1235

Cím: 1235  
Kulcsok: Azkaban, egy zsarnokoskodó király, 1. idézet („Aki kiválik, azt meggyűlölik.”)  
Korhatár: 14  
Műfaj: Dráma/Akció
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Durva nyelvezet, Nemi erőszak (említés szintjén)
Jogok: Minden jog J.K. Rowlingot illeti, csak kölcsönvettem a szereplőit, semmilyen anyagi hasznom nem származik belőle.
Tartalom: A Peverell fivérek a legjobb vadászoknak számítanak a varázsvilágban. Felkutatják és végeznek azokkal a teremtményekkel, akik veszélyt jelentenek mindenki számára. Egy napon azonban különös dolog történik, Ignotust vámpírnak hiszik és elszállítják az Azkabanba. Fogsága alatt megismerkedik a titokzatos Annabess-el, akiről kiderül, hogy több egyszerű boszorkánynál. Mindeközben a gonosz király is mozgatja a szálakat a háttérben, pont a Peverell testvérek ellen.
Megjegyzés: Köszönet Heloise-nak és Clarey-nek a bétázásért és köszönet Hamiltonfannak, hogy létrehozta ezt a kihívást, örömmel vettem részt rajta. A történet egyik ihletadója a HIM - Rip Out The Wings Of A Butterfly c. száma, amit itt tudtok meghallgatni: http://youtu.be/TfWSYaIUaWY


 

Prológus

Az élet tele van apró kihívásokkal és harcokkal, de valójában a legcsodálatosabb dolog a világon. Megismerni az emberi lét minden egyes apró titkát, más városokba vagy országokba utazni, új embereket megismerni, ezek mind csak bearanyozzák a mindennapjainkat. Alapvetően szeretem az életet.

De akik csak a fényt látják, örökösen megtagadják a sötétséget, pedig mikor éjszaka eloltják a fáklyákat, nem is sejtik, milyen lényeg tapogatóznak utánuk a sötétben. A kis, ártatlan gyermekek talán nem is tudják, hogy a könyvekben megbúvó rémmesék mind igazak. Vámpírok, vérfarkasok, alakváltó lények, és ezeknek mind egy a célja: meleg, vörös emberi vért inni.

Itt jövünk mi a képbe, a két bátyám és én. Minden tudásunkat és szakértelmünket bevetjük annak érdekében, hogy végezzünk a sötétség teremtményeivel, lehetőleg úgy, hogy a muglik ne tudják meg, kik is vagyunk. Azért is szükséges ez, mert olyan korban élünk, hogy a mágia legkisebb jelére is kivégeznek embereket, gyakran ártatlanokat, akik ereiben egy csepp mágusvér sem folyik. Csodákat teszünk, miközben végig láthatatlanok vagyunk. Nem kérünk köszönetet, mert a saját érdekünkben is csináljuk. Néma lépteink konganak az ürességben. Mi vagyunk a Peverellek.

 

I. rész
Eső

London, 1235. november

Esős nap megint, úgy tűnik, a ködös Albion nem igazán érezheti a napfényt. Persze most az időszak sem olyan, az év tizenegyedik hónapjában járunk, egyre többször kell elővenni a tűzifát és begyújtani a kandallókat. A vásári forgatag azonban sosem halkul el, London olyan, mint egy óriás, aminek ezer szeme van és hírből sem ismeri az alvás szót. Kiáltások, élelemre hívó szavak, borok bemutatása és dicsérése. Ez az, ami jellemzi a muglikat, akik mostanában igencsak szűkösen vannak ellátva.

Ennek az oka igencsak egyszerű volt, habár senki nem merte nyíltan kimondani, különben a hóhér ringatja álomba. III. Henrik őfelsége nem éppen a kedvességéről híres, akármilyen jó embernek is mondták előtte. Amióta csak az eszemet tudom, ő az uralkodó, de én nem nevezném azt a valamit vezetésnek, amit ő csinál. Az adók magasak, a legkisebb lopásért vagy összetűzésért tömlöc vagy akasztás jár, a nép éhezik, miközben ő degeszre eszi és issza magát, hogy aztán valami szajhával bassza át az éjszakát, és ezalatt nem a királynőt értem.

Boszorkányság vádjával hébe-hóba kivégeznek lányokat, akik teljesen ártatlanok. Ha boszorkányok lennének, nyilván meg tudnák oldani a problémát egy átokkal vagy egy rontással, mikor a hóhér bekopog. A varázsvilág nagyon ritkán érintkezik a muglikkal és akkor is nagyon óvatosak vagyunk. Senki nem tudhatja meg, hogy létezünk, különben igen sok máglyát kellene csináltatni vagy igen nagy háború lenne. A király pedig megbízhatatlan, semmi esetre sem kellene megzavarni a lelki békéjét. Ki tudja, hogy elfogadna minket vagy az utolsó dolog, amit érzékelünk, az a hideg fém, ahogy a bárd lecsap vagy a kötél, ami égető kígyóként tekeredik a nyakunkra.

A jóságos uralkodónk persze tudni akar a népe minden egyes emberének minden egyes mozdulatáról. Vannak beépített emberei nagyjából mindenhol. Cselédek, cirkuszi táncosok, korrupt családtagok, akiknek aranyat és címeket ígért. Senki sincs biztonságban. Sötét időket élünk és ki tudja, lesz-e jobb idővel.
A bátyáimmal a Roxfort elvégzése után aurorok lettünk, hála az égnek. Mindannyiunknak ez volt az az út, amit könnyen járhatónak érzett, hiába voltunk teljes tudatában annak, hogy ebben a munkakörben nem nagyon lehet látni negyven év felettieket és nem azért, mert nyugdíjba vonulnak. Itt nincs ilyesmi: ha egyszer auror leszel, nem teheted le a pálcát, halálod napjáig.  

Mi egy olyan alakulat tagjai lettünk, ami felkeresi és semlegesíti a varázslényeket, amelyek a mugli világba tévedtek. Nem hiába van az a sok mese vámpírokról, vérfarkasokról és járkáló hullákról. Pár hónapja igencsak meggyűlt a bajunk egy sárkánnyal Lyon közelében. A terepmunka az erősségünk és hála a jó égnek, a mi vezetőnk mindent biztosít a számunkra. Fedelet a fejünk fölé, élelmet, vizet, aranyat. Nem mondhatnám, hogy nyomorgunk.

Egy igencsak tágas kunyhó nyújtott otthont nekünk, a vásár és a pék háza közelében, de szerencsére jó messzire a palotától. Normál esetben persze megtiszteltetés, ha az ország vezetője a szomszéd, de én nem kérnék belőle. Túl sok lehet a mocsok, a vér és az áruló szó ott.  

- Istenem, de jó végre pihenni egyet - kortyolt a borból Cadmus. Végre, pár nap semmittevés következett egy hosszú hét után, nem hallottunk szokatlan híreket sehonnan, pedig tudtuk, hogy a munkánk akár a hét mindegyik napját felemésztheti a nap huszonnégy órájában.

- A fene állna bele abba a vámpírba, amelyik Manchesterben tanyázott. Szerencsém volt, hogy a tőrt választotta a fogai helyett - törölgette a térdén lévő mély sebet a térdén Antioch. Alig három napja volt az a küldetés, de a sebe még mindig vérzett.

- Nem tudom, mi volt az, amit akkor csináltál, Ignotus, de én mondom, senkit nem láttam még, aki olyan messziről telibe kap valakit egy Stuporral - nevetett Cadmus.

- Drága bátyám, aki maximális pontozást kapott a kiképzésen, ráadásul a mogorva Hellind professzortól, aki nem nagyon szokott tízes skálán még csak hetest sem adni, attól mit vársz? - töltötte tele a kupáját Antioch.

- Nem azért kaptam Hellindtől annyit, mert olyan nagyszerű lennék - fújtam ki a pipa füstjét.

- Azt ne mondd, hogy Imperiót használtál vagy meglátogattad a kiképzés előtti nap egy torkára szorított késsel, mert akkor irány az Azkaban - kacarászott Antioch.

- Antioch, miket képzelsz, hogy ilyeneket mondasz drága egyetlen öcsénkre? - csattant fel Cadmus mérgesen. - A királyhoz kéne vinni - nevette el magát ő is.

Én velük együtt mosolyogtam, hadd higgyék a bolondok, hogy az életem vicc tárgya. A király szörnyűbb viselkedést mutat, mint száz szörny egyszerre.

- Szó, ami szó, úgy tűnik, pár napig most élhetjük a lusták életét. Bevallom, ahhoz sincsen sok kedvem, hogy részegre igyam magam, ha ehhez fel kell állnom - feküdt végig az ágyon Cadmus és végigsimította ujjaival hosszú, fekete szakállán.

- Ahhoz ott az Invito, bátyám - tette fel lábára a kötést Antioch.

- Nagyon remélem, hogy a következő bagoly nem a hajnali órákban kelt fel minket, mert Isten a tanúm, hogy pörköltet csinálok belőle némi gombával és hagymával - pöfékeltem.

- Ignotus, drága öcsém - lépett hozzám Antioch. - Megtennél nekem egy szívességet? - Nagy, kék szempárja bölcsen pillantottak rám.

- Állok szolgálatodra, bátyám.  

- Megtennéd, hogy felkeresed a bájitalost az Abszol Úton és visszajössz vele? Pokoliak mostanában ezek a görcsök.

- Ha már ott vagy, vehetnél pár hordó mézsört is, pattanj fel a lovadra - magyarázott csukott szemmel Cadmus.

- Aztán üzenj a patrónusoddal, ha látsz valami furcsát, ne hagyj ki minket a szórakozásból - nevetett Antioch.

Felvettem egy vastag bundát, az idő egyáltalán nem volt csodálatos odakint. Szóltam a fiúknak, hogy gyújtsanak be, lassan leszáll az este és nem igazán szerepelt a terveim között a halálra fagyás. Drága, fekete paripám kint várt az istállóban. Van valami a lovakban, ami megnyugtatja az embert. Néha, ha elkap a kedv, csak felpattanok a kis szilajomra és vágtatok mérföldeken át, miközben kikapcsol az agyam és csak a hűs szellőt érzem, amint lobogtatja a hosszú, szőke fürtjeimet. Most azonban csak a város másik végébe megyek. A nyomornegyeden át vezetett az utam: szörnyű volt látni azt a rengeteg kolduló embert, akiknek mindenük odalett és már a remény sem segíthet rajtuk. Ebben az időszakban nem.

- Kérem, uram, adna egy kis alamizsnát? - szólított lentről egy gyermeki hang. Tízéves forma fiú lehetett.
 
Megállítottam a lovam. Sajnáltam a kölyköt és átkoztam magam, hogy nem volt nálam mugli pénz vagy étel. Leszálltam a lóról és letérdeltem mellé.

- Mi a neved, kisember? - cirógattam meg az arcát.

- Brandon Connor - Vörös volt a szeme a sok sírástól.

- Az a gond, Brandon, hogy most nincs nálam semmi - mondtam neki szomorúan.

- Semmi gond, uram, megértem. A legfontosabb a magunk élete - fordított hátat és szipogni kezdett.  

- Nem fejeztem be, fiú - mosolyodtam el, mire megfordult. A remény szikrája lobbant fel a szemében. - Tudod, nem megyek messzire, innen már csak három utca. Nemsokára visszatérek annyi élelemmel, amennyit egy évig raktározhat a családod - Nem mondhattam el a kölyöknek, hogy éppen a saját világomba készülök.

- Itt fogok várni, uram - A szemeiben hála tükröződött.  

- Én pedig pontosan ide fogok visszajönni – Ezzel megsarkantyúztam a lovamat, majd továbbálltam.

Zökkenőmentes volt az átkelés a varázsvilágba, egy lepukkant fogadón kellett átmennem. Fogadó a Foltozott Üsthöz: ez volt a neve, kicsi és koszos étkezdével rendelkezett, nem volt más csak föld, szalma és néhány faasztal. El sem tudom képzelni, milyenek lehetnek a szobák, habár azt hallottam, hogy néhány rendelkezik állandó vendégekkel is, példának okáért Patkány Uraság vagy Csótány Hercegnő. Azt hiszem, csak azért nem rombolták még le porig ezt a helyet, mivel csak ez biztosította az átjárást. Drága lovamat a fogadó melletti istállóban szállásoltam el, aki vidám nyerítéssel konstatálta, hogy nem lesz egyedül, míg én távol vagyok: három másik társa is akadt. Pár követ kellett megkocogtatnom és máris az Abszol Út panorámája tárult elém. Megannyi üzlet, fogadó, kocsma vagy éppen a Gringotts uralta a helyet, persze, a kalandozni vágyóknak volt egy bordély is az utca legvégén; Antioch szerint tüzes kis boszorkák fészke. Egy vándorárus hangos kiáltásokkal árulta portékáját a szekeréről. Nem nézelődhettem, gyógyszert és élelmet kellett szereznem.

Az út sarát taposva hajtottam magam előre, gyorsan el akartam végezni a dolgom, sötétedés előtt haza akartam érni, márpedig az ég már felvette a narancssárga színt. Tyler pálcaboltjánál jártam, mikor egy asszony felsikoltott mellettem.

- Hisz ez ő! – A nő fenyegetően mutatott rám.

- Nem hiszek a szememnek. Hat hónap után végre megvan! - mondta egy öregember nekem címezve.

- Hol vannak ilyenkor az aurorok? - kérdezte egy másik asszony.

- Mi folyik itt? - kiáltottam hangosan.

- Még maga kérdezi, fiatalember? Fogadni mernék, hogy az a szegény  kislány is úgy végezte volna, mint a többi. Kitépett szívvel! - szólalt meg ismét az úr.

- Miről beszélnek maguk? - Nem értettem semmit.

- Ne játssza itt az ártatlant! Most megkapja a magáét, remélem, élvezi a szűk szobákat, mert most cellát bérelt magának az Azkabanban! - Az aggastyán hangja fenyegető volt, ugyanakkor reszketett a félelemtől.

Ekkor megláttam a tulajdon arcképemet egy faoszlopon. Kizárt dolog, hogy ez én legyek, a festmény, vagy akárminek nevezzük is egy véres köpenyű embert ábrázol, gyűlölettel a szemében, ráadásul két hegyes szemfoggal. Vámpírral van dolgom. Aki kísértetiesen hasonlít rám. Odamentem, lekaptam a pergament, amire rá volt festve a kép és szóltam.

- Emberek! Ez nem én vagyok!

- Ne hazudjon! - hallottam egy nő hangját. - Úgy végzett a lányommal, mint egy kutyával.

- Látnak szemfogakat? - villantottam elő a fogsorom. - Gondolnák, hogy vámpír létemre fényes nappal járok és kelek?

- Nincs már olyan fényes nappal - mutatott az égre egy aggastyán. - Mindjárt lemegy a Nap - Igaza volt, az utolsó sugarak kúsztak az égen.

- Hallgassanak rám! - kiáltottam. - Nem vagyok gyilkos.

- De igenis az!

- Hogy tehetett ilyet?

- Pusztulj!

A tömeg megindult felém, semmit sem tehettem, maguk alá temetnek. Nem fogok átkot szórni rájuk, így is eléggé bűnös vagyok a szemükben, így a hoppanálás mellett döntöttem. Becsukott szemmel koncentráltam a kis kunyhóra és intettem. Ekkor különös dolog történt: nem működött a varázslat. A haragos szemek egyre pedig csak közeledtek.

- Stupor! - kiáltotta valaki mögöttem és én eszméletlenül csapódtam a kövekre.

 

II. rész
Rab

Magamhoz tértem. Ahogy láttam, sötét éjszaka volt, a felhők a Holdat is eltakarták. Láncra vertek, a kezeim meg voltak kötve, a hideg fém annyira szorosan kapaszkodott a bőrömbe, mintha csak fel akarná vágni az ereimet. Nem voltam halott, sosem így képzeltem el a másvilágot. Dohos helyen ébredtem, a talaj kemény alattam, de legalább kaptam vizet és kenyeret. Ez azt jelenti, hogy élve kellek nekik. Hála a jó égnek, nem bilincsben voltam, így fel tudtam emelni a kupát, amiben a víz csillogott. A számhoz tettem, éppen ki akartam nyitni az ajkaimat, hogy a hűvös, életadó nedű megtisztítson és enyhítse a szomjamat, mikor valaki megszólalt a szomszédos cellából.

- A helyedben nem tenném - Erős, határozott női hang volt.

- Szóval haljak szomjan vagy éhen? - kérdeztem.

- Te tudod, nekem nincs gusztusom az itteni kajához - felelt vissza.

- Mi a baj ezzel? Legalább életben tartanak minket.

- Ha te ezt életnek nevezed...

- Te bizonyára tudsz valamit, amit én nem - másztam közelebb a szomszédos cellához.

- Az nem víz, amit szorongatsz - A nő háttal volt nekem, nem láttam az arcát.

- Akkor mégis mi? Nagyon annak tűnik nekem – Érdeklődve szemléltem a barna kupát.

- Húgy. Belehugyoznak és színtelenné teszik, de a pisa akkor is pisa marad.

- Te magasságos - dobtam el undorodva a hugylét, és a kenyeret vettem a kezembe.

- Azt sem ajánlom - hallottam megint.

- Most ezzel mi a baj? - Ideges voltam, nem is kicsit.

- Hát... elmondható, hogy legalább nem penészes. Csak éppen bolhás kutyákkal nyaltatják meg, és azok a fekete pöttyök rajta nem éppen fűszertől vannak. Az patkányszar.

- Remek... gondolom, más nincs is - sóhajtottam.

- Az Azkabanban nincs.  

- Mégis honnan tudod ezeket a dolgokat?

- Szerencse, hogy látok az állatok szemével és eggyé tudok válni velük.  

- Mit eszel?

- Amit a kis madaraim hoznak nekem. Általában szárított húst. Gyorsan kell megennem, hogy az őrök ne szúrjanak ki.

- Ilyet nem láttam még a varázsvilágban - döbbentem le.

- Nem is vagyunk sokan – Felállt, majd felém fordult. Derékig érő fekete haja volt és csillogó, aranyszínű szeme. Talpig vörös ruhát viselt. - Annabess vagyok. Varg.

- Varg, mint...

- Lélekvándor - bólintott. - Úgy van.

- Azt hittem, a te fajtád csak a mesékben létezik és egyenesen a démonoktól származtok.

- Lehet, hogy ebben nem tévedsz - mosolyra húzta a száját. - Ignotus Peverell.

- Honnan tudod a nevemet?

- Ehhez nem kell vargnak lennem - nevetett. - A híres Peverell fivérek, akik szörnyeket ölnek. Oh, és úgy néz ki, hogy vámpír vagy.

- Nem vagyok az - válaszoltam szinte azonnal.

- Nem engem kell meggyőzni - Meglengette a láncait. - Látod? Ugyanolyan helyzetben vagyunk.

Hirtelen elsötétült minden. Eddig nem vettem tudomást a folyosókon lévő fáklyákról, csak most vettem észre, mikor a fények kialudtak. A hőmérséklet lezuhant, láttam a saját lélegzetem.

- Számítottam már rá - mondta ironikusan Annabess.

Hörgő hangokat hallottam, legalább négyen jöhettek. Anyagtalan, csuklyás lények, de mintha köpeny feszülne nyálkásnak látszó testükhöz, arcukat eltakarja a csuklya. Dementorok.

- A francba - motyogtam magamban.

Annabess felsikoltott, miközben a dementorok maguk módján gyötörték őt. Nem tarthatott tovább az egész három percnél. Utána felém libbentek. Kitátották szájukat és minden boldogságot elkezdtek kiszívni belőlem. A pálcámat elvették, esélyem sem volt patrónust idézni. A szüleimet láttam sikoltozni, miközben a lángok körbekerítették őket a máglyán. Azt hittem, ezt az emléket ezer lakat alá zártam és eldobtam a kulcsot. Az Azkaban őrei ezek szerint megtalálták. Nem sikoltottam fel, nem őrjöngtem, hiszen éppen ez lenne a céljuk, hogy gyengének tűnjek. Enyém volt az utolsó cella ezen az emeleten, így a lények továbbsiklottak felfelé.

- Minden alkalommal rosszabb - kapkodott levegő után Annabess.

- Mit láttál? - ültem le, vele szemben.

- Az öt évvel ezelőtti énemet. A drága apukám ... nos... picit visszaélt a családfői tisztségével - húzta fel a ruháját, így fedetlenné téve a hátát. Megszámlálhatatlan sebhely, a legnagyobb szinte az egész hátsó testrészét beterítette, félelmetesen vastag volt.

- Tőr? - kérdezem, mire ő bólint.

- Annak a fasznak túl tiszta volt a mágiával való kínzás, inkább örök sebeket hagyott a testemen és a lelkemen egyaránt. Persze, nem csak vagdosott, ha úgy tartotta kedve.

- Úgy érted, hogy...

- Úgy - fojtotta belém a szót. - Molesztált. Anyám életet adott nekem. A seggfej szerint én azzal viszonoztam, hogy rögtön azután én elvettem az övét. Belehalt a szülésbe. De ha már nem volt neki ott az anyám, jobbára engem baszott meg, persze, akaratom ellenére. Hasonló láncokkal bénított meg, mint ez itt. Mígnem egy öt évvel ezelőtti estén kirobbant belőlem minden. A házi kutyánk testébe költöztem és széttéptem a torkát. Ma is érzem a vér ízét a számban. Ha engem kérdezel, akkor és ott a szabadság csordogált le a torkomon. A kiérkező auroroknak azt mondtam, kést használtam. Azóta vagyok itt. Az apámat láttam, Ignotus Peverell, ahogy démoni mosollyal hatol belém. És te?  

Mindent elmondtam neki a szüleimről, amit tudtam. Sosem kérdeztem ugyan a bátyáimat, hogy mivel foglalkoztak, de abban biztos voltam, hogy mágiával rendelkeztek, csodálatos emberek voltak, akik rosszkor voltak rossz helyen. Anyám reflexből Stuport szórt egy utcai rablóra, aki elvette apám pálcáját. Az utcai rabló azóta gróf, a szüleimet meg máglyára vetették, ahol ott kellett lennem és a saját szememmel látni a szenvedésüket, különben nekem is csináltak volna egy rakást melléjük. Négy éves voltam. Az élet igazságtalan.

- Sajnálom - Simogatott a hangja. - Egy a sorsunk.

- Nem tudom, mióta vagyok ébren, de egész mozgalmas napom volt - álltam fel. - A varázslók börtönében vagyok, az imént támadtak meg a dementorok és úgy tűnik, lehetetlen megszökni.

- Csak úgy tűnik - mosolyodott el a varg.

- Hogy érted?

- Nyugat felől nagy vihar jön. Láttam.

- Egy vihar nem garantálja a szökést.

- Dehogynem, ha a villám a mi szárnyunkra csap le - Még mindig ott volt a szikra a szemében.

- Te tudsz valamit - Felvettem a gyanakvó figurát.

- Oh, kérlek, nagyon mélyen bele kell merülni a mágiába, hogy uralni tudd az időjárást. Nekem nincs ilyen tudásom, soha nem jutottam be a Roxfortba.

- Mégis varázslatot művelsz.

- Ezer ága van ennek, Ignotus Peverell. Neked tudnod kéne. Ahhoz sem kell pálca, hogy egy üveggömből kiolvasd a jövőt.

- Sosem hittem abban.

- Mert nem is létezik, nem tudod megmondani, mi történik mondjuk száz év múlva, mikor a következő másodperc is végtelen módon megtörténhet.  

- Nagyon titokzatos vagy, ugye tudod? - súgtam neki.

- És még milyen titkokat tartogatok, Ignotus Peverell – nevetett fel.

- Hé, hegyes fogú - vakkantott rám egy őr. Fekete páncélt viselt, övén ott lengetőzött a pálcája. Észre sem vettem, hogy itt van. - Ahelyett, hogy fűznéd a következő kurvádat, gyere velem. Valaki jött látogatóba.  

- Vigyázz, hogy beszélsz rólam, faszkalap - vetette oda Annabess.  

Kinyílt az ajtó, a láncaimat levették, erősen dörzsölgettem a kezeimet. A fáklyák fénye világította meg utunkat, mire megálltunk egy faajtó előtt. Az őr a kulcsait kereste, védtelenné téve a pálcáját. Elvehettem volna, de meddig jutok? Innen lehetetlen a szökés. Kitárult az ajtó és a világ legkisebb szobájába tuszkoltak. Sehol egy ablak, de legalább itt is volt fény.

- Öt perc, nem több, nem kevesebb - recsegte az őr.

A látogató háttal volt nekem, rövid, fekete haja volt. Akárki lehetett. Megfordult és meglepődve ismertem fel az embert. A király állt előttem, teljes harci páncélban, még a koronáját is elhozta. De minek akarna velem beszélni?  

- Foglalj helyet - Semmi érzelmet nem mutatott. Maradtam ott, ahol voltam. - Oh, kérlek - Minden bizonnyal az Imperius átkot használta, mert ott találtam magam a székben ülve. Fogalmam sincs, hogy volt képes varázsolni.

- Ez főbenjáró átok!

- Na és kinek jelented? - vigyorgott eszelősen. - A varázslók vezetőjének? Azaz nekem?

- De maga a...

- De maga a... - ironizált. – Bizony ám! Egyszerre két világ felett is van hatalmam, hát nem csodálatos? Csak éppen a pálcásokat mind eltörlöm a föld színéről. Itt jössz a képbe te és a két mamlasz bátyád.

- Ha egy ujjal is...

- Befog, nyugton marad. Nem szeretem, ha félbeszakítanak. Van egy tekercs elrejtve északon. A legenda úgy szól, hogy magát a Sátánt idézhetjük meg, ha felolvassuk. Elhozzátok nekem. A szakma nagyjai vagytok, nem?

- Mit kapunk cserébe?

- Mondjuk, talán megtarthatjátok a fejeiteket. Hadd emlékeztesselek téged arra, hogy te vámpír vagy. Vagy jobb szeretnél egy karót a szívedbe itt és most? De akkor a bátyuskáid is olyan halált halnak, mint a korcs szüleid.

- Ne sértegesd őket! - Meg tudtam volna ölni.

- Vagy mi lesz? Átharapod a torkom?

- Nem vagyok vámpír!

- Oh, persze, hogy te nem vagy az - Szélesre nyitotta a mosolyát. Két szemfog kacsintott rám.

- Te!

- Bizony, hogy én - nevetett fel. - Szerencsére, észrevétlenül tudtam hajszálat lopni tőled, hogy a Százfűlé-főzetbe keverjem.

- Te dugtál ide!

- És most megmentelek! - Szinte már eszelősen őrült volt. - Hát nem látod? Új életet akarok neked adni, mindösszesen azt kell tenned, hogy elhozol nekem egy fontos pergament!

- Nem.

- Ignotus... tudod, van egy helyes kis követem, lehet, hogy már találkoztál is vele nemrég. Úgy rémlik, ételt akartál vinni neki. Ez a kis követ éppen Antiochnak visz gyógyszert a nevedben, álmosító porral keverve. Antioch felhajtja és már horkol is. Beszerezve az újabb hajszál.

- Istentelen féreg! - csattantam fel.

- Nyugalom, nagyfiú - nevetett. - Adok neked két hónapot.

- Innen lehetetlen megszökni!

- Lejárt az idő - lépett be az őr.

- Két hónap. Figyeld a vihart. Vagy a bátyáid elevenen elégnek. Ne hidd, hogy csak te tudsz arról, hogy haltak meg a szüleid. Én is ott voltam, még fiatal hercegként - súgta a fülembe. - Figyeld a vihart - veti oda még egyszer, majd elindul.

Visszamentünk a mocsokba, ismét a cella foglya voltam. Rám rakták a láncokat és hosszú csend ereszkedett a helyre, olyan fertőzően, mint a köd. Egyetlen társam a magányban Annabess volt. Legalább ő megpróbált közeledni hozzám, bele se merek gondolni, milyen lehetett az állapota, mielőtt bedugtak volna ide. Nyilván nem mondhatod valakire, akit csak aznap ismertél meg, hogy szereted, de akkor úgy éreztem, Annabess és köztem van valami kötelék.

- Ki volt az? - kérdezte álmatag hangon.

- Csak egy barát - feleltem mosolyogva.

- Nem láttalak titeket. Megpróbáltam egy sirályt megszállni, de sehol sem láttam, hol vagytok.

- Azon a kicseszett szobán nem voltak ablakok.

- Akkor értem - Selymes volt a hangja. - Elalszom, Peverell uraság.

- Jó éjszakát - Magam is lehunytam a szemem és magába fogadott a sötét végtelen. Ez volt az első napom az Azkabanban, a reménytelenség poklában, mégis szépek az emlékek, ha eszembe jutnak olykor-olykor. Ez volt az a nap, mikor megismertem a lelki társamat.