Pokolba taszítva

Csapat: Újkor démonai
Csapattagok: FuraMark, Melinda Ravens, Zajec, mveber, Snakey
Cím: Pokolba taszítva
Műfaj: novella
Korhatár: +18
Jellemzők: AU, sötét, dráma
Figyelmeztetések: durva, erőszakos kifejezések, szereplők halála
Jogok: A jogok J.K. Rowlingot, és az írókat illetik.
Tartalom: Varázsvilág elleni összeesküvés szövődik a háttérben, melyben Luna Lovegood és Neville Longbottom játszik központi szerepet. De vajon mi ez a szerep? S milyen veszélyt rejteget a varázslók és boszorkányokra nézve?
Megjegyzés: Csak erős idegzetűeknek!



Neville Longbottom, a kvibli. Esélytelen, hogy képes legyen mágiára. Kitagadták, minden dühkitörése jogos volt, míg valaki a szárnyai alá nem vette. Először csak apró kérések voltak, de elfajultak. A Longbottom né, v félelemmel töltött el mindenkit. Pokolfajzat, a varázsvilág bérgyilkosa, aki szeret játszadozni az étellel, mielőtt megeszi. Most is dolgozott, egy pincében.

- Potter - kuncogott. - Nem hittem volna, hogy egyszer veled kell végezzek.

- Mit akarsz? - A másik egy oszlophoz volt kötözve, ruhátlanul.

- Csak én kérdezek - vett elő egy kést. - Nincs problémám veled. A főnökömnek van.

- Ki az?

- A szabály! - Neville belemártotta a kést Harry legérzékenyebb pontjába. Hatalmas sikoly. - Figyelj.

Telefoncsörgés. A Pokolfajzat letette a kést és az íróasztalhoz ment.

- Emlegetett - mosolygott, mikor meglátta a kijelzőn a Luna feliratot. - Maradj csak - intézte az áldozatához, majd felvette a telefont. - Halló!

A folyosó sötét volt és kietlen. Rövid beszélgetés volt, de Neville nevetett, mikor letette. Örökre végezhet a pálcásokkal, az összessel.

- Mázlid van - mosolygott Potterre.

- Elengedsz?

- Képletesen szólva - egy vágásal felmetszette áldozata torkát. Ömlött a vér. - Viszlát.

A Pokolfajzat sietve távozott. A nap első sugarai világították meg a kőpadlóra hulló vércseppeket.


Vérfagyasztó nevetés, édes arc, hosszú szőke tincsek.

Arca teljesen kifejezéstelen már. Nem törődtek vele.

Gúnyt űztek belőle, mocskos tréfák áldozata lett, és nem tehetett semmit ez ellen.

Eddig.

Luna egész gyerekkorát azzal töltötte, hogy önmagát érvényesítse, de sosem járt sikerrel. Nem értették meg furcsa hóbortjait, különös szokásait. Elítélték és dilisnek nevezték. Őrültnek.
 És valóban kezdett beleőrülni. Régen elveszítette a józanság talaját.

A fordulópont lassan, gyötrelmesen és fájdalmasan érkezett el. A kínok megszűntek és átcsaptak elégedettségbe, amikor saját ujjaival préselte ki az életet a gyötrőjéből. Érezte, ahogy roppan a vékony nyak a kezei alatt. Látta, ahogy a szemekben kihuny a fény és a remény, és valami egészen más nézett már rá vissza.

Egy burok, üveges tekintettel.

Egy néma száj, aki nem bántja őt többé.

Unottan nézett le a fiatal nő testére, aki annyiszor zaklatta őt.

- Bevizeltél egy dilinyóstól? – kérdezte negédesen, majd ujjai köré csavart egy barna tincset. – Elég szánalmas, nem gondolod?

Ez volt az első, és nincs édesebb, mint a bosszú. Elégedett volt magával, és folytatni akarta.

Az évek alatt szövetségesre is akadt, éppen itt volt tehát az ideje az ellenforradalomnak.

Kezébe vette a telefonját, egy praktikus mugli eszközt és tárcsázott. Mindössze néhány szót mondott.

- Megvan a megoldás.


- Úgy látom, felettébb jól szórakoztál- közölte Luna szárazon, mialatt szemérmetlenül félretolta a lány fekete szoknyáját. A fehér combokon vér, s testnedv gyomorforgató elegye folydogált.
- Ó, de még mennyire! Tudod, hogy szárazon szeretem-röhögött a fiú. Megnyalta ajkait.

