Különös kívánság

Cím: Különös kívánság
Kulcsok: Mágiaügyi Minisztérium — egy pletykás cseléd — 8. idézet („Ha habozik igent mondani, mondjon bátran nemet!” Jane Austen: Emma)
Korhatár: nincs
Műfaj: elbeszélés
Figyelmeztetések: nincsenek
Jogok: Minden jog J.K.Rowlingot és a Warner Bros.-t illeti, anyagi hasznom nem származik belőle.
Tartalom: Garrick Ollivander egy szokványos munkanapja után olyan kalandba keveredik, amire még a nagyapja tanácsai sem tudták felkészíteni. Mi történik, ha egy vásárló különleges kívánsággal áll elő? Egy jó pálcakészítő mesternek nem lehet akadály.
Megjegyzés: Mr. Abrahams és Mathilda karaktere saját, míg a Lord Godrevy és az unokája csak félig a képzeletem szüleménye. A Lord nevét Godrevy Islandról kapta, amely egy kis sziget Anglia partjainál. Cornwall tartományhoz tartozik, és egy világítótorony áll rajta. Ő maga kitalált személy, azonban a XX. században valóban élt egy Lord, akinek volt egy Michael nevű unokája, azonban a személyiségi jogok védelme miatt nem használom a nevét.



Garrick Ollivander remek pálcakészítő mester volt. Ez már csak természetes, ha valaki olyan családba születik, amelyik gyakorlatilag évszázadok óta űzi ezt a remek és fontos hivatást. Azonban, ahogy azt a nagyapja mondta: fontos hivatással szigorú szabályok és évszázados bölcsességek járnak. Az öreg nem is fukarkodott a jó tanácsokkal, amikor átadta a stafétát az unokájának. Például mindig mondogatta, hogy az angol nemességgel csak a baj van. Akkoriban Garrick még nem értette, hogy miért zavarta az öreg Ollivandert, hogy néha egy-egy Lord elhívta magához, hogy készítsen neki vagy a csemetéjének speciális varázspálcát, de mióta átvette a pálcaboltot, ő maga is szembesült azzal, hogy az aranyvérűek őrült ötletei semmik a mugli arisztokratákéihoz képest. Garrick gyerekkorától kezdve sokat hallott a legőrültebb megrendelésekről. A nagyapja kedvence például a leprikón hajszálból és gumifából készült személyre szabott pálca volt. Azonban akkoriban nem gondolt arra, hogy egyszer ő maga is olyan kívánságot hall, amit aztán el akar majd mesélni a fiának, hogy az is okuljon belőle. A legutolsó „különös kívánság” után végre rögtön rájött, a vén Ollivandernek ebben is igaza volt, mint sok másban, beleérve a nőügyeket is. Merlin, a vén lókötő aztán tudta, hol terem a szép boszorkány!

Amikor aznap belépett a Mágiaügyi Minisztériumba, még nem sejtette, hogy mibe fog keveredni. Ha tudta volna, akkor talán megfontolja, hogy inkább egy másik napra halassza az unalmas és felesleges – ámbár ettől függetlenül kötelező – papírmunkát. Aznap amúgy is kedvetlenül zárta be a boltját, mert ezúttal nem valami tárgyalásra kellett beugrania, hogy igazolja a pálcák tulajdonjogát, vagy azonosítson egy gazdátlan varázspálcát. Nem. Ezúttal az engedélyét kellett megújítania, ami egy rakás papír kitöltésével és egy húsz perces meghallgatással járt, hogy ismét igazolja a személyazonosságát.

Bár már ő is megszokta, hogy mióta Nurmengard állt, Grindelwald fenyegetése állandóvá vált, az eltűnések és gyilkosságok pedig mindennapivá, azóta minden hónapban működési engedélyért kellett folyamodnia a Minisztériumban, de ez nem jelentette azt, hogy el kellett ismernie az egész procedúra hasznosságát. A miniszter azzal indokolta a rendeletet, hogy minden üzleti tevékenységet veszélybe sodort a háború, és a Minisztérium azért azt mégsem hagyhatta, hogy holmi Sötét Nagyurak veszélyeztessék a gazdaságot. Valójában csak rajta akarta tartani a szemét azokon, akik a Minisztérium közelében dolgoztak, így az Abszol úton dolgozókon is. Akiről bebizonyosodott, hogy Grindelwald mellé állt, vagy bármilyen sötét üzletelgetést folytattak… nos, róluk többé nem hallottak. Páran azt rebesgették, hogy akiről bebizonyosodott a dolog, azt rögtön az Azkabanba szállították, még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy tárgyalást rendezzenek nekik. Ilyen volt a háború. Ollivander fejcsóválva gondolt a Zsebpiszok közre, ahol már mindenki rettegett a folyamatos villámellenőrzések miatt, melyek során az aurorok inkább az engedélyek hiányával foglalkoztak, mint a Grindelwald elleni harccal.

Épp azon volt, hogy a Minisztérium átriumából befurakodjon az egyik nemrég beszerelt liftbe. Ő maga aranyvérűként nem sokat tudott a muglikól – nem többet, mint amit tanítottak neki, meg amit a mugli származású vásárlók kikotyogtak –, így nem tudta felfogni, hogy a Minisztérium miért szereltette be a lifteket, amikor minden más mugli holmi használatát elítélte… mondjuk a golyóstollét. Hol volt ebben a logika? Még maga Merlin sem talált volna rá magyarázatot! Már majdnem a lift ajtajához ért, amikor valaki jelzés értékűen megköszörülte a torkát mögötte.

– Mr. Ollivander? A nevem Mr. Abrahams. Megtenné, hogy velem fárad? A főméltóságú Lord Godrevy igényt tart a szolgálataira. Ha lehet, már ma, Mr. Ollivander – mondta határozottan egy elegáns talárt viselő középkorú férfi, akinek már a megjelenése is tiszteletet parancsolt.

Ollivandernek volt már ilyen emberekhez szerencséje, így gyakorlottan közölte az illetővel a pálcabolt nyitvatartási idejét. Ez nem tántorította el a férfit.

– Ön nem érti, Mr. Ollivander. A Lordnak nem áll módjában felkeresni Önt az üzletében – mondta Abrahams. – Lord Godrevy nem varázsló, csupán az unokája az. Nemrég kapta meg a levelét a Roxfortból.

A pálcakészítés mestere megcsóválta a fejét.

– Ön az, aki nem érti, Mr. Abrahams – közölte határozottan. – Nem áll módomban meglátogatni a lordot az otthonában. A pálca válassza a varázslót, ahogy azt maga is tudja, a világért sem fosztanám meg a fiatal lordot attól, hogy átélje azt a pillanatot. Egy személyre szabott pálca sem éri meg, hogy kihagyjon egy ilyen fontos élményt.

Mr. Abrahams megrázta a fejét, bár a pálcakészítő mester látta, hogy bizonytalanság suhant át az arcán. A vén Ollivander jól megtanította az unokájának, milyen fontos egy ifjú varázsló számára az a pillanat, amikor megkapja az első pálcáját, amely összefonódik a saját mágiájával. Az a pillanat, amikor a pálca és az a varázsló vagy boszorkány először érintkezik, és elválaszthatatlan kötelék alakul ki közöttük. Gyönyörű pillanat. Tény, hogy egy személyre szabott pálcával is összekapcsolódik az ember, de a válogatás és az egymásra találás öröme elmarad.

Láthatóan Mr. Abrahams lerázta magáról a bizonytalanságot, mert újra megszólalt.

– A Lord ragaszkodik ahhoz, hogy Ön menjen el hozzá, és jól megfizeti a fáradalmaiért.

– Bármennyire is ragaszkodik hozzá, ez nem lehetséges, és már bocsánat, de ez nem a pénzről szól. Viszontlátásra, Mr. Abrahams. Mennem kell, mert már így is késésben vagyok – közölte Ollivander.

A férfi mereven biccentett, és hagyta, hogy a pálcakészítés mestere végre beszálljon egy liftbe.

A papírmunka és az igazoltatás pont olyan unalmas és felesleges volt, mint mindig, és Ollivander örült, amikor végre megszabadult az irodából. Már szinte meg is feledkezett a kis incidensről, ami akkor történt, amikor a Minisztériumba érkezett, azonban az ajtó előtt ismét összefutott Mr. Abrahamsszel, aki ezúttal úgy döntött, rábeszélés helyett pálcát ragad. Garrick Ollivander döbbenten arrébb lépett az első átok elől, de mielőtt elővehette volna a saját fegyverét, a második kábító átok telibe találta őt, és elterült a földön.

***

Kényelmes, puha ágyban ébredt, de ez nem nyugtatta meg különösebben, mert nem tudta, hol van, és a pálcáját sem találta a keze ügyében, hiába tapogatózott. Ruháját valaki jóindulatúan pizsamává alakította, és még egy hálósipkát is húztak a fejére. Kitapintott egy kis dudort a fején, amit akkor szerezhetett, amikor elesett a kábító átok miatt. Fejcsóválva gondolt bele a helyzetébe. Fogalma sem volt róla, hogy Mr. Abrahams hogyan kábíthatta el őt a Minisztérium kellős közepén, és hogy rabolhatta el onnan anélkül, hogy azt megakadályozták volna. Merlin szerelmére, hát nem ezért volt tele az egész épület aurorokkal? Nem ezért fizették őket? Vagy annyira természetes dolog volt valakit elkábítani és kicipelni a Minisztériumból, hogy rá se bagóztak?! Persze neki is résen kellett volna lennie, és nem arra számítania, hogy legalább a Minisztériumban megvédik őt… de akkor is! Nem mindenki tudott olyan jól védekezni… ő sem volt különösebb tehetség ebben.

Felült, és körbenézett a pompásan berendezett helyiségben, de még mielőtt eldönthette volna, mit tegyen, zajt hallott. Az ajtó felé kapta a fejét, amikor az hirtelen kitárult, és dudorászva belépett rajta egy szobalány. A nő meglepetten nyikkant, amikor meglátta őt az ágyban ülve. Portörlőjét fegyverszerűen maga elé emelte, és megkérdezte:

– Ki maga? Hogy kerül ide?  – Ezután felháborodottan még azt is hozzátette. – Ennek a szobának üresnek kellene lennie!

Ollivander pislogott párszor, tétován bemutatkozott, majd hozzátette:

– Azt viszont nem tudom, hogy miért vagyok itt.

– Ó! – kiáltott fel megnyugodva a szobalány, és leeresztette a portörlőt. – Elnézést. Mondták már, hogy a Lord vendéget vár, de azt nem, hogy a vendég máris itt van. Amúgy én meg Mathilda vagyok. Mathilda Smith, de szólítson csak Mathildának, ahogy mindenki teszi. Mathilda Smithnek csak az anyukám hívott, amikor valami rosszat csináltam, Ms. Smithnek meg csak az iskolában a tanító.

A pálcakészítés mestere összevonta a szemöldökét:

– Azt azért nem mondanám, hogy vendég vagyok. Inkább ártatlan áldozat, akit elraboltak.

A szobalány felkuncogott.

– Mr. Abrahams általában más meggyőzési módszereket szokott választani. A legtöbben elfogadják a pénzt, amit felajánl, és maguktól eljönnek. Másoknak még csak meg sem kell említeni, hogy pénzt kapnak, máris ugranak. Múltkor is, amikor éjszaka hívták a kis Lordhoz az orvost, lóhalálában jött.

– Ez rendszeres errefelé? Mármint az, hogy elrabolják az embereket? – érdeklődött Ollivander megrökönyödve.

A nő megcsóválta a fejét.

– Hát, múlt héten négy vendéget fogadott a Lord, de egyet sem kellett elraboltatni Mr. Abrahamsszel. Általában örömmel látogatja őt a szabó, és Lord Godrevy orvosa sem szokott panaszkodni. Tudja, nagy dolog ám az, ha fogadja magát a Lord, igazán nem kellene magának sem bosszankodnia. Pár hete volt egy férfi, aki nem akart idejönni. Valami furcsa köpenyt tervezett a Lord unokájának. Ő nem járt olyan jól, mint maga. Csúnya monoklija lett, de azért a köpenyt még így is ki tudta szabni. Ha engem kérdez, mister, maga jobban járt.

Ollivandernek el kellett ismernie, hogy valóban jobban járt, mint az említett szabó, aki valószínűleg talárt készített a fiúnak, de ez nem változtatott a tényen, hogy bosszantotta, amiért elrabolták őt.

– És mondja csak, kedves Mathilda, a Lord miért ragaszkodik ahhoz, hogy őt látogassák meg? Miért nem tud… teszem azt ő elmenni a szabóhoz?

Mathilda megütközve nézett rá, majd a plafonra emelte a tekintetét, mintha türelemért könyörögne egy nagyobb hatalomhoz, amiért annyira ostoba emberrel találta szembe magát, mint Garrick Ollivander.

– Mister, kérem, ő Lord Godrevy! Arról nem is beszélve, hogy a lordnak nagyon sok teendője van, tudja, ő lordpecsétőr! Nem fér bele az idejébe, hogy csak úgy… elmenjen magához, vagy a szabóhoz – a felháborodottság nyilvánvalóan kihallatszott a nő hangjából, miközben egyik kezét csípőre tette, a másik kezében tartott portörlőt pedig meglengette Ollivander felé.

– Jól van, jól van. Drága Mathilda, mit tud még mesélni nekem a Lordról. Tudja, én nem nagyon vagyok járatos az ilyesmiben. Most vagyok itt először.

A nőnek rögtön felcsillant a szeme, mintha csak erre várt volna.

– Én mindent tudok a Lordról és a családjáról! Tíz éve dolgozom neki, tudja. Mit szeretne tudni? Ó, nem is! Majd én mesélek! Képzelje! A Lord a múltkor nagyon összeveszett a fiával, azóta nem is találkoztak! Én nem voltam a szobában, de hú, még a folyosón is lehetett hallani, hogy igen-igen emelt hangon beszélnek egymással! Még csak hallgatóznom sem kellett, nem mintha én olyan cseléd lennék, aki kihallgatja a Lordot, vagy ilyesmi! Na, szóval, a vitának a fiatal Lordhoz, Lord Michael Godrevyhez volt köze, meg valami furcsa levélhez és egy iskolához, de ennél többet még én sem tudok, pedig én aztán tényleg mindent tudni szoktam! Kérem, mister, én még arról is tudtam, amikor a királynő titokban idelátogatott! Bizony, nekem nagyon éles a fülem! De aztán el ne mondja senkinek… vagy legalábbis ne mondja el, hogy tőlem tudja!

Ollivander elmosolyodott. Michael… világos, hogy megkapta a roxforti levelét, és ezek szerint az apa és a nagyapa nem értett egyet azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a legjobb a fiúnak.

– Kedves Mathilda, mondja, mikor fogadhat a Lord? – kérdezte, mielőtt a szobalány újabb mesébe kezdhetett volna.

A nő elgondolkodva hümmögött, majd válaszolt.

– Tudomásom szerint most épp Mr. Abrahams van nála, akivel már találkozott. Ugye, milyen elbűvölő ember? Tudja, ő az új inas. Van még két inas, de mostanában Lord Godrevy mindig vele beszélget. Hallottam, hogy valami különleges iskolába járt, ezért kedveli annyira a Lord. Mr. Willis, a főkomornyik tart is tőle, hogy a Lord lecseréli, pedig ő már évtizedek óta a család szolgálatában áll! Hallottam, hogy igyekszik kitúrni Mr. Abrahamst a kastélyból, de mindhiába, mert Mr. Abrahams már így is a Lord bizalmasa, és gyakran végzi el Mr. Willis feladatait. Ó, amúgy ha fogadja magát a Lord, és teával kínálja, fogadja el! Isteni finom teát isznak itt az urak… ó, és kérjen hozzá teasüteményt!

A pálcakészítés mestere biccentett, de nem tudott újabb kérdést feltenni, a szobalány rögtön folytatta.

– Nem vagyok pletykás, de visszatérve Mr. Abrahamsre, még azt is hallottam, Mr. Abrahams nagyon régen találkozott a Lorddal, amikor még a Lord is fiatalabb volt. El tudja hinni, hogy Mr. Abrahams már elmúlt ötven éves? Én meg nem mondtam volna, ha nem hallom a saját két fülemmel! Egy nappal sem néz ki öregebbnek, mint harmincöt!

Mathilda, mintha hirtelen észbe kapott volna, gyorsan kilépett az ajtón, és még hozzátette:

– Nem is zavarom tovább, uram, tudja, nekem is dolgom van. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Abrahams… ó, már itt is van!

– Mathilda! – szólalt meg hűvösen Mr. Abrahams, aki valószínűleg pont akkor fordult be a folyosóra. – Csak nem megint pletykált?

Az ajtóban topogó szobalány hevesen megrázta a fejét.

– Ó, nem, szó sincs róla, Mr. Abrahams! Persze, mondtam ezt-azt, de nem pletykáltam, nem én!

Ollivander végre meglátta Mr. Abrahamst, aki féloldalasan mosolyogva megcsóválta a fejét, de nem mondott mást, csak belépett a nő mellett a szobába, és becsukta az ajtót, mire a másik megborzongott. A férfi mosolya kísértetiesen emlékeztetett egy ragadozóéra, mielőtt belemártaná a fogait a védtelen zsákmányába. Ráadásul előhúzta a pálcáját is, hogy elvégezzen néhány magánéletbűbájt. Garrick Ollivander leküzdötte ezt a kellemetlen érzést, és az ágyból jól megnézte a varázspálcát. Messziről is felismerte a nagyapja munkáját. Tizenkét hüvelykes tölgy pálca. A magja ismeretlen, amíg el nem végez rajta egy gyors bűbájt. Lehunyta a szemét, de hiába idézte fel a nagyapja pálcakönyvét, nem rémlett neki olyan tölgy pálca, amelyet bármilyen Abrahamsnek adott volna el az öreg. Márpedig az összes jegyzetet fejből tudta – ha másra nem, erre jó a kiváló memória –, a nagyapja pedig mindent precízen feljegyzett.

– Mr. Abrahams – mondta végül, amikor a megszólított befejezte a varázslást. – Feltételezem nem ez a valódi neve?

A férfi felé fordult, és szélesen elvigyorodott.

– Attól tartok, Mr. Ollivander, hogy ebben igaza van. Nem Abrahams a nevem. Mindig mondták, hogy a maga családjának van egy olyan különleges képessége, hogy minden eladott pálcára emlékszik, de nem gondoltam volna, hogy ez egészen eddig terjedhet.

Ollivander megvonta a vállát.

– Visszakaphatnám a pálcámat és a ruháimat? – kérdezte.

Mr. Abrahams pöccintett a pálcájával, és a pálcakészítő mester ruhái átváltoztak.

– Attól tartok, Mr. Ollivander, a pálcáját még nem kaphatja vissza. Tudja, biztonsági óvintézkedés. Senki sem mehet fegyverrel a Lord közelébe.

Ez bármennyire is ésszerű volt, nem tetszett Ollivandernek. Mint minden varázsló, teljesen gyámoltalannak érezte magát a pálcája nélkül. Ellenérzéseit visszafojtva felkelt az ágyból, levette a fejéről a hálósipkát, és megkérdezte:

– Mikor fogad a Lord?

Mr. Abrahams elvigyorodott.

– Akár máris fogadhatja. Az ifjú Lord is vele van, hogy ha elvállalja a munkát, akkor rögtön hozzá is foghasson a mérésekhez. Remélem, tudja, milyen viselkedést várnak el magától. Higgye el nekem, nem akar csalódást okozni a Lornak.

Ollivander csúnya pillantást vetett a férfira, aki csak megvonta a vállát, majd további teketóriázás nélkül kinyitotta az ajtót, kiengedte maga előtt a pálcakészítő mestert, és a Lord irodájához vezette.

***

Lord Godrevy, aki immár a negyedik volt ezzel a névvel, elgondolkodva dobolt az ujjával a mahagóni íróasztal fényes lapján, és a vele szemben lévő kényelmes párnázott széken ülő izgatott unokájára nézett, aki vágyakozó szemekkel bámult a pálcakészítés mesterére. Ollivander jó emberismerő volt. Rögtön Tudta, hogy az idősödő Lordnak valódi csodának számított, amikor kiderült, hogy második unokája, Michael varázslónak született. A nagyapja pálcakönyvéből azt is tudta, hogy a családjában volt már példa ilyesmire, de sejtettem, hogy az öreg nem gondolta, hogy megismerheti majd ezt a másik, titokzatos világot a kis unokája meséin keresztül. Valószínűnek tartotta, hogy pont ezért veszett össze a fiával is, aki talán még mindig nem hitte el, hogy a varázslat igaz lehet.

Amikor belépett az ajtón, üdvözölte a Lordot, majd meg is hajolt, ahogy a nagyapjától tanulta. Az öreg pontosan tudta, hogyan kell bánni a nemesekkel, és Garrick hálás volt, amiért addig nem nyugodott, amíg meg nem tanította az apjának és neki is.

– Mr. Ollivander, örülök, hogy a Godrevy kastélyban üdvözölhetem. Ő Michael, a legfiatalabb unokám.  Egy hete kapta meg a roxforti levelét.

A fiatal Lord mosolyogva köszönt a pálcakészítés mesterének, aki felé is meghajolt, ahogy illett.

– Óhajt valami frissítőt? Teát? – kérdezte a Lord.

Ollivander már épp vissza akarta utasítani az ajánlatot, amikor eszébe jutott, mit mondott a szobalány.

– Egy csésze tea jól esne… meg egy kis teasütemény.

A Lord az asztalán lévő csengettyűért nyúlt, és megrázta. Amint megszólalt, belépett az ajtón Mr. Abrahams, aki rögtön hívott egy szobalányt, hogy felszolgálja a frissítőket. Amint a tea megérkezett, a Lord a tárgyra tért.

– Elmondaná, Mr. Ollivander, hogy hogyan készít személyre szabott pálcákat?

– Először is elvégzem a szükséges méréseket. Megmérem az ifjú Lord kezét, majd bűbájokkal azt, hogy milyen fák és pálcamagok illenek a személyiségéhez és a mágiájához – magyarázta, és ivott egy korty teát. El kellett ismernie, hogy Mathildának igaza volt.

Az idős Lord hümmögve hátradőlt a székében, majd újra megrázta a csengőt. Mr. Abrahams rögtön belépett.

– Kegyelmes uram, miben állhatok a szolgálatára? – kérdezte meghajolva.

– Adja vissza Mr. Ollivandernek a pálcáját, hogy elvégezhesse a dolgát.

A férfi bólintott, de utána az egyik sarokba húzódott, és nem hagyta el az irodát. Ollivander magában megvonta a vállát. Őt ugyan nem izgatta, hogy ott maradt, vagy sem, bár úgy tűnt, a Lord elégedett azzal, hogy nem ment el. Pár intéssel előbűvölt egy pergament és egy pennát, majd elkezdte a méréseket. A fiatal Lord folyamatosan izgett-mozgott, ami megnehezítette a dolgát. Na, pont ezért nem szoktak tizenegy éves gyerekeknek személyre szabott pálcát készíteni! Mert megőrül a mester, mire csak a kezét lemérte! Merlin szerelmére, hát nem tudott öt percig megülni e fenekén?!

Ollivander érzelemmentes kifejezést erőltetett az arcára, és figyelte, ahogy a penna magától felemelkedett, és szavakat kezdett írni a pergamenre. Az első néhány párosítás igazán szokványos volt, utána következtek a ritkák, a lista végén pedig olyan pálcajavaslatok, amelyeket ép eszű ember nem is akarna választani, szóval ezúttal sem különösebben aggódott miattuk. Mégis ki akarna mondjuk áldott szkarabeuszcsáp magvú pálmapálcát. Abszurdum. Megszokta már az évek alatt, hogy a vásárlók nagy része még csak nem is nézett az utolsó sorokra.

Szerencsére a mérő varázslatokkal még azelőtt végzett, mielőtt teljesen kiborította volna az izgatottan fészkelődő ifjú Lord. Még szerencse, hogy ilyen sok türelemmel áldotta meg őt az ég! Nagyot sóhajtott, és a pálcáját a füle mögé téve a kezébe vette a pergament, hogy jól megnézze az eredményeket. Még a ritka pálcajavaslatok is elég… ép ésszel felfoghatónak tűntek, szóval nem aggódott. Amilyen vacakul indult ez a munka, olyan egyszerűnek ígérkezett.

– Készen van? – érdeklődött a Lord türelmetlen hangon.

A pálcakészítés mestere bólintott, és letette a Lord elé a listát, aki átfutotta, majd megkérdezte:

– Jól sejtem, hogy az utolsó párosítás a legritkább? És ezek mindegyike megfelelne az unokámnak?

– Jól sejti, Lord Godrevy, és igen, mindegyik tökéletesen működne.

– Egyedülálló párosítást szeretnék az unokámnak. Ha elkészíti az utolsó pálcát, annak lesz valahol párja a Földön?

Ollivander döbbenten meredt a Lordra, majd a listára. Fejjel lefelé elolvasta az utolsó párosítást. Megtanulta a nagyapjától, hogy az ügyfélnek mindig meg kell mondani az igazat. Most is pontosan ezt tette hát, bár nagyon vonakodva, mert tudta, mi lesz a vége.

– A pálca hozzávalói rendkívül ritkák. A világon alig fél tucat olyan tölgy van, ami háromezer évesnél öregebb, Angliában pedig egyetlen hétezer éves tölgy áll, azonban azt rendkívül nehéz megközelíteni. Vad bestiák fészkelő területén áll egy rengeteg közepén, és tudomásom szerint ép eszű varázsló önként nem megy oda. Tudomásom szerint egyetlen pálca sem készült annak a fának az ágából. A mag… nos, a maghoz szükséges fekete egyszarvú gyakorlatilag kihalt, Lord Godrevy.

– De? – kérdezte a Lord, mert világos volt, hogy a „gyakorlatilag kihalt” nem azt jelenti, hogy a szőre beszerezhetetlen, pusztán annyit, hogy „meglehetősen sokba fog kerülni”. Ez utóbbival meg nem törődött, mert „meglehetősen sok” volt a pénze.

– De van még egy példánya a Mágiaügyi Minisztériumban – felelte vonakodva Ollivander.

Lord Godrevy elégedetten bólintott.

– Remek. Szerezze be a hozzávalókat, és készítse el ezt a pálcát. Ha mindkét szükséges elem létezik, akkor nem lehet valódi gond, nem igaz?

A pálcakészítő mester megütközve nézett rá, majd tisztelettudóan válaszolt:

– Annak ellenére, hogy a fekete egyszarvú nem halt ki teljesen, nem lesz egyszerű hozzáférni, kegyelmes úr. Egyetlen ismert példánya van, az is a Minisztériumban. A Mágiaügyi Minisztérium pedig nem fog átadni nekem egy szőrszálat. Csak úgy tudom beszerezni, ha betörök oda, és ez további problémákat okozhat a pálca nyilvántartásba vétele során. Tekintve, hogy a fekete egyszarvú kihaltnak minősül, nem hiszem, hogy…

– Ahogy mondta, Mr. Ollivander, szerezze be a hozzávalókat. A módszerei nem érdekelnek, az árral meg ne törődjön. Ha készen lesz a pálcával, kifizetem azt az összeget, amit kér. A pénz nem számít.

Ollivander eltátotta a száját, majd vontatott hangon válaszolt:

– Lord Godrevy, attól tartok, nem értett meg engem. Nem akarom megsérteni, de ez a varázspálca a hozzávalói miatt nem pusztán drága, hanem szinte megfizethetetlenül drága lesz. Ugyanis nekem kockára kell tennem az életem, a jó hírem és a szabadságom, hogy megszerezzem őket. A fekete egyszarvú szőrszálát nem szerezhetem meg törvényes keretek között, tehát gyakorlatilag a becsületemet akarja ezzel megvásárolni.

A Lord összevonta a szemöldökét.

– Ha habozik igent mondani, mondjon bátran nemet! – Rövid hatásszünet után hozzátette. –  Azonban ne felejtse el, Mr. Ollivander, hogy ha visszautasítja ezt a munkát, az hatással lehet a karrierjére. Bár nincs akkora befolyásom a maga világában, mint a sajátomban, biztosíthatom róla, hogy nem állna az érdekében, hogy kivívja a haragomat. Sem magának, sem a családjának. Megértette?

Ollivander lehunyta a szemét, hogy visszafojtsa a dühét, de még nem válaszolt.

– Készítse el a pálcát az unokámnak, és amint végzett, mondjon nekem egy összeget, és én kifizetem. Remélem, hogy ésszerű keretek között marad majd, de megértem, ha kihasználja ezt a lehetőséget. Emlékezni fogok rá, de megértem. Ne törődjön azzal se, hogy a hozzávalók megszerzése nem teljesen… legális. Mr. Abrahams szükség esetén el tudja simítani a problémát, bár maga akkor járna legjobban, ha nélküle is sikerülne mindent megoldania – legyintette a Lord.

A pálcakészítő mester végre rávette magát, hogy elfogadja a munkát… pedig tudta, hogy ez nagyon-nagyon rossz ötlet.

– Elkészítem a pálcát, Lord Godrevy – mondta, és meghajolt a Lord felé.

***

Ollivander még sohasem utálta annyira azt a hóbortot, amit eltanult a nagyapjától. Nevezetesen azt, hogy csak saját hozzávalókkal dolgozzon, még akkor is, ha belegebed a megszerzésükbe. Ez a szabály korábban sohasem keserítette meg az életét, mert mindig értesítették, ha a rezervátumban a halálán volt egy-egy sárkány, így könnyedén begyűjthette a sárkány szívizomhúrokat. Ugyanez volt a helyzet az unikornis szőrrel és a főnixtollal is. A fák begyűjtése sem okozott gondot, bár aprólékos munka volt, és nagy odafigyelést is igényelt. Valójában ez a pálcakészítés legrutinszerűbb része volt, amire nem is kellett sokat gondolnia. Nem sejtette, hogy pont egy olyan nap fog megváltozni a véleménye erről a szabályról, amikor korán zárta be a boltot, hogy elmenjen a Minisztériumba.

Táskájában már ott lapult a pálcához szükséges fa, amelyen elvégzett néhány tartósító bűbájt, hogy életben maradjon, amíg haza nem ér vele. Nyögve kiropogtatta a derekát. Tele volt a teste fájdalmas zúzódásokkal a faágaktól és a rátekeredő indáktól, amelyek ott akarták tartani az erdőben. Azonban ez volt a kisebb baj. A hátán három mély sem húzódott, ahol megkarmolta őt egy hippogriff, mielőtt dehoppanálhatott volna a támadása elől, és eddig nem volt ideje ellátni azt. Egy kicsit tartott is attól, hogy a vérszag miatt mások is meg fogják támadni. Az erdő közelében álló hatalmas sziklák között fészkelő hippogriffekkel amúgy szerencséje volt. Nem az egész hordába botlott bele, csak abba az egy példányba. Így nem úgy érezte magát, mint akin átgázolt a vonat, épp csak úgy, mint akit elütött egy mugli kocsi. Ugye, mekkora különbség?!

Amikor megtalálta a fát, egy pillanatig eltöltötte őt az öröm, mert remélte, hogy hamar megszabadulhat az erdőből. Azonban természetesen nem úszta meg ennyivel. A hátsó fele is rendesen sajgott, mert pont akkor támadta meg őt egy pixiraj, amikor a hétezer éves tölgyön csüngött. Máskor könnyen elbánt volna velük, de épp a pálca anyagának begyűjtésével foglalatoskodott, így a kis pokolfajzatok kioldották a mágikusan megerősített biztosítóköteleit. Nem zuhant le rögtön, mert a kis bestiák megröptették – puszta jó szándékból, nyilván –, hogy nagyobbat essen. Még az volt a szerencse, hogy a kis csínyük miatt egy ügyes párnázó bűbájjal tompítani tudta valamennyire az esést, és nem törte össze a sikeresen megszerzett tölgyágat… vagy saját magát. Az adott helyzetben nem tudta eldönteni, melyik lett volna rosszabb, mert ha összetört volna a fadarab, akkor mehetett volna vissza, hogy szerezzen egy másikat. Ha valaki rákérdezett volna, hogyan esett le a fáról, akkor természetesen a hippogriffekre fogta volna. Egy tucat felpaprikázott hippogriffre, akik a vérére szomjaztak…

Amikor végre elég stabilan állt a lábán, az erdő szélére hoppanált, és megkönnyebbülten sóhajtott. Néhány egyszerű gyógyító bűbájjal fertőtlenítette és bekötözte a sebeit, majd ivott egy pár korty energizáló főzetet. Az erdőben eltöltött órák után igazán szüksége volt rá. A feladat egyik részét némi sérülés árán sikeresen teljesítette… milyen kár, hogy ez volt a könnyebb része a melónak! Most még be kellett jutnia a Minisztériumba, hogy megszerezze a kihalt fekete egyszarvú szőrszálát, majd kijusson onnan.

Dehoppanált, és Londonban jelent meg a Minisztériumba vezető bejárat előtt. Sóhajtva belépett, és közölte érkezésének okát. Bár a biztonsági intézkedéseket egy kicsit megszigorították az utóbbi hónapokban, Ollivander még így is szánalmasnak találta őket. A „varázspálca hozzávalókért érkeztem” válasz után ugyanis senki sem zaklatta őt, és hagyták, hogy zavartalanul eljusson a kilencedik szintre, a Rejtély-és Misztériumügyi Főosztály bejáratához. Nem sokan tudták, hogy az egyik helyiségben a Konzerváló Szobában kihaltnak hitt mágikus fajok utolsó példányait tartották varázslatokkal konzerválva. Nem voltak halottak, de nem is éltek igazán. A nagyapja úgy magyarázta, hogy ezeket a lényeket belefagyasztották az időbe, hogy örökre emlékeztessenek a múltra, bár Ollivander hallott olyan pletykákat, hogy a helyiséget valami új kísérlet miatt fel akarják számolni. Remélte, hogy erre nem fog sor kerülni, már csak szentimentális okokból is, de a Minisztérium esetében sohasem lehetett tudni.

Bár eddig nem volt gondja, tisztában volt azzal, hogy nem lesz egyszerű bejutnia a Konzerváló Szobába, mivel veszélyes lényeket is őriztek ott. Tartott attól, hogy mi várja majd odabent. Tudomása szerint odabent nem lehetett semmiféle varázslatot elvégezni, nehogy felébredjen bármelyik bestia. A gondolatra is megremegett, és ezerszer is elátkozta a nagyapja hozzávaló-szabályát. Merlin, ezért a szőrszálért még a feketepiacra is elment volna, ha nem tudja, hogy ott nagy valószínűséggel csak valami hamisítványt sóznának rá. Az egyetlen biztos megoldás az volt, ha megtalálta a szobát, és ő maga szerezte meg.

Végignyitogatta az ajtókat, míg végre meg nem találta a Konzerváló Szobát, amelynél különösebb helyre még sohasem tette be a lábát. Ameddig a szeme ellátott, mindenütt furcsa lények álltak, némelyek kalitkában, páran kisebb-nagyobb tartályokban. Az egyik falat óriási akvárium borította, előtte meg több sorban különböző állatok álltak. Mindegyik dermedt volt, de… szinte érződött az őket körülvevő mágiában, hogy éltek. Éltek, és nagyon… nagyon magányosak voltak.

Garrick Ollivandert furcsa érzés kerítette a hatalmába. Nem tudta eldönteni, hogy a hely borzalmas vagy csodálatos. A maga nemében mindkettő igaz volt rá. Tétován indult el a különleges állatmúzeumon keresztül. A fajok döbbenetes összevisszaságban álltak mindenfelé, így csak nagyon nehezen találta meg azt, amit keresett. Az egyik polcon megannyi üvegben különféle szárnyas emberszerű lények voltak. Szomorúan, megkövülve kucorogtak az üvegekben, mintha tudnák, hogy nincs belőlük több. Csak egy-kettő állt büszkén, szinte dacosan, vádolva a világot, amiért bezárták a többi közé. A hatalmas akváriumban óriási tengeri lények dermedt teste látszott a haloványan világítófáklyák fényében. Kísérteties mozdulatlanságban mindenféle lény a vízi sárkánytól a furcsa halakig. A polcsor végénél, egy eldugottabb sarokban szörnyű bestiák álltak egy kupacban, mintha a tárlat rendezője minél messzebb akarta volna rakni őket. Ollivander még csak nem is akarta tudni, hogy mik azok. Megszaporázta a lépteit.

A fekete egyszarvú a terem másik oldalán állt a negyedik sor végén, ezüstös szemei szinte vádlón csillogtak, ahogy a pálcakészítő mester a közelébe ért. Ollivander már épp arra készült, hogy levágjon egy szőrszálat a gyönyörű állat sörényéből, hogy minél előbb eltűnhessen, amikor tompa morgást hallott, és megfagyott az ereiben a vér. Itt semmi sem lehetne ébren, és főleg nem moroghatna!

Lassan felemelte a tekintetét. Szemtől szembe találta magát egy hatalmas sárkánnyal. Olyan fajtába tartozott, amelyet még sohasem látott korábban. Nem tett semmilyen fenyegető mozdulatot, de így is rémisztő volt a tudat, hogy a többi lénnyel ellentétben nem dermedt meg. Szemeiben furcsa értelem csillogott, mintha. Nem olyan volt, mint azok a bestiák, amelyekkel rendszeresen találkozott. Ez… ő valahogy ősibbnek és bölcsebbnek tűnt.

* Mit akarsz, ember? * – zengett fel hirtelen Ollivander elméjében egy olyan hang, amelyet semmilyen formában nem tudott emberinek nevezni. Már attól megborzongott, hogy a lény az elméjébe tudott hatolni, hogy hozzászóljon. Egy sárkány… egy sárkány nem képes erre!

A pálcakészítő mester szólásra nyitotta a száját.

– Én… csak egy szőrszálért jöttem – felelte. – Egy pálcát készítek.

A sárkány végtelennek tűnő másodpercekig a szemébe nézett. Ollivander úgy érezte, mintha a lelkébe látott volna. Most már kezdte érteni, hogy érezhetik magukat az elsős diákok, amikor eljátszotta a nagyapjától tanult kis trükköt a gyerekek mágiájának a jellegét vizsgálva.

* Nem ártó szándékkal vagy itt – ismerte el a sárkány –, de akkor sem tetszik, hogy itt vagy. *

Ollivander lassan meghajolt a sárkány felé.

– Azonnal elmegyek, amint megszerzek egy szőrszálat.

A lény hümmögő hangot adott, majd elfordította a fejét, mintha beleegyezne a dologba… ha gyorsan végez. Szóval Ollivander sietősen megszerzett egy szőrszálat, és elindult az ajtó felé.

* Ember – hallotta még egyszer a sárkány hangját. – Ne gyere vissza többet! *

A férfi bólogatott, és megszaporázta a lépéseit. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor éles visítással megszólalt egy riasztó. Nem tudta, hogy ő indította-e be, vagy valaki más, de nem számított. Gyorsan el kellett tűnnie, ha nem akarta, hogy letartóztassák. Épp az ajtó felé sietett, amikor az kinyílt, és két auror lépett be rajta, hevesen vitatkozva azon, hogy vajon jó ötlet-e egyáltalán bemenni a terembe, ahol a szabályok szerint nem lehetett varázsolni. Ollivander ledermedt. Tudta, ha megmozdul, azzal rögtön leleplezi magát. Hirtelen a mellette álló embermagas, szárnyas lény – amelyet még csak beazonosítani sem tudott – megmozdult, és elé lépett, hogy az aurorok ne vegyék őt észre. Olyan némán mozgott, hogy ő is csak akkor látta meg, amikor közvetlenül előtte állt, így az ajtóban álló aurorok nem figyeltek fel a mozdulatra.

A terem végében a sárkány felmordult, és az aurorok mögött gyorsan becsapódott az ajtó. Ollivander lassan kifújta a levegőt.

– Köszönöm – suttogta a madárnak, aki felé fordult, biccentett, majd egy gyönyörű tollat a férfi vállára ejtve visszasuhant a helyére.

A pálcakészítés mestere nem vesztegette tovább az időt, a tollal a kezében kisietett a Konzerváló Szobából, miközben azon töprengett, hogy vajon tényleg meg vannak-e dermesztve ezek a lények, vagy csak valami fura varázslat miatt volt néhány mozdulatlan, és valójában mind épp annyira élt, mint a sárkány, vagy ez a furcsa madár. Nem tudta, melyik gondolat volna a jobb… amikor eszébe jutott, hogy ezek a különös lények az öntudatuknál lehettek, a saját testükbe zárva, egyedül, gyakorlatilag a mozdulatlan örök életre kárhoztatva, megborzongott. Talán ennél még a kihalás is jobb volt. Ez a morbid élő kiállítás, a sárkány, amely a lelkébe lát… el akart tűnni innen, és kiverni a fejéből, hogy ilyen hely létezik egyáltalán a Minisztérium mélyén.

***

Ollivander megkönnyebbülten tért haza, de az elméje mélyén még mindig azok a furcsa lények jártak, hiába próbálta elfelejteni őket. A hozzávalói közé elrejtette a furcsa madártól kapott tollat, azt azért megígérve magának, hogy egyszer utánanéz, pontosan mi védte meg őt az auroroktól. Áldotta a szerencséjét, és eldöntötte, hogy többet ilyen feladatot nem vállal. Ó, de nem ám! Ha más nem, a sárkánnyal valótalálkozás, és az, hogy az aurorok bármikor észrevehették volna, meggyőzte róla, hogy nem éri meg.  Bár a nagyapja mesélte, hogy nem egyszer kellett úgy beszereznie valamilyen hozzávalót, hogy az nem éppen volt törvényes, ilyen esete ezért még neki sem volt… pedig milyen büszke volt rá, hogy be tudott surranni egy maharadzsa díszkertjébe, hogy megszerezze egy mosódiófa ágát, de neki csak egy láncra vert tigrissel gyűlt meg a baja, nem hippogriffekkel és sárkányokkal.

Igyekezett kialudni magát, de a boltot másnap ugyanúgy ki kellett nyitnia. Az előző nap után szinte jól esett neki a szokásos munka, annak ellenére, hogy még mindig fájtak a tagjai, és legszívesebben egész nap aludt volna. Sajnos nem tehette meg. Miután bezárta a boltot, sóhajtva vetette bele magát a pálcakészítésbe. Szinte felüdülés volt a fa megmunkálása, a pálcamag helyének lassú, aprólékos vésése, a mag előkészítése, az összetett varázslatok elvégzése, végül pedig a csiszolás és a polírozás. Amikor végzett a pálcával, vigyorogva feltette a szárító állványra. Már alig várta, hogy megszabaduljon tőle, és átadja a Lordnak.

Másnap estére végre teljesen megszáradt a lakk, és ezúttal szabad akaratából látogatott el a Lordhoz. Mr. Abrahams már az ajtóban várta, és rávigyorgott.

– Hosszú hét? – kérdezte alig leplezett vidámsággal a hangjában.

Ollivander összevonta a szemöldökét, és csúnyán nézett rá, hiszen nagyjából az ő hibája volt ez az egész.

– Hosszú, és még nincs vége – mondta. – A Lord tud fogadni?

Mr. Abrahams megrázta a fejét, és a szalon felé intett.

– Még nem, de várakozzon a szalonban. Megkérem Mathildát, hogy hozzon magának egy pohár teát.

A pálcakészítés mestere hümmögött, és elindult a szalon felé, de aztán hirtelen megállt, és a válla felett hátraszólt.

– Miss Matilda igazán hozhatna néhány teasüteményt is.

A mögötte álló férfi röviden felnevetett, de Ollivander már belépett a szalonba, hogy leüljön egy kényelmes fotelba. Elégedetten elmosolyodott, amikor Mathilda megjelent egy nagy tálca teával és teasüteménnyel.

– Hogy van, Mathilda kedves? – kérdezte a szobalányt, aki letette a szalon kis asztalára a tálcát, majd töltött egy pohár teát.

– Kiválóan, mister.

Ollivander vigyorogva bólogatott, és rögtön elvett egy teasüteményt a tányérról.

– Aztán… – kezdte – most ki van a Lordnál, hogy nem mehetek be hozzá?

A nő összeráncolta a homlokát.

– Tudja, ezt tényleg nem lenne szabad elmondanom, de hát… úgysem mondja el senkinek, nem igaz?

A férfi magabiztosan válaszolt.

– Hát persze, hogy nem mondom el senkinek sem.

Mathilda lelkesen beszélni kezdett:

– Képzelje, a Lord újra beszél a fiával! Most épp ő van bent nála, és nem is vitatkoznak! Egy hangos szó sem hallatszott ki! Biztos megegyeztek azzal az iskolával kapcsolatban. Biztos, hogy a Lady miatt békültek ki, mert ő nagyon nem szereti, ha vitatkoznak. Múltkor is hogy megszidta a férjét!

Ollivander vidáman iszogatta a teáját, miközben a szobalány végeérhetetlen történetét hallgatta Lord Godrevyről, a családjáról és a legutóbbi krikett meccsről. Az idő olyan gyorsan elszaladt, hogy észre sem vette. Mr. Abrahams újra rosszallóan csóválta a fejét, amiért Mathilda nem ment rögtön a dolgára, hanem a vendéget szórakoztatta, de annyiban hagyta a dolgot, amikor a nő szépen rámosolygott. Ekkor egyszerűen megrázta a fejét, és a Lord irodájához kísérte a pálcakészítés mesterét.

– Menjen be, a kegyelmes úr és az ifjú Lord már várja.

Garrick Ollivander csak biccentett, és belépett az ajtón. Üdvözlésül meghajolt a Lord Godrevy és az unokája előtt.

– Lord Godrevy, elkészültem a megrendelt pálcával.

Ezzel elővette a zsebéből az említett pálca dobozát, kinyitotta, és megmutatta a szépen polírozott varázseszközt.

– Nagypapa, megnézhetem? – kiáltotta hirtelen az ifjabb Lord, Michael Charles. A nagyapja rosszallóan nézett rá a kitörés miatt, de a gyereket ez egyáltalán nem érdekelte, látni akarta a saját varázspálcáját.

Ollivander elmosolyodott, és kivette a pálcát a dobozából, hogy megmutassa neki. A fiú csillogó szemekkel nézett rá, majd Lord Godrevyre, miközben Ollivander elrakta a pálcát.

– Az ára, Mr. Ollivander? – kérdezte a Lord.

A pálcakészítés mestere azóta fontolgatta ezt, amióta megkapta a megrendelést. A pálca a maga nemében teljesen egyedi és különleges volt, így elméletileg és gyakorlatilag is megfizethetetlen. Az ár ehhez képest még jutányos is volt, főleg, ha beleszámolta, hogy a hozzávalók megszerzése során többször is a saját életét kockáztatta. Kimondta hát az árat.

A Lord szeme látványosan elkerekedett, és döbbenten és megrökönyödve meredt a kis fadarabra. Amikor azt ígérte, hogy bármennyit fizet a pálcáért, ilyen irdatlan összegre azért nem számított. Bár Mr. Abrahams felkészítette rá, hogy egy ilyen különleges kívánságnak borsos lesz az ára, de… ki gondolta, hogy még neki is fennakad tőle a szeme?!

– Tisztában van vele, Mr. Ollivