Egy hosszú élet feljegyzései

Cím: Egy hosszú élet feljegyzései
Kulcsok: Szent Mungo Varázsnyavalya-és Ragálykúráló Ispotály — egy gátlástalan pap — 7. idézet („Ha az egész világ gyűlöl és rosszat hisz rólad, de a lelkiismereted tiszta, sohasem leszel egyedül.” Charlotte Brontë: Jane Eyre)
Korhatár: nincs
Műfaj: novella
Figyelmeztetések: nincsenek
Jogok: Minden jog J.K.Rowlingot és a Warner Bros.-t illeti.
Tartalom: Nicolas Flamelnek hosszú, kalandokkal és megpróbáltatásokkal teli élete volt. Többek között összetűzésbe került egy pappal. Feltalálta a Bölcsek Kövét és ott volt a II. világháborúban London bombázásakor. De ezek az események vajon miként befolyásolták a feleségével Perenellel való viszonyát? Milyen változásokat hozott a Kő hatalma?
Megjegyzés: Az utcanevek, valamit a II. világháborús időpontok, események valós adatokon alapszanak.


 

1. FEJEZET
Boszorkányüldözés

1347. június 29. Párizs

Üvöltés harsant a sötétben.
- Fogják meg! Nem menekülhetsz, átkozott eretnek! – kiáltotta a pap, a hatalmas kétszárnyú kapuból, miközben széles körben meglendítette fáklyáját.  Az árnyékok ide-oda mozogtak és imbolyogtak, a Notre-Dame masszív kő falain, kísértetes kontrasztokat rajzolva az egyre sűrűsödő párizsi éjszakában.  Nicolas futtában hátra fordította fejét, mogyoró barna szemében csibészes nevetés bujkált.
- Elnézését kérem atyám! – tréfált nevetve.  Jól látta a férfi tekintetében parázsló dühöt, valamint roppant alakját, amely olyan kemény volt akár a kísérletei során használt döngölőmozsár.

Az atya a méregtől hajtva vette üldözőbe Őt. Nyakában finom kidolgozású ezüst kereszt himbálódzott. A markában tartott fáklya tüzének ragyogó narancsos fénye, szinte ráolvadt fekete ruhájára, melyet aranyfonálból szőtt mintázat díszített.
 Úgy tűnt, személyes sértésnek veszi hőn szeretett egyháza elleni kis akcióját. Pedig mindösszesen annyi bűne akadt, hogy kölcsön vett egy igen értékes kódexet, melyből válaszokat remélt felmerülő kérdéseire. Ez saját megítélése szerint nem volt lopás, csupán csak tudásvágyát csillapító örömforrás megszerzése.  Ha majd már nem lesz rá szüksége, szépen visszateszi a helyére.

Mialatt szaladt, kopott, fémcsatos lábbelije hangosan kopogott a Rue d’ Alcore-nak elnevezett széles utca macskakövén.  Könnyű, bíborszínű köpönyege úgy hullámzott mögötte, mintha a lenyugvó Nap vörös fénye simított volna végig a tajtékzó tengeren.
Fülében fájdalmas visszhangot vert, a nyomában loholó szedett-vedett, parasztok hurrogása, akik csúf vasvilláikkal a kezükben kergették Őt.  Egyszerre Jacques Nouvel atya hozzá intézett rikácsolása hasított bele az esti csendbe:
- Eladtad, magad az Ördögnek!- mennydörögte két lélegzetvétel között, ám szavait messzire fújta a felerősödő szél.  Nicolas felhorkant, tüdejébe pedig éles szúrás hasított az erőltetett tempótól.
- Mit nem mond, atyám!- kiáltott vissza gúnyosan.  - Attól tartok, sajnos ki kell, hogy ábrándítsam Önt.  Sem az Ördög, sem pedig Isten szolgája nem vagyok és biztosan kijelenthetem, hogy soha nem is leszek. Kiváltképpen, hogy valószínűleg egy percig sem léteztek - mondta a fiatalember, a fiatalság könnyed bizonyosságával a hangjában.

Tudta, hogy eme megállapításával igen ingoványos talajra merészkedett. S ha nem vigyáz, oly könnyedén nyeli majd el, mint egy bűzölgő mocsár: gyorsan és rútul. Mégis minduntalan felébredt benne a gyermekkorában halott vasárnapi istentiszteletek emléke, ahol a katedrán álló perjel beszélt hozzájuk: kenetteljesen, miközben időtlen idők óta ismételt féligazságokat és szabályokat magyarázott heves meggyőződéssel, mintha ezek folyamatos ismételgetésével megváltoztathatna akármit is.

De nem. Semmi sem akart változni. Hogyha Isten valóban vigyáz rájuk, miért hagyta, hogy szerető édesanyját, és édesapját elragadja tőle az az átkozott dögvész? Hogyha Isten valóban vigyáz rájuk, miért üldözik, s vetik őket a borzasztó máglya lángjai közé, mely úgy emészti el halandó testüket, mint amilyen könnyen a kősó oldódik a forrongó vízben? Miért kell eltitkolnia ki is Ő valójában?
A keserű kérdések úgy kúsztak elő agya rejtett tekervényei közül, akár az alattomos tolvajok, kik árnyékként osonnak el mellette a sötétben, indulatot szülve benne.

- Miket nem merészelsz?!- hördült fel Nouvel.  - A pestist az Úr küldte, hogy lemossa a bűneinket! Így mutat utat nekünk. Te elkószáltál az Úr nyájából és az Ördög fattya lettél! Egy gonosz, tisztátalan lélek! Tudd meg, ha egyszer elkaplak, többé nem menekülsz!  A tömegek szeme láttára foglak a tűzbe dobni! S az Úrra esküszöm, örök időkre száműzöm azt a mocskos, kárhozott lelkedet a Pokol legmélyebb bugyrába!
- Éspedig, hogyan? – kérdezte Nicolas ingerülten. Ahogy levegő után kapkodva befordult egy újabb kövekkel kirakott utcán, hömpölygő víz folyama mellett találta magát.
A Szajna felől brutális szél fújt, ami magával hozta a folyóba vezetett szennyvíz rothadását, a szanaszét dobált szemét, valamint a döglött patkányok orrfacsaró bűzét. A fiú látta, miként a felhőtlen ég szürkéből, feketébe fordul, miközben logó hasú esőfelhők tömkelege tűnik fel a magasban.

- Arcátlan eretnek vagy!- ordította a pap paprikavörös képpel, messze a háta mögött hagyva a rongyos parasztok hordáját.
- Nem, nem vagyok az! Csak az igazságot keresem. Az igazságot a tudás által!- kiáltotta vissza.
Érezte, hogy szavai kaparják kiszáradt torkát, közben pedig szorosan nyomta a megszerzett vastag kötet a mellkasának, melyen bordó bársonytunika feszült, csinosan csillogó ezüstgombokkal összekapcsolva.  
- Mesterien játssza a szerepét- gondolta Nicolas Flamel, de Ő mégis tudta az igazat.
Érezte, ahogy enyhén borostás orcájáról két kövér verejtékcsepp gördül alá állkapcsának ívén szánkázva. Vállig érő márgabarna színű hajának dús zuhataga, most az izzadságtól nedvesen tapadt fejbőréhez, mintha holmi édeskés, fenyőillatú gyantával ragasztották volna oda.

- Egyetlen egy kérdésem lenne még Önhöz- lihegte, majd megtöltötte tüdejét, amely mohón szomjazta az újabb és újabb adagot a párás levegőből.  –  Mondja meg kérem hogyan képes ilyen képmutatóan Istenről, Jézusról és a tanításairól prédikálni, miközben az erszényében ott csilingel a köznép zsebéből felmarkolt arany?
- Ostobaságokat hordasz össze hitszegő!? - Mi egy jelért imádkoztunk. Atyánk pedig felelt rá. Egy jelet kaptunk, és útirányt miszerint helyesen cselekszünk. Az Ő parancsát teljesítjük, s Őt szolgájuk- kötötte az ebet a karóhoz.
- Ne hazudjon nekem! – jött ki a sodrából Nicolas. – Rájöttem mindenre! Maga csak egy madzagon rángatott bábfigura, akinek aranyon vásárolták meg az egyházi címét. Mindeközben a háttérben a valódi uraid szemrebbenés nélkül kizsákmányolják az embereket, és hamis eszmék magvait ültetik el bennük, hogy gyötörje őket a kétségbeesés, és az önbírálat.

- Nocsak?! – Nouvel elismerően bólintott felé.  Arcán szemtelen vigyor árnyéka suhant át. – Minden elismerésem kutya! Hát valóban leleplezted a kis játékunkat. Azonban egy valamiben hibádzik az elméleted fiú, mégpedig abban, hogy:
- Én vagyok itt az Úr. Én irányítom a háttérből ennek a városnak csúfolt koszfészeknek az életét, ahol úton-útfélen, az undorító hullaszag és a nép legalja fogad.  Nekem elhiheted, borzasztó unalmas nap, mint nap a félkegyelműek elcsépelt siránkozását hallgatni. Egyszerűen hasogat az ember feje tőlük- mondta, miközben harsányan felröhögött.
Nicolas a lehető legmegvetőbb tekintettel nézett hátra a válla fölött. Jól látta a csaló kipirult pofáján terpeszkedő kaján vigyort, mely felfedezetlen barlangként tárult elé: egyszerre sötéten és hátborzongatóan

- Viszont tagadhatatlan, hogy rettentően jól játszom a szerepem –jegyezte meg émelyítő önimádattal a hangjában, amitől Nicolasnak egy pillanatra kedve lett volna jól orrba gyűrni az álatyát.
- Most, hogy kiderült mily eszes kis kutya vagy valójában, felteszem van némi elképzelésed a boszorkányüldözés ötletének körülményeit illetően…. mágiahasználó.
- Te… Utolsó… F…- csikorgatta a fogait Nicolas. Megvetése, mely eddig tompa lüktetéssel csörgedezett ereiben, most szilaj paripaként vágtatott elő belőle, hogy aztán egy szempillantás alatt gyűlöletté tapossa patáival, felkorbácsolt érzelmeit. A fiú úgy érezte akár a puszta tekintetével képes lenne egy kupac hamuvá perzselni Jacques Nouvel robusztus alakját.
- Meglehetősen zaklatottnak tűnsz kutya! Ha úgy tetszik vonyítsd csak bánatod a világba. - De itt és most vége a játéknak! –figyelmeztette, majd kihívóan felordított.

Ami ezután történt teljesen összemosódott Nicolas fejében. A fülledt éjszakát áthasította a Nouvel kezéből kiröppenő durva vasvilla. Sivítása egy másodpercre megakasztotta az eső hangos dobolását a talajon, miközben kecses nyílként süvített egyenest a fiú fejét megcélozva.

Nicolas elméje egyszerre kikapcsolt, mielőtt egyáltalán bármit is tehetett volna. Teste öntudatlanul cselekedett helyette: a magasba dobta a vaskos kötetet, s azzal a mozdulattal már pördült is meg tengelye körül. A halálos fegyver a füle mellett metszette ketté a levegőt, fuvallatta végigsöpört Nicolas ázott fürtjein, hogy aztán végül szikrákat csiholva pattanjon vissza az egyenetlen macskakövekről.  Eközben nyirkos, sav marta ujjai megindultak csapkodó köpenye redői közé, hogy egy finomra csiszolt égerfa pálca felületén végigsimítva megnyugvást hozzon gazdájának. Nicolas szélsebesen rántotta elő fegyverét. Kiürült agya egyszerre megtelt gondolatokkal, mialatt egy makacs varázsige foszlányai futottak át rajta.

- Fluensus! - kiáltotta, s meglendítette karját. A varázspálca ezüstös energianyalábot okádva reszkette meg a koromfekete utcát. Ragyogása egy pillanatra megvakította mindkettőjüket, megvilágítva a kövekből tákolt házak alatt tornyosuló hulladombokat is. Nicolas résnyire húzott szemhéján át is látta a közöttük ide-oda cikázó ijedt patkányokat.

A bűbáj közvetlenül Nouvel lába előtt ért célt. A férfi esetlenül igyekezett félreugrani előle, kikerülve ezzel a veszélyt, azonban elkésett. Az egyenetlen út ugyanis lágyan hullámozni kezdett a talpa alatt elnyelve mindkét lábfejét, amitől az atya ijedten tántorodott hátra.  A kódex mindeközben keményen huppant Nicolas karjaiban.

- MI EZ? MIT TETTÉL ÁTKOZOTT?! – bömbölte kétségbeesetten. – Válaszolj már boszorkány!
- Varázsló- javította ki a fiú.  Enyhe elégedettséget érzett a hangjában miközben nézte a csalót, kinek az áttetsző folyadék úgy nyalogatta a testét mintha éppen egy különösen finom falatot ízlelgetne.
- Milyen különös hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed atyám! –vetette neki oda ridegen.
- Lehetséges talán, hogy a hazugságai súlya az, amely ily gyorsan húzza? Vagy netán máshogy gondolja?
- Ölj meg inkább kutya! Mocskold be magad! Mocskold be az egész fajtádat! Lássa végre ez a város kikkel állnak szemben!

Nicolas hidegen bámult rá. Már újra egyenletesen szedte a levegőt, izmai ugyan még sajogtak a kimerítő futástól, de egyébként rendben volt. Bársonyinge vizesen tapadt testéhez. Undorodva tekintett le a lábai előtt kapálózó férfira, és a szemből áradó tömény dühre koncentrált.
Nem akarta, hogy meghaljon.  Egyszerűen azt akarta, hogy bűnhődjön azért, amit tett. Azért, amit elindított. Ha Ő nem lenne, nem üldöznék őket, s nyugodtan élhetnének a többi mugli között, mint ezidáig.

Mégis tudta a lelke mélyén: ez nem más, mint puszta áhítat. Csak egy bolond hihet egy olyan téveszmében, aminek az alapja már rég töredezni látszott. Ezzel itt, ebben a pillanatban nem fog vége szakadni semminek, és ezt Ő maga is belátta. A történelem már számtalanszor bebizonyította az ellenkezőjét, és mindenekelőtt az Ő igazát. Mindig lesznek olyan emberek akárhol is legyen, akik bármilyen alattomosságot hajlandóak megtenni akár egy cseppnyi mézédes hatalom fejében.

- Nem teszem meg - közölte vele szárazon.  Az atya időközben mellkasig merült a folyékony mégis egyszerre szilárd anyagban, ami valamelyest zseléhez volt leginkább hasonlatos.  A férfi fejét fájdalmas ívben hátrafeszítette, amitől nyakán jól láthatóvá váltak a puffadt, szaporán lüktető erek. Nicolas egy másodpercig beitta a fejbúbján és vállán szaporán kopogó eső egyenletes ütemének dallamát.

- Nem teszem meg – ismételte meg rekedten és suhintott egyet pálcájával, mialatt beszélt.  Nouvel súlyos, erős alakja egy pillanat alatt abbahagyta süllyedést.  –  Szükségtelen lenne.
- Mit jelentsen ez? – kérdezte vörös képpel, reszelős hangon a másik, a massza gúzsába kötve.
- Legjobb lesz, ha elkezd gondolkodni. Nouvel konokul hallgatott, Nicolas ennek ellenére folytatta:
- Habár sokszor tűnődöm azon, mi lenne, ha nem ellenségként tekintenének ránk, mindannyiszor rá kell jönnöm, fikarcnyi esélyünk sincs a változásra. Mi ugyanis megszólalásig hasonlítunk magukra, de bárcsak ne így lenne. Egyszerűen képtelenek vagyunk, sőt nem akarjuk elfogadni és megérteni a másikat. Ez pedig akárhogy is nézem atyám, sajnálatos ellentétet szül közöttünk.

- Nem is állna szándékomban a csőcselékkel békére lépni- fröcsögte a férfi.
- Tudja, van egy mottóm –mondta, majd leguggolt a férfi mellé. Viszont reménykedem benne, ha most nem is egyszer talán megérti eme szavak értelmét.  –Hallgassa csak: „Ha az egész világ gyűlöl és rosszat hisz rólad, de a lelkiismereted tiszta, sohasem leszel egyedül „– szavalta.
- Dugd fel a mottód kutya! –köpött ki Jacques Nouvel. –Eressz el, azonnal!
- Sajnálom, de nem tehetem.  Kétségem sem fér hozzá, hogy megpróbálna újra elkapni.
Azzal hátat fordított a férfinek, s lassú léptekkel megindult az esőverte utcán, a csillagtalan ég szürke burája alatt.
Üvöltés harsant a sötétben.

 

2. FEJEZET
Kétség

1365. március 12. Párizs

A felkelő Nap bevilágította az ébredező Párizst, ahogy magasan a város fölé emelkedett. Odakint, Keleten az indigókék égbolt szürkébe, majd szürkéből ragyogó narancsba váltott, ahogy a hajnali fény végigkúszott az utcák és házak erdején.

Nicolas Flamel tűnődve figyelte a sárkánybőr kesztyűjén vidáman kergetőző vörös és arany napsugarak játékát.
A hidegben szinte már üdítően hatott a kora tavaszi Nap bágyadt melegsége, mely a természet apró zamatát csempészte a dohos pince félhomályába.
Egy pillanatig merengve bámulta a szemtelenül cikázó porszemcsék kavalkádját, majd fáradt mozdulattal megdörzsölte szemeit. Egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel.  
Kimerült volt, rosszkedvű, sőt kifejezetten mérges. Inkább elfordította hát tekintetét a hajnali napfelkelte szépségétől, ami cseppet sem javított feszült hangulatán.

Pillantása egy áttetsző, gömb alakú üvegedényre esett, mely tükörként csillogott- a viaszban tocsogó-gyertyák derengő fényében.  A saját találmánya volt. Egyszerű, ugyanakkor mégis nagyszerű alkotás.
Lombiknak nevezte el az eszközt.  Úgy gondolta, ez méltó tiszteletadás a zseniális Szofron Lombic előtt, kinek nevét szörnyű módon falták fel az évek, a feledés homályába taszítva ezzel a görög mágust.
- Nicolas idelent vagy? - tudakolta egy csilingelő női hang a lépcső tetejéről.  Egy hang mely, kellemesebb volt a lágy szellőnél, kellemesebb a tavasz hordozta újjászületésnél, vagy akármi másnál, amit a férfi valaha hallott.
- Igen- válaszolta fáradtan, és a pince bejárata felé emelte megenyhült tekintetét. A mellkasában tátongó üresség foszladozni kezdett.

 Felesége széles mosollyal álldogált az ajtóban. Karcsú alakját egyszerű, világoskék selyemruha takarta, melynek szabása finom volt, majdhogynem légies, az ujjak és a gallér körül pedig gazdag ezüsthímzéssel díszítette készítője.
- Bocsáss meg, amiért megzavarlak a munkádban –mondta az asszony szelíden, miközben büszke tartással lépdelt a lépcsőfokokon.  – Ezt odafent hagytad. Úgy véltem, bölcsebb lenne, nem szem előtt tartani. Hisz oly sok a kíváncsi tekintet, és annál is több az enyves kézzel megáldott ember. S tudom, mily becses e napló számodra uram.
- Hálásan köszönöm hölgyem. Nicolas elvette a felé nyújtott könyvecskét, mely a kutatásairól szóló feljegyzéseit tartalmazta. – Mihez is kezdenék én nélküled?- tette fel a kérdést majd szorosan megölelte szerelmét. A nő gyengéden a mellkasához simult.
- Bizonyára nem lenne, ki a szennyesed mossa jó uram- felelte Perenelle nevetve.  Nicolas vele együtt kacagott, és kedveskedve meghúzogatta az asszony haját, mely éppen olyan fényes volt, mint maga az arany. Érezte az nő bordái alatt szaporán kalapáló szívének ütemét, és a saját fülében dobogó vér lüktetésének ritmusát.
Nicolas bozontos barna szakállán át, szenvedélyesen megcsókolta nejét, amitől leheletnyi áramütések szaladtak végig a gerincén. Ajkaik puhán gabalyodtak egymásba, aztán egyre szorosabban fűződtek össze. A varázsló kimart keze egyre lejjebb, s lejjebb siklott, szerelme vágytól reszkető hátán. Kívánta Őt. Akarta Őt. És ez az akarat legyűrte fáradtságát. Azonban ekkor…

… a haragos fortyogás váratlanul széttépte a pillanatot. Nicolas megfordult, homlokára mély barázdákat rajzolt a meglepetés.
- Lehetetlen- mormolta. A kétség leple, mint a villámcsapás homályosította el gondolait, s vágyait.
 - Mi a csuda ez? S mi lehetetlen? Nem igazán tetszik ez nekem Nicolas– nyögte Perenelle elbizonytalanodva. Megpróbált nyugodtnak mutatkozni mégis reszketett a zaklatottságtól.

Tekintetét egy nem mindennapi látvány, reszkető tükörképe uralta.  Egy bugyogó ezüstös massza mely ahelyett, hogy lustán zötykölődött volna üvegedényében - ahogy azt eddig is tette- immáron ontotta magából a fullasztó gőzfelhőket.  Az alatta terpeszkedő tűznyelvek úgy ízlelgették a felhevült üveget, mintha a legszaftosabb falatot terítették volna eléjük.

- MERLINRE! A TŰZ!- csapott a homlokára Nicolas.–Hát persze! A magas hőmérséklet a kezdete az egésznek! A fenébe is! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe!
A lenyűgöző felismeréstől majdhogynem örömtáncot lejtett a pincei szürkeségben.  A felfedezés szárnyakat adott vágyainak, vidám csattogásuk felkorbácsolta elméleteinek nyugodt felszínét.

- Tehát, ha végig játszódik a folyamat… igen… igen… talán most.. ha hozzáadom a vért, és sikerülne a gőzöket elvezetni- motyogta magának, és közelebb araszolt az asztalon álló lombikhoz.  Hallotta csizmája súrlódását a moha borította köveken. Közel volt, s mégis oly távol.

Megigézve indult el előre. Úgy nézte az olvadt fém gőzének, kígyószerű kavargását, mintha nem tudott volna másfelé pillantani. Hajlatai és háta nyirkosságban úsztak, fehér köpenyét átitatta az izzadság. Ömlött róla a veríték.
 - Kedvesem, szaladj kérlek, s hozd le nekem az Alkímia Nagykönyvét. Valószínűleg szükségem lesz rá.
Perenell rögtön tudta, mit szeretne férjura. Sarkon fordult, lebbenő szoknyája felkavarta a fülledt levegőt.
Nicolas egy darabig még követte tekintetével, míg az asszony alakja el nem tűnt a lépcső tetején.

- Kérlek, adj elég hitet a sikerhez- fohászkodott magában. Habár fogalma sem volt, kihez imádkozik.
Istennek? Netán a kereszténységnek, melynek már réges régen hátat fordított?  Vagy bármiféle nem emberi hatalomnak? Miért is fordult volna feléjük? A vallás az emberi naivitás, és hiszékenység kivetülése, a tudománynak a kifordított álarca. Legalább is ő így vélte.
A tudomány. Igen ez az. Ebben bízott Ő. A tudomány, s a józanész, adta szilárd táptalaj pumpálta belé a fejlődés sikerének reményét.  A lehetőséget, hogy megvalósítsa önmagát.

Viszont most ez sem segített. Túl nagy volt a tét. Ő pedig kételkedett önmagában.  A benne szunnyadó kétségek utat is találtak gondolataihoz. Otrombán, sodró lendülettel törtettek a felszínre, akárcsak az anyaföld ereiből bugyogó meleg forrásvíz.
Szétmorzsolták a józanság, a tiszta gondolatok alkotta gátat. Helyükre bizonytalanság, félelem, kilátástalanság lépett.

- Mihez kezdek akkor, ha végül a tenyeremben pihen?
- Tudod te azt jól – búgta egy hang a fejében.
- Természetesen tudom- válaszolta csendesen.
- Valójában csak sejted Nicolas. Gazdagság, siker, az Alkimista Kör méltányos elismerése feléd, és az örök élet nyújtotta biztonság?  Ki ne vágyna erre?
- A megtiszteltetésre? Az esélyre?  Tulajdonképpen mindenki. –mondta. - Jó néhányan vannak, kik ölni is képesek volnának érte, nagyon is tisztában vagyok vele. Ellenben hamarosan minden, amit a Kő nyújthat az enyém lesz. Senki másé. Megszámlálhatatlan lehetőség tárul ki előttünk, mindez egyetlen vörös kristályba zárva. Egy kimeríthetetlen forrás a hosszú élet titkához.
- De vajon a Kő bölcsebbé tesz majd az évek alatt? Vagy reménytelen romlásba taszítja a lelked? - tudakolta Kétség. Nicolas kaján fensőbbséget társított a hanghoz.
- A jövő kifürkészhetetlen- vágott vissza.
- Valóban? Higgy nekem Nicolas! Gyorsabban vágtatsz át az évtizedek, évszázadok adta életen, mint az szeretnéd. A lét selyemmé válik, s szinte kifolyik ujjaid szűk rései között. A felhalmozott tudás megbomlaszt, s elveszted az elme feletti irányítást. A szenvedély elmúlik, s te végleg kiábrándulsz, abból, mi a múltba visszatekintve felperzselte lelkedet.
- Tudhatnád, hogy a saját sorsom kovácsa vagyok!  Én döntöm el, mivé formálom azt.
- Hah.. Mily nemes gondolat. Ámbár eltűnődhetnél. Vajon készen állsz ily mértékű változásra? Egyébiránt pedig érdemes lenne időt szánnod Perenellre is. Ő mit gondolhat a kis… hmm, hogy is fogalmazzam meg: életcélodról? - kérdezte Kétség.
- Perenelle… Ő… talán…- csüggedten rázta meg a fejét.

Igaza van.  Egyetlen apró hiba. Egyetlen rossz lépés és máris összedől minden amit elért, minden, amit felépített.
- Mi bánt uram? Olyan sápadtnak tűnsz? Perenelle férje erős karjára helyezte puha tenyerét, miközben a férfi szemében ülő mély szomorúságot tanulmányozta.
Mellette a kopott faasztalon immáron egy vastag kötet pihent.  Kemény, smaragdzöld fedelén cikornyás betűkkel az Alkímia Nagykönyve cím díszelgett.

Nicolas szaporán pislogva igyekezett úrrá lenni zakatoló gondolatain. Minden bizonnyal ezért is nem jutott el rögtön értelméig az asszony időközbeni visszatérése.
- Köszönöm. Szája összerándult a keserűség ízétől, ahogy a tengerkék, hosszú pillájú szempárba pillantott.
 - Gyönyörű szeme van- gondolta magában, miközben bánatosan mosolygott. A nő viszonozta a félszeg mosolyt, amitől a férfi kétségei önelégült ugrabugrálásba kezdtek.

Hosszú csend ült közéjük.

- Egyszerűen képtelen lennék ezt tenni veled- szakadt ki belőle a szó. Kérlek, bocsáss meg nekem.
- Nem tudlak követni uram- válaszolta nyugodtan Perenelle és törékenynek tűnő testével közelebb bújt férjéhez.  – Mégis micsodát kellene megbocsátanom?
Nicolast ekkor újra megcsapta szerelme vastag, aranyló fürtjeinek vízszaga, amit annyira szeretett. Oly édes illat volt ez akár a reggeli harmat.  Ez a fájóan jóleső, keserédes hangulat csak egy pillanatra ugyan, de szinte súlytalanná varázsolta testét.

- Nicolas… - szólt hozzá újra lassan, és tagoltan ejtve a férfi nevét
 - Szörnyű kételyek nyomasztanak- motyogta a másik. - Azt hiszem… Úgy vélem… talán érdemesebb volna felhagyni az egész kísérlettel. Túl sok mindent kockáztatnék vele. Túl sok mindent változtatna meg a Kő birtoklása. Mintha egy vékony jégen lépkednénk kéz a kézben. Óvatosan ugyan, én mégis attól rettegek, hogy betörik és magammal rántalak a jeges mélybe.
- Kérlek hall…

- Hadd, fejezzem be- vágott felesége szavába. - Itt- a halántékának nyomta mutatóujját- motoszkál bennem a tudat, hogy bajod eshet, és ez meghátrálása kényszerít.  Gyáva vagyok, de a szerelmed többet ér nekem, mint bármi más eme világon. Tudd meg… nem bírnám elviselni a hiányod. Szeretném, ha azt mondanád, hogy igazat beszélek, hogy egyetértesz velem! Sőt tégy szemrehányást nekem! Elismerem az ostobaságom. A gyávaságom. De félek, a Kő adta lehetőségektől és a következményeitől Perenelle.
Egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, nem mintha az asszony feleletét várta volna. A csenddel csupán súlyt akart adni mondandójának.
Döbbenten vette azonban tudomásul, hogy kedvese párás szemeiben, mélyen ülő határozottság csillog.

– Engedd meg kérlek, hogy őszintén szóljak hozzád férjuram – válaszolta Perenelle rezzenéstelen tekintettel.
Nicolas várakozásteljesen álldogált előtte. Habozott, habár szükségtelennek látta. Kíváncsisága végül felülkerekedett önnön vívódásán, amiért kifejezetten átkozta magát.  A férfi a pince egyenletes zsongását hallgatta és várt.
- Túl szigorú vagy magadhoz Nicolas. Mindig is az voltál –mondta kertelés nélkül az asszony, azzal a jellegzetes, utánozhatatlan magabiztossággal a hangjában.
- Beismerem- bólintott kelletlenül Nicolas.
–Érdekel, vajon mit érzek, amikor mellettem vagy, s átölelsz? Azt hogy te vagy számomra a menedék- Egy olyan ősi varázslat mely, mint egy burok rejt el a világ, és a muglik ostorozó szavai elől.  Egyébiránt veled önmagam lehetek, nem kell felvett, kényszerű álarcok mögé rejtőznöm. Veled asszonyi vágyaim, az irántad érzett szerelmem erénnyé válik Nicolas. S ezt büszkén vállalnám fel.

Mély levegőt vett, majd folytatta:

- Persze a társadalom feszes, súlyos fémpáncélt aggatott ránk az idők során, asszonyokra. Erkölcs hiányában e kor oly rideg akár egy gyilkos, ki vasmarokkal fojtja el bennünk a szabad gondolkodás lehetőségét. Ugyanakkor ósdi eszmékkel, erényekkel, valamint kiosztott szerepekkel próbál jellemtelenné tenni minket. S eme gondolkodás nyomasztja lelkem…

Perenelle merengve végignézett a félhomályban: a falakra függesztett repedezett polcokon, a könyvek tucatjain, melyek közül valamennyi egymás hegyén - hátán tornyosult, a por lepte üveg és kristálypalackokon bennük a legkülönfélébb színes bájitalokkal és keverékekkel, valamint a pókhálóval gazdagon átszőtt szekrények sorain. Utolsóként újra párja sötéten fénylő barna íriszébe tekintett. Arca kipirult a melegtől, zihált.

- Készen állok a változásra- jelentette ki eltökélten. - Tiszta szívemből szeretlek Nicolas.
Kissé botladozva arrébb lökte lábfejével az alapzaton fekvő palackot, ami csörögve gördült odébb a hideg köveken.
- Voltaképpen nincs is szükségem ennél többre Nicolas. Akármilyen kanyargós út is visz a jövőd felé, a részese akarok lenni. Nem érdekelnek a fenyegető veszélyek, semmi sem, ami közénk furakodhat. A jelennek élek Uram! Az oldaladon! Hiába kísért a jövő csúf árnyéka, mely a fájdalom, hervasztó szelét fújja felénk.

- Biztosan ezt óhajtod hölgyem? –csóválta meg a fejét Nicolas. Egy pillanatra elfordult, igyekezett nem foglalkozni a felszínen úszkáló kételyekkel, melyek olyanok voltak akár a lebegő tavirózsák a tükörsima vízen.
Különös módon mégis jóleső érzés töltötte el lelkét.

- Azt mondtad az embereknek van választásuk- szólalt meg Perenelle miután ujjait férje karja köré fonta. –Nem vall rád, saját szavaid megmásítása.
- Való igaz. S örülök, hogy még mindig van olyan ember Párizsban, akiben maradt némi józan ész - mosolygott Nicolas.
- Én nem különben-kuncogott az asszony. Nos? Mi a válaszod? –érdeklődött finoman, azonban hangja mögött enyhe türelmetlenség sejlett fel. Nicolas alig akarta elhinni, hogy ajkaival végül ezt az egyszerű, de annál sokatmondóbb szót formálta meg:
- Igen- felelte rebegve. – Nem… nem tudnék nélküled élni- vallotta be a férfi, s szoros ölelésbe zárta Perenelle-t.

*

A helyiség világosodni kezdett, ahogy az üvegedényben fortyogó massza lassan, vakító fénypászmákat szórva összeállni látszott. A vérvörös, sűrű cseppek határozott alakot öltöttek, csipkés árnyékuk megtört a masszív megmunkálatlan kőfalakon.
Ekkor, valahonnan messziről mintha sikítás hallatszott volna, amitől a lombikok haragos robajlással, megannyi üvegszilánkot ontva robbantak ezernyi darabra.  A mágus szusszantott egyet Perenelle féltő tekintetétől kísérve, majd komótosan leguggolt az éles üvegcserepek tengere közé.
Kis idő elteltével Nicolas egy, a fáklyák fényében vöröslő követ tartott a markában. Ujjai jéghideg, sima felületen siklottak végig, melynek élei tompák voltak, akár az életlen, kicsorbult penge.
Gyönyörtől sugárzó tekintettel nézett fel kedvesére, majd végezetül mindössze néhány szót nyögött:
- Létrehoztam a Bölcsek Kövét.

3. FEJEZET
Megtörten

1940.Szeptember 7. London

Körülnézett.
- Valami nincs rendjén- motyogta Nicolas, mialatt átvágott a Whitechapel Road betonozott utcáján.  Kutató tekintetével a nyüzsgő járókelők sokaságát pásztázta, miközben a füleit hegyezte.
Néhány mugli bizalmatlanul méregette Őt, ahogy elhaladt mellettük a zsúfolt, zajos tömegben. Némelyikük még csípős megjegyzéssel is illette szokatlan öltözéke valamint frizurája miatt, azonban ezeket sorra elengedte a füle mellett.
Sokkal fontosabb, vészjóslóbb, érzések foglalkoztatták e percben, melyek magyarázatra vártak.

- Valami nincs itt rendjén- dörmögte újra nyugtalanul az orra alatt Nicolas, s végig simított rövid, gondosan elválasztott egyenes haján. Eközben elérte a vörös tégla épültet, amely felé baktatott sietve. A piszoktól feketéllő üvegek felett a Purgall & Mettel Ltd. kopottas cégérfelirat díszelgett. Felújítás miatt zárva hirdette egy vastag kartonlap a kirakat tövében. A férfi egy másodpercre elidőzött a bejárat előtt, majd ismét körbe nézett a tömegben.
Semmi rendkívülit nem látott és ez különösen aggasztotta. A furcsa, borzongató üresség minden egyes mozdulatában és gondolatában ott rejtőzött, arra várva, hogy egyszer csak kikukucskálhasson rejtekéből.
Idegesen rágcsálni kezdte alsó ajkát. Az utóbbi időben különösképpen rászokott.

Jobbra tőle ekkor, egy asszony váratlan sikolya hasította ketté az emberáradat moraját.
- Uramisten!- kiáltott fel egy másik. Hangjában kétségbeesett rémület csendült.  Az ég felé mutatott.
Nicolas a szeme sarkából mozgást látott: egy masszív fekete golyóbis zuhant le szédítő sebességgel a borús már-már festői égből, melyet mintha kecses ecsetvonásokkal húztak volna a feszes vászonra.
A magasban, a goromba esőfelhők fojtogató takarásában egy vasmadár súlyos, rémisztő alakja száguldott el. Nicolas ilyen távolságból is felismerte a matt, sötétzöld repülőgépet, oldalán a fekete horogkereszttel…

- BOMBA!!! – ordította megrökönyödve, de elkésett.  A dobhártyaszaggató robbanás egy pillanatra mintha beledermedt volna az időbe. A világ darabokra hullott. A detonáció hulláma elsöprő erővel emésztette fel a szeles utcácskát, elpusztított minden egyes embert, s épületet mi az útjába került. Nicolas keményen csapódott a Purgall & Mettel Ltd. göröngyös falának, mielőtt az utolsó cseppnyi levegő is hosszú, sípoló hangon kipréselődött volna tüdejéből. Hangos puffanással esett a földre elvesztve eszméletét.

*

Ameddig a szem ellátott üveges tekintetű, krétafehér arcú, halott férfiak és nők tetemei borítottak mindent.  A talaj remegett, a szanaszét záporozó törmelékek – izzó, tüzes esőként- potyogtak alá az égből, miközben a gomolygó, maró füst dunyhaszerűen omlott fölébük.
 
Nicolas mintha tejszerű üvegen keresztül bámulta volna a világot. Az érzékelhetőség határán táncolt. Szédült, s nem hallott egyebet, mint tompa, fájdalmasan lüktető zúgást a fülében, saját lélegzetén kívül. Szája sarkából az átható szagú vér vékony patakocskában folydogált le berepedezett ajkainak alakját követve.

- Valaki- hörögte, s lomhán odébb csúsztatta elgémberedett ujjait. Dermedt testén ekkor kínzó remegés futott végig, ahogy moccanni próbált. Rájött, hogy valószínűleg több csontja is szilánkosra tört, bal karja pedig a jelek szerint teljesen kifordult a helyéről. Por, mocsok és meghasadt emberi hús gyomorforgató darabkái borították fűzöld színű zakójának szövetét, mely így olyan volt akár a papírra cseppentett tintapaca.

Tehetetlenül nyöszörgött. Nem jött felelet. – Vala..ki- ismételte meg elhaló hangon, azonban továbbra sem kapott választ. Álom és valóság vékony peremén egyensúlyozott gyengén, kiszolgáltatottan akár egy partra sodort hal. Hol itt volt, hol pedig ott. Mégis keserű bánattal teli volt mindkettő állapot.
Nicolas félig álomba merült, amikor fülét lábak szapora dobolásának, halvány üteme ütötte meg. Először álomnak hitte az egészet, míg végül egy gyönyörű, rémült női arc ködszerű sziluettje került a látóterébe. Szájával egyetlen szót ismételgetett. Nicolas hunyorgott, csakhogy képtelen volt leolvasni akármit is.
- Pe..re..nelle- motyogta, mielőtt újra magába nem szippantotta a végtelen tér világtalan csendje.

*

Álmodott. Az élénk, sötét emlékek hada kegyetlen és zaklatott álomképek felfegyverzett seregeként rohanták le Nicolast. Olyan álomképek voltak, ezek melyek vérbe fulladt hullahegyekről, régi korok szenvedéseiről, kifakult érzelmekről meséltek. Ő pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süppedt bennük, a teljes őrület mezsgyéje felé sodródva.

A percekből órák, az órákból napok lettek, jóllehet Nicolas még mindig tehetetlenül, elméje leláncolt rabjaként tengődött a Semmiben. Ezalatt hamis remények, s beváltatlan ígéretek kínzó foszlányaival küzdött mindhiába. Riadt volt. Egy megtört, lecsupaszított lélek csupán, óvó héj nélkül.  Védtelen egyszersmind kiszolgáltatott: nem csak a külvilágnak, hanem önmagának is. Egy kalitkában senyvedő kortalan szellem, mely szörnyű gondolatok és tettek terhét cipelte.

Egyszer csak felesége gyönyörű arca derengett fel előtte a feketeségben. Perenelle azonban keserűen, megvető tekintettel nézett rá átható, kék szemével.  Nicolas gyöngéden előrenyúlt, hogy megérintse az asszonyt, de az egy elfojtott kiáltással elhúzódott tőle…

… majd remegve fordult vissza. Vörös szemgödrei oly üresen ásítoztak, mintha a beláthatatlan világűr sötétsége költözött volna beléjük. Perenelle karjai ernyedten lógtak oldalán, ólomsúlyú lábai megbicsaklottak, majd hangos puffanás kíséretében elterült a poros földön. A férfi csontok kegyetlen zörgését halotta, s legszívesebben elsírta volna magát- kedvese fájdalmát látva- a könnyek azonban csak nem akartak jönni. Megmarkolta hát az asszony kezét, melyről már majdnem teljes egészében eltűntek az sápadt izmok, miközben egymásba fonódott ujjaik között skarlátvörös vér bugyogott elő. Reszketve riadt fel.

*

Nicolas bágyadtan, a gyógyító bájitaloktól kótyagosan ébredt.  Oldalában és bal karjában forró bizsergést érzett, ahogy megmozdult az össze-vissza túrt lepedők alatt. Komótosan fejéhez emelte érdes tenyerét, melyen hűvös pamutkötést tapintott ki.  Kissé szédült, elnehezült kobakja pedig visszahanyatlásra késztette. Gyenge volt, s bal karja is szörnyen sajgott.
- Óvatosabban, az Isten szerelmére- förmedt rá egy szigorú női hang a fertőtlenítő és gyógyszerszagtól bűzlő kórterem egy távolabbi szegletéből. - Ne erőltesd túl magad.
- Perenelle. Te.. te vagy az? – kérdezte kiszáradt torokkal Nicolas, mely olyan volt akár a smirgli.
- Igen. Én vagyok- válaszolta az asszony kimérten. Léptei monoton zaja visszhangot vert a helyiségben, amíg a férfi betegágyához nem ért. Egy kancsóból vizet töltött, majd a sebesült kezébe nyomta a poharat.

- Igyál. Gondolom szomjas vagy- vetette oda. Nicolas hálásan vette át tőle, habár tisztában volt vele, hogy a legkevésbé sem érdemli azt meg.  Mohón kortyolni kezdte a hideg nedűt kicserepesedett, sebes szájával.
- Apropó. Ahelyett, hogy itt izegsz mozogsz nekem, inkább örülnöd kellene, hogy ennyivel megúsztad. A szilánk, ami a tüdődbe fúródott majdhogynem megölt - fedte meg az asszony szárazon, miután elvette Nicolastól a kiürült poharat.  - A gyógyítok még épp időben találtak rád.
- A medimágusok? – Ezek szerint a Szent Mungoba hoztatok ? –motyogta.
- Amint látod- mutatott körbe Perenelle, a fehérre meszelt, csempével kirakott helyiségben.

A tágas szobában egymással szemben nyolc, acélkeretes ágy helyezkedett el. Mellettük egy-egy egyszerű, fehérre festett tiszafa komód terpeszkedett, rajtuk megannyi bájitallal. A széles ablakokon sápadt, őszi fény kúszott be, sárgás derengésbe vonva a falakon függő híres gyógyítók mozgó portréit.
A kórteremből mindösszesen egyetlen vaskos ajtó nyílt a labirintusszerűen kanyargó, hűvös folyosókra.
- Mi a fene történt? – sziszegte fogai között Nicolas, miközben a fejébe nyilalló fájdalmat próbálta leplezni. Nem akart gyengének mutatkozni Perenelle előtt.

- Biztosra veszem, hogy magad is sejted a választ- jegyezte meg a nő lebigyeddő ajakkal, mialatt szakszerűen sürgött forgott betege körül.  Hosszú, aranyló hajának sűrűjét most szoros kontyba csavarta, smaragdszínű talárja hűséges ebként fodrozódott mögötte.  Elbűvölő, karcsú ujjai között vékony akácfa pálcát lengetett, mialatt bűbájok sorozatát mormolta.  A nő egy pillantásra se méltatta. Nicolas rövid habozás után, tapintatosan bólintott.
- Könnyen lehet, hogy ebben a pillanatban is dúl még a harc- mondta s eltette a varázseszközt. -S végül csak beigazolódott a jóslatod. A háború elérte Londont. A muglik miniszterelnöke pedig úgy döntött elutasítja a német békefeltételeket, és ellenáll a Vezérüknek.  Kiadványt bocsátott ki az angol polgároknak. Harcra szólította fel őket, s úgy tűnik nem ők az egyetlenek, akik osztják a Churchill-féle ideológiát. A mágiaügyi miniszter ugyancsak támogatói szándékáról tett tanúbizonyságot –szólt Perenelle. – Tessék, a kiadvány egy példánya- mondta mereven és egy gyűrött papírt vett elő köpenye alól. Nicolas óvakodva átvette, majd alsó ajkát rágcsálva olvasni kezdett:

’’Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin, és harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.’’
 
- Örvendetes a hozzáállásuk ezt elismerheted. Sőt mi több lenyűgöző. De mindketten jól tudjuk, hogy nem elég ide a puszta akarat, kitartás és becsület. A német Luftwaffe-ról beszélünk, könyörgöm. Ha előre tudom ezt, inkább el sem jövök azzal az angol kétárbocossal a Százéves Háború végén- közölte határozottan Perenelle.

A varázsló bánatos grimaszt vágott. Az asszonynak igaza volt. Letette a papírost, hogy ülő helyzetbe tornázhassa magát tiszta, hófehér lepedőjének redői között. Szíve vadul kalapált a frissen összeforrasztott bordák alatt, ahogy minden egyes mozdulatát éles, szúró fájdalom követte.
- Megesküdtem volna rá, hogy egyszer ennek is eljön ideje. A félelmem pedig sajnos beigazolódott.

Perenelle fanyar mosolyra húzta száját. Az akvamarin szempárban mély szomorúság fénylett, mintha a világ minden bánatának terhe alatt roskadozna. A bánat alatt, melynek valójában ő volt az okozója.
- Egyszer ez is véget ér majd, mint minden más- sóhajtotta bánatosan. Ki győztesen, ki pedig vesztesen hagyja el a csatateret. Te aznap elveszítettél valami fontosat Nicolas. Épp ezért meg kell fizetned csúfos kudarcod árát.
- Perenelle. Én…  hadd magyarázzam meg, kérlek- könyörgött a férfi.
- Felesleges bármit is mondanod Nicolas. Különösképpen azok után, ami történt.
- De igen, van- bizonygatta Nicolas bűnös ábrázattal. Perenelle felé nyúlt, de a nő hátrébb lépett.
- Már túl késő - felelte eltökélten a nő. - Minek jöttél egyáltalán ide? Hát újra meg akarsz gyalázni? Nem volt elég csupán egyszer összetörni a szívemet?!- emelte fel hangját Perenelle, miközben szeméből legördült az első gyöngyszerű könnycsepp. Büszke tartásának álarca, mely mögött sérelmeit rejtegette meghasadt a szörnyű érzések fojtogató szorítása alatt.
 – Kérlek… Ő semmit sem jelentett nekem. Senkit sem akarok rajtad kívül. Egyes egyedül téged szeretlek- rimánkodott a varázsló.
- Ha annyira szerettél volna, nem hálsz azzal a cafkával!- vetette oda a feldúltságtól zaklatottan, majd letörölte a nedvességcsíkokat arcáról.
- Komolyan nem érted Nicolas?- kérdezte Perenelle. – Akármennyire is mardos a bűnbánat, akármennyire is kínoz a lelkiismereted, már nem érdekel. Meggyaláztál, olyan irtózatos fájdalmat okoztál, amit a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék.  Jobban tennéd ha, most azonnal visszamennél ahhoz a Dumbledore-hoz és a drágalátos kövedhez, ha egyszer már rábíztad…

Epilógus

- Ennyi elég is volt - sziszegte egy hang a sötétben.
A varázsló megborzongott. Úgy érezte mintha egy vastag jégcsapot döftek volna keresztül a mellkasán. Óvatosan becsukta Nicolas Flamel naplóját, s fürkészni kezdte az árnyakat, melyek tömör falként tornyosultak fölé a súlyos homályban. Lehelete forró gőzpamacsok gejzírjeként füstölgött a kihűlt, komor helyiségben. A férfi a kandallóra irányába nézett. Lángok nyalta husángokat, vidáman pattogó tűzet képzelt a szürke hamukupac helyére. Egy kis ideg habozott, majd egyszerűen így szólt:

- Mester?- kérdezte. Hangjában ideges remegés bujkált.  
- Dumbledore….Már megint... Az az átkozott vénember. Mindenbe beleüti azt a görbe orrát. Már régen el kellett volna taposnom, mint egy csótányt… Jelenlegi állapotomban azonban ez kissé körülményes lenne -susogta a hang oly merev, érzelemmentes sípolással, hogy az már egy kínzással felért.
- Rendelkezz velem, óhajod szerint.  Bá.. Bármit meg…megteszek, amit csak kívánsz. Hű szolgád vagyok mindhalálig – cincogta a másik, miközben nyugtalanul fészkelődött ültő helyében.
- Valóban? - suttogta a fagyos hang. – Érdekes.. Ugyan kérdem én mégis: Miért vonakodsz hát?
- Nem.. nem vonakodok.

- Ne hazudj nekem! – sziszegte hátborzongatóan a hang, mely mintha hideg hóviharként söpört volna végig az elfüggönyzött kis szobán. - Voldemort Nagyúr előtt nincsenek titkok, ostoba. Ezt jól jegyezd meg. Halljam hát, megértetted? – kérdezte fenyegetően a Nagyúr.
A máguson a remegés hulláma futott végig.  A fekete árnyékok kísérteties maszkot rajzoltak a fiatal férfi szeplőtlen arcára. Halántékának és járomcsontjának élei majd kiugrottak a sima, sápadt bőr egybeolvadt masszájából. Szeme félelmtől csillogott.
Visszafojtott lélegzettel, hangtalanul babrált a fejére csavart turbán körül. A turbánnal, melyet valamilyen különös, visszataszító szag lengett be.

- Te…természetesen Nagyúr –felelte Mógus  feszülten, majd sután meghajtotta fejét.
- Ne csalódjak benned – szólt csendesen Voldemort.  - Ha hűséged kiállja a próbát, oly jutalomban lesz részed, melyről álmodni sem mertél nyamvadt, jelentéktelen életed során. Voldemort Nagyúr kegyelmes, és sosem mulasztotta el megjutalmazni azokat kik hűn szolgálták.

- Köszönöm Mester.  Úgy lesz, ahogy parancsold. Nem fogok csalódást okozni – ígérgette Mógus.
- Reméltem is… Reméltem is - sziszegte a jéghideg hang fensőbbségesen, mely mintha a fiatal férfi turbánja alól jött volna.  - Agyafúrtnak és éles szeműnek kell lenned, ifjú barátom. Az a vén bolond, a sárvérűek és muglik legnagyobb barátja, bizonyára hét lakat őrzi a Flamel-féle Követ. No se sebaj. Türelmesnek kell lennem. Tervet kell kovácsolnom.  Te pedig szépen megteszel mindent helyettem.  Megértetted?
- Igen kegyelmes Úr- felelte Mógus. Egy bólintással megerősítette igenlő válaszát. Többé már nem félt.
- Hamarosan, újra eljön az én időm –suttogta Voldemort.