- Az információk? –vágott a szavába Luna.
- Dalolt a kicsike, mint a pacsirta. - Úgy látszik a kis őrangyala cserbenhagyta. Habár meglepett a kitartása –felelte Neville, körmét rágcsálva. – Egyébként, a könyv is nála volt. A ribanc, egy tucat bűbájjal rejtette el, ha nem többel.  Én mondom neked, ritka furfangos banya ez.

- Kímélj meg az ömlengésedtől Longbottom. –Merre van a könyv?
- Ott- mutatott a kötetre, melynek sárga lapjaira, cikornyás betűkkel írtak.
- Kiváló- mondta, aztán egyetlen pálcaintéssel lángra lobbantotta Hermionét.

Sikoly tört fel a lány torkából. Az irdatlan lángnyelvek körbe ölelték, forrón végignyalva a védtelen bőrt. Fülük csengett a dobhártyaszaggató ordítástól, Neville pedig szájában az emberi gyötrelem édes ízét érezte. Megrészegítette társa könyörtelensége.

Füst szállt fel a felhólyagzott tetemről, végül Luna megszüntette a bűbájt. Kántálására eközben gigantikus átjáró kezdett kialakulni, ózon és vér fémes, súlyos szagával telítve a levegőt.

Egy fekete démon mászott elő elsőként.

Nyálkás bőre gennyben tocsogott, miközben velőtrázó bömbölésével szilánkosra zúzta a roxforti nagyterem ablakait.

Elszabadult a Pokol.


Érthetetlenül nézték a bezáródó ajtó előtt álló szörnyet.

- Miért nem maradt nyitva az átjáró? - nézett Luna a démonra.

- Szükség van még egy áldozatra- mondta - Egy olyan személy halála a kulcs, aki szintén varázsló... És gonosz... Ez a személy pedig nem más, mint...

- Lucius Malfoy – vágta rá a boszorkány határozottan, majd Neville-re nézett, aki szó nélkül megértette és elment. Pár perc múlva jött vissza.

- Elhoztam – állt meg előtte egy kezeinél összekötözött férfival.

A varázsigére a padlón megjelent a Kör, számtalan démoni jellel.

- Lucius Malfoy! Áldozatod meghozza a varázsvilág és a boszorkányság pusztulását – mormolta becsukott szemekkel Luna és felemelte a tőrt.

- Ne! Kérlek! - könyörgött a padlón fekvő férfi, de a lány már nem hallotta. Belemélyesztette a kést a mellkasba és végighúzta, egészen a köldökig. Patakokban folyt a vér.

Diadalittasan felnevetett... Ránézett az áldozatra... Megtorpant... A saját apja feküdt előtte... Gyilkos szemekkel nézett társára.

-Kvibli! Ő az apám, nem Malfoy. Mit tettél? Idehoztad, hogy kivégezzem! - üvöltötte. A fiú olyan gyűlöletet látott a lány szemeiben, amelyet még soha. Mert Xenophilus volt az egyetlen, akit a társa mindvégig védelmezett. Luna nem bírt a fájdalommal és a keserűséggel. Neville torkának esett. Fojtogatni kezdte a fiút.


Halandók; a démon gúnyos tekintettel állt, árnyból szőtt karját összekulcsolta maga előtt. Sosem értette, mire föl az emberi dráma. Sokkalta élvezetesebb a szakadó hús, a törött csont, a megpattant ín hangja és látványa, szükségtelen az érzelmek játéka.

Teátrálisan ásított, már amennyire egy állkapocs nélküli torz koponya ásítani tud. Nem sokra értékelte az emberi hisztériát, így a szeme előtt lezajló haláltusa sem kötötte le. Mit számít, hogy ki kinek az apja és melyik ostoba halandó kit vert át? No meg a halál; arra végképp érdektelen, elvégre a pusztulást ő osztotta. Látta már elégszer.

Elege volt a drámából, szinte unottan törte ki a megvadult lány nyakát. Hulla hullán feküdt, ő pedig gyilkosnak gyilkosává vált. Neville és Luna arca iszonyattól torzult el, holott a démon semmi különöset nem tett, csak megvárta, míg a lány megfojtja a nyomorult fiút, majd a hisztérikának a nyakát szegte. Tiszta sor.

Sebzett ajka valamit mormolt, mire a levegő megtelt mágiával. Neville és Luna teteme reszketni kezdett, bőrük, húsuk, csontjuk és minden szervük, mi egykor a testükké állt össze, most vérré vált a padlón. A pokol alkímiája sem állt másból, mint a halandóké: pusztítani, és újat, valami értékesebbet létrehozni. Az ember hasztalan; a vér minden.

Új rend jött el.