra, bár nem néz rám, mégis tudom, hogy szemében remeg a bűnbánat, amiért lelkem legérzékenyebb pontjába taposott bele. Ma este bármit meg fog ígérni nekem, szavát adja majd, mit megszeghetetlen esküvel pecsételünk meg.

Nem bírom elviselni a gondolatot, a tényt annál inkább, ha egy férfi szemet vet rám; ne tegye. A természet nem hiába teremtette a pinát a női test ékének. Emlékezetembe kúszik Godric's Hollow és az a szégyenteljes, félreértett eset, mikor barátságomba többet láttak bele. Megromlott viszonyunk természetszerűen vonzotta a viszályt, melybe végül Ariana tiszta lelke szaladt messzire, ki tudja hová, a halál enyészetébe.

***

Bort kortyolva nézem a jelenetet, mi a maga kegyetlen drámaiságában a szemem előtt zajlik le. Hotelszobám díszes asztalánál ülök, balomon rezzenéstelen arccal egy fiatalember áll. Őt nem undorítja a látvány úgy, mint engem, gyomra mindenhez hozzászokott, lelke erős; ezért van mellettem. Vele ellentétben én szitkozódva okádnék a fényesre pucolt padlólapra, ha émelygésemet nem fognám oly erősen vissza.

Hercegem vézna, meztelen teste néz velem farkasszemet, ahogy megtörten elterül a baldachinos ágy selyme alatt. Nehéz sóhajom végigszánt a fülledt szobán, egy pillanatra le kell hunynom a szemem, látni sem akarom azt a gyalázatot, mit Gils szenved el. Nem sajnálom, erről szó sem esik; érinteni sem vágyom őt, kizárt dolog. Mégis, az együtt töltött röpke idő alatt úgy nőtt hozzám, mintha lényemből egy kiszakított foszlány lenne.

Homlokom erősen gyöngyözik a harmatos izzadság, kezem ökölbe szorulva pihen az asztallapon. Gils halkan nyöszörög, sebzett torka képtelen értelmet adni elgyötört hangjának. Szabadkezet adok a veterán franciának, kinek élvezetét hercegem kénytelen elviselni. A kölyök engedelmesen simul a férfi akaratának, de nehezen bír annak buja önkényével; bármit tesz is, jussa csak fájdalom lehet, ezt külön feltételnek szabtam, mikor pénzét elfogadva, a katona keze alá adtam éjszakára.

Törni akartam Brandenburgon, hát megtettem; de mégis, miért gyötör a látványa a nyilvánvaló ok ellenére? Nem vonz a férfiak efféle játéka, régóta jól tudom, ahogy azt is, hogy a gyenge nem érdemel irgalmat. Hercegemet mégis kimenteném kegyetlen büntetése alól, ráordítanék a férfire, ne kínozza tovább szerencsétlent. Fogaim dühödt csikorgással feszülnek össze.

– Jól van, uram? – kellemetlen osztrák akcentussal szól mellőlem a kérdés. Pártfogoltamat jó ideje nem láttam, míg Angliába vitt az utam, helyi ügyeimet ő intézte. Közte és Gils közt óriási szakadék ver morajló visszhangot; hercegem mellőz minden ambíciót, tartást és akaratot, mi a hatalmat pillérezi meg. Jó katonám vezetésre született, magam neveltem, ám munkámmal még korántsem végeztem. Egy valami azonban közös bennük: mindkettejük élete átkos sorokat zeng majd a történelemkönyvekben. A muglivilágban a láthatatlan kéz én vagyok; ők bűnbakos eszközeim a nagyobb jóhoz.

– Add a pálcádat – utasítom halkan, mire már mozdul is, percig sem gondolkozva rajta, miért nem a sajátomat kívánom használni. Nem hajol meg, sosem teszi, csak aprót biccent jelezve, a parancsot megértette.

Kezemben tartom e vékony, a maga módján egyszerű, mégis nemes fegyvert. Mennyire egyszerű lenne a háborút ágyúk és puskák nélkül kizárólag csak pálcával megvívni. Túlságosan merész ötlet lenne megvalósítani a képzelgést, az álarcot nehezen rázzák le magukról még az engem támogatók is; a láthatatlan erő, mi a muglik fölé emeli őket jobb, ha titkon marad.

A francia az utolsókat löki a hercegen, undorító zihálással élvezi nyöszörgő hercegem, az ízléstelen látványtól tekintetem résnyire szűkül. Egy apró suhintás, halk morgás és smaragdos fénysugár az ítéletem; a férfi holtan omlik rá Gils törékeny, megtépázott testére. Nem fogja fel azonnal, hogy kínzója halott, fáradtan piheg, szemét vörösre csípték könnyei. Sebezhető, védtelen, pont, mire szükségem van.

Nem érti az eseménytelen perceket, de ösztönösen érzi, valami nincs rendjén. Lopva néz ránk, arcunkon a fagyos közönyön kívül semmiféle érzelmet nem lelhet. Tétován mozdul meg, mintha attól tartana, esetlen mocorgásával újabb ütéseket érdemel ki a franciától. A halott férfi keze erőtlenül hanyatlik a kölyök mellé, végre felfogja: tetem fekszik rajta.

Ajkamra apró, elégedett mosoly szalad, szememben az ébredező téboly kap tűzre. Izgatottan szegem fel államat, aprót dőlök előre, hogy hercegem kétségbeesett vergődésének minden apró cseppjét kiélvezhessem. Nem értem, kezem miért rándult az imént görcsbe. Dehogy akartam megszabadítani a kínjaitól a szerencsétlent, épp ellenkezőleg: fokozni vágytam, lelkét is széttépni, testével együtt cibálni, kíméletlenül megalázni.

Sikolt, fájdalomtól és ijedtségtől hánykolódik az ágyon, szánalmasan zokog, bocsánatért esedezik. Nem elég, másnak talán igen, nekem korántsem. Dögkeselyűre emlékeztet önnön mozdulatom, ahogy felállok; tenyeremet a hideg asztallapra fektetem, kezemben még mindig a gyilkos pálcát tartom. Érzem a visszafordíthatatlan változást, szinte hallom a roppanást, ahogy lelkemben meghasad a sokéves tehetetlenség. Mindent tisztán látok, a célokat, az eszközöket, a feláldozható életeket.

Fagyosan emelem társamra – társamra, érzed? – tekintetemet, ó, te bolond! Nem tudod még, de bukásod máris elő van készítve a fejemben. Élvezd ki a hatalomban eltöltött éveidet, szolgálj jól, aztán Berlin legyen hozzád kegyes, hol halálodat megleled. Az utolsó kenetet lám, már fel is adtam.

Ellököm magam az asztaltól, feszes lépteim alatt halkan döng a padló, sosem voltam még ennyire határozott. Hercegem előtt állok, nézem, mit is tettem vele; teste vérző sebektől reszket a hulla alatt, ajka dermedten nyögi a szót, szedjem le róla a terhet. Nem a szánalom áll tettem mögött, mikor hanyag csuklómozdulattal lököm arrébb a halottat. Pálcám végén fénykör dereng, ahogy engedelmeskedik gazdája parancsának és a szoba végébe taszítja a tetemet.

Leguggolok, hogy arcom a szenvedőjével egyvonalban legyen. Sokáig némán figyelem a könnyáztatta tekintetet, sebzett ajkát, vérző orrát; szépnek találom, különlegesen gyönyörűnek. Talán, ha ketten lennénk a szobában, homlokon csókolnám, amit ezúttal joggal érthetne félre, bár e hirtelen jött vonzalmat magam sem értem egészen. Nem hagyom magam szelídségre hajolni, hajába markolok, vértől nedves tincsei ragacsosan tapadnak a tenyeremhez.

Gils gyermeteg reményei, hogy valaha is jó leszek hozzá, a szemem előtt porlik szét. Nem dühös, csak nem érti, miért tettem vele ezt; arca kétségbeesett, fájdalmas fintorba dermed, gyötrő zokogás torzítja el lágy vonásait. Kerüli tekintetemet, görcsös keze a lepedőt szorítja, várok, hogy elkeseredett vergődését befejezze. Végül csak elcsendesedik a nyöszörgése, kezem egyre nagyobb terhet tart, ahogy hercegem elhagyja magát; elengedem mocskos tincseit, hagyom fejét az ágyra zuhanni.

– Megvédtelek, mikor kérted. Így volt, ugye? – Erőtlenül bólint, válaszolni képtelen. Ó, hány éjjelen viseltem el szánalmas reszketését, mikor halált szórtam az ismeretlen, feketecsuklyás férfiakra, kik oly nagy hévvel igyekeztek hercegem tartozását mihamarabb behajtani az esztelen kártya partik miatt. – A másik kérésedet sem felejtettem el, sőt. Az első lépést ahhoz, hogy családod újra a kegyébe fogadjon, ma éjszaka tesszük meg. Remélem megérted, hogy a vonaton tett pimaszságod felett nem hunyhattam szemet.

Torkán akad a gyönge zihálás, úgy mered rám, mintha a szellemvilágból szólnék hozzá. Sápadt, vértől maszatos arca néma áhítattól ragyog, körbeöleli lényét a csendes hála és a köszönet. Azt hitte, mindent elrontott akkor ott, az úton, de remélte, ha ma este odaadó és engedelmes lesz, megbocsátásomat elnyerheti. A ránehezedő halál tépte szét az elképzeléseit, de most mégis elengedem a haragomat, bűnbánatát elégedetten nyugtázva, mert jaj, de tépi önnön ostobasága, mikor szándékomat oly szemtelenül félreértette. Ezt akartam; elértem.

– A dolgod igencsak egyszerű lesz – folytatom hidegen, hangomban cseppnyi vigasz sem bújik meg. Felállok és kezemet nyújtom neki, tekintetem némán üzen: ne merjen még egyszer többet remélni. Remegve tolja magát térdepelésbe az ágyon, vonakodik sebzett karját felém emelni, hogy segítő jobbomat elfogadja. Türelmet erőltetek magamra, döntésére várok; végül megtörten érinti tenyere az enyémet.

Magamhoz intem az asztalnál álló, mindeddig csendesen szemlélődőt. Bakancsa hangosan neszel, fülemben dübörögnek acélos léptei. Nem kérdez semmit, tudja, mit kell tennie, szemlesütve vár, hogy pálcáját visszaadjam. Hercegemet óvatosan húzom le az ágyról, tisztes távolságban akarom őt tudni, de lábai oly sebzetten remegnek, hogy muszáj megtartanom; karját finoman vonom a nyakam köré, bátorítva bólintok, kapaszkodjon csak belém. Pőresége zavarón simul hozzám, de a bűbájhoz, mit társam fog ránk kimondani, szükséges a testi kontaktus.

– Tegyük fel, Európa káoszba omlik, kezdve Ausztria-Magyarországgal. – Halkan beszélek, de szavaimat arcátlan, fülsüketítő ordításnak hallom. A nagyobb jó érdekében… meg fognak bukni világrendek. Társam arcán döbbent, értetlen rándulás szánt végig, mégsem vág szavamba, hogy a Monarchia védelmére keljen, aminek földjén anno megszületett. – Ha a császár hatalma megbukik, szerinted ki lesz oly erős, hogy a birodalmat újfent összerántsa?

Nem felel, tanácstalanság ködösíti elméjét, bizonytalan, mit is kellene mondania. Szapora zihálásából tudom, válasza ott reszket az ajkán, de fél hangot adni neki. Gyengéden érinti meg karomat, mire álszent mosolyt erőltetek az arcomra.

– Hízelgő, hogy rám gondolsz, de nem.

– Talán…

– Nemes császárunk, porosz királyunk? – Némán bólint kérdésemre, ujjai erőtlenül kapaszkodnak öltönyöm szövetébe. Hercegem pontosan azon az úton jár, mire rátereltem; nem az igaz ösvényen halad, hazugságot nyel, szavaim félrevezetik. Magamat kívánom a világ fölé helyezni, nem holmi szerencsés helyre született, uralkodói vérből fogant jöttmenteket. Társam kezébe nyomom a pálcát, közel járunk a befejezéshez, mikor végre cselekedhet.

– Képzeld csak el, drága hercegem – mosolygom rá a szavakat, hogy hazugságomba önként simuljon bele. – Ha családod tudomást szerezne arról, hogy Vilmost Európa urává részben te tetted, szerinted megbocsátanák múltbeli tévedésed?

Kérdésem súlyától megrettenve törik szilánkosra az a maradék tartása is, mi eddig pislákolt benne. Térdre esik előttem, karja finoman siklik a nyakamon, nem próbál megkapaszkodni, hagyja testét elveszett méltóságával együtt a földre rogyni. Szédül a gondolatra, tekintetében viharos tajtékokat ver a kétely, szavaimat komolyan gondolom-e? Kezét újra megfogom, lassan e gesztus hozzánk szokott rituálé lesz.

– Képes vagy rá.

– De mit kell tennem?

– Megölni a főherceget – válaszolom egyszerűen, ridegen, mire sötét íriszébe dermednek a könnyek. Elhűlve ingatja a fejét, szólni nem tud, de ellenkezni akar. Megszorítom fagyos, reszkető kezét; mozdulatomban nincs erőszak, csak szelíd nógatás, ne rettenjen vissza.

– Hát nem fontos a családod? – Fájó, panaszos szégyennel nyög fel. Ó, hogyne lenne az! – Arra kértél akkor este, hogy atyád fejét hajtsam megbocsátásra. Megteszem, de neked is vállalnod kell a részedet, hercegem, bármennyire is veszélyes terhet veszel a nyakadba. Gils, hát neked magyarázzam? Hercegi sarj vagy, az aranybilincsek a legsúlyosabbak, a családi kötelességnek számtalan formája lehet, ezt tudnod kellene.

A megszeghetetlen eskü, hogy a gyilkosságot megteszi, még aznap este megkötetett csendes, hű társam engedelmes segítségével.

***

1914. június 28. – Szarajevó, Osztrák-Magyar Monarchia

Hangos, a sietségtől dörgedelmes lépések visszhangja színezi a folyosó csöndjét. Tekintetem feszülten függ a kilincsen, ujjaim idegesen dobolnak karba tett kezemen. Csukott ajtón keresztül is hallom társamat, ahogy hozzám siet; nem jellemző rá ez a fület sértő loholás. Aggodalmam egyre nagyobb hullámokat ver bennem. Mozdul a kilincs, végre.

– A trónörökösre – kezdi jól ismert akcentusával –, bombát dobtak.

– Hercegem?

– Nem.

– Hát? Mondd már!

– Nem tudom, ki a tettes, a jelentést most kaptam meg, az állomáson történt az eset. De…

– Igen? – sürgető kérdésem szinte beleparázslik a levegőbe. Ingerült pillantásomat könnyűszerrel állja, kemény, szigorú arcán megtörnek a fegyelmezett vonások; elmosolyodik.

– Túlélte. Hercege pedig a helyén várja végzetét.

Kiszalad számon egy megkönnyebbült sóhaj, egy percre mindent veszni éreztem. Nem tudom, e merénylet mögött ki áll, nekem ehhez semmi közöm, de ténye feldúlt, megrendített. Hiába lélegezhetek fel, hogy a hercegi pár még él és tervem nem tört össze, mégis belülről tép a harag, tehetetlen dühvel marcangol sértett büszkeségem, hogy ez megtörténhetett. Én vagyok az, ki precízen, másodpercek tizedrészét is előre elterveztem már jóval előre.

Ölnék, őrjöngő vérfürdőt rendeznék a Habsburg kutyát váró tömeg ostoba bábjai között. Vért, vért, vért az útra! Elengedem dühömet, pórázát messzire hajítom, fájón éget a magatehetetlen gyűlölet; eszetlen hisztériám semmit sem érne mégis, mikor társam hideg vízzel kínál, néma tajtékomban majdnem a kezét töröm. Csendes zihálással tűri a fájdalmat, ujjaim béklyója alatt feszül a csontja.

– Várunk, és ha kell, én magam leszek Ferdinánd hóhérja – kijelentésem önmagában pusztít el mindent, mit oly szépen elterveztem; a névtelenséget, a láthatatlanságot, az ismeretlen árnyat, ami fenyegetőn terül majd a világra és, ha már ott lesz, felkacag: lássátok, Grindelwald előtt hajtotok fejet, ti szegény jószágok!

A nyitott ablakon fullasztón áramlik be a forró, nyári levegő. Hangosan zsibong a tömeg gunyoros, unalmas zöreje; nem szívesen látott vendég az osztrák főherceg e népnek, főleg nem most, mikor ugyanezen a napon szultánt öltek a szerbek. Ünnepelni kellene a nemzetnek, s nem fejet hajtani a császári hatalom előtt. Vállat vonva hessegetem el magamtól az idegen gondolatokat; nem tudom, és nem is akarom megérteni e népet.

Lecsitult haraggal tekintek társamra, arca rezzenéstelen ólommaszk, az engedelmesség mintaképe. Hanyagul engedem el hű katonámat, ki úgy áll mellettem újra, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Néha elgondolkozom, van-e benne bármiféle érzelem.

– Sürgönyözz az emberünknek – célzok a közvetítőre, kinek besúgó, meghunyászkodó jóvoltából minden egyes lépését ismerem a trónörökösnek. – Változott az útvonal?

***

Az út túloldalán állok, társam az üres szobában szobrozik magányosan; parancs köti őt oda. Mellettem ritkásan, szellősen hömpölyög a tömeg, az embereket ekkora távolból már nem érdekli a felvonulás miértje. Itt vannak, mert éppen erre jártak. Cigarettám forrón parázslik az ajkam közt, lustán szívom le a kátrányos füstöt; a szürke, könnyed fellegen keresztül bámulom a bérházakat. Nyugalom nyalogatja idegeimet, újra biztos vagyok mindenben; az útvonalat, bár megváltoztatták, mégis el kell haladniuk a közelemben. Ez bőven elég nekem, és hercegemnek ott elől, valahol a tömeg szívében.

Zúgolódni kezd a nyáj, birkapillantásukat én is követem, a távolba meredek. Ó, ott jönnek! A macskakövek gyengén rezegnek a kocsik motorja alatt; fekete füst lengi körbe a virágokkal díszített menetet. Gyomromat görcsbe rántja az idegesség, a merényletben nekem nem lett volna szerepem, most mégis itt vagyok, sőt, közelebb megyek. Minden egyes megtett lépés egy újabb harc önmagammal. Hogy félek-e? Igen. Csak a bolond simul bele a teljes bizonyosságba.

Pár méterrel előttem a vezér kocsi halad; ballonkabátom zsebében kezem a pálcámra szalad. Katonák díszes őrsége vezeti a menetet, arcukon kemény szigor ül meg, ahogy pásztázzák a népet, nem üti e fel fejét a felségárulás bűne. Hasztalan a fegyelmük, a figyelmük rajtam, és hercegemen nem akadhat meg, tervünk tökéletes. Ah… szememben élesen villan az elhatározás acélos fénye; a hercegi pár. Bárgyú mosollyal az arcukon tűnnek fel, mintha elhinnék saját hazugságaikat: e nép őket szereti. Egy megvető pillantásnál többet nem pazarolok rájuk, tekintetem a sofőrt keresi.

– Imperio – hangtalan mozognak ajkaim, a némaságban mégis dallamosan hallom a tiltott átkot. A kocsi vezetője finoman lép a fékre, majd lassan indul tovább, ragaszkodva az eredeti útvonalhoz. Szemem sarkából látom, ahogy dühösen mozdul a tábornagy, és ordít magából kikelve, mint a veszett kutya, aki megérzi a közelgő halált; hát nem értette a parancsot? Érti szerencsétlen, az enyémet.

Ó, drága hercegem! Ott remeg kezedben a fegyvered, életedet feláldozva nekem. Ráfogod a császári párra a pisztolyt, és már lősz is, percig sem gondolkodva tetted helyességén; eskü kötelez, megszeghetetlen. Te már halálra vagy ítélve, nem ma tettelek tönkre. Dörrenve sikolt a golyó, majd rögtön utána még egy, aztán már csak az üres pisztolycső kattog, ahogy hercegem újra és újra meghúzza a ravaszt.

Nem nézem végig a riadalmat, nem tudom, mi történt, miután a hercegi pár holtan bukott egymásra a kocsijukban. Úgy hallottam utóbb, Zsófia élete pusztult elsőnek az enyészetbe, s rá pár percre, Ferdinándé is az elmúlásé lett. Talán így volt, talán másként.

Akkor láttam utoljára Gilst. Nem tudom, miként kerítettek köré hazug történetet, miszerint ő Gavrilo Princip lenne, de nem is érdekel. A történelmet a győztesek ferdítik, ősidőktől fogva így volt ez, ebbe nem szóltam bele. E történet még hatalomra kerülésem előtt vésetett a világ krónikájába; talán hercegem végül megtört és bevallott mindent. Szót ejtett mágusokról, varázspálcákról, átkokról és bűbájos eskükről, mindent összedadogva. Aligha hihetett neki bárki is. A mugli vezetők, bár legtöbbjük szükségszerűen beavatott a mágia titkába, mégsem törődhetnek egy zaklatott, ostoba, ám gyilkos kölyökkel, ha a földet a háború égeti – nem igaz?

 

* Epilógus *
 

1933. január 30. – Berlin, Németország

– Gratulálok, kancellár.

– Ugyan, kérem. Ön nélkül sosem sikerülhetett volna.

– Ne legyen kishitű – lapogatom meg vállát, a szelíd mozdulatra megrezzen egyenruháján a vaskereszt.

Hosszú út vezetett ideáig, társammal megannyi elkeseredett küzdelem után újra és újra fel kellett állnunk. Feladni sosem adtuk fel; csak mentünk előre, könnyet nyeltünk, vért köptünk, kudarcot rágtunk. És íme: Berlin főterén zászlónk büszkén lobog, a világ majd megismeri, miféle erőt hord a horogkereszt fekete fenyegetése a fehér és vörös selymen.

Számomra ez tökéletes álca; míg a világ a Birodalommal acsarkodik, én folytatom tervemet, építem seregemet, és csendes, láthatatlan kézként utasítom újonnan kinevezett kancellárom.

– Egyet áruljon már el nekem. Akkor este, mikor a megszeghetetlen eskü köttetett; láttam, hogy valamit mégis jelent önnek az a gyerek, hogy is hívták…

– Gils Hagen – nevét évtizedek óta nem ejtettem ki. Elfordulok társamtól, Németország üdvös kancellárjától, nem akarom, hogy szememben lássa a feltörő érzelmeket.

– Igen, ő. Nem hiányzik?

– Adolf, kérlek! Hogyan hiányozhatna? – meglepett, gúnyos kacajt erőltetek a hangomba. – Csak egy ostoba kölyök volt, akit túl egyszerű volt megvezetni. Gyengesége szinte sértőnek hatott, nem volt közénk való. Örülök, hogy dolga végeztével megszabadultam tőle.

Szavaim hosszú ideig lógnak még a levegőben. Valójában igen sokat gondolok hercegemre, ki nélkül most nem tarthatnék itt. A merényletet bárkivel elvégeztethettem volna, akár fenyegetéssel, akár az imperius-átokkal; nem ez vitt előre. Volt valami abban a kölyökben, ami felébresztett akkor engem, ami kicibált a megfásult mindennapok céltalanságából. Valami, ami ráterelt az utamra, hogy tervezzek, cselekedjek, uralkodjak – tegyem, amire születtem.

Drága, kedves hercegem… bár csókoltalak volna akkor este meg, még mielőtt esküd beteljesül, és ártatlan-gyilkos kezedről lehull az arany karperec.

 

* VÉGE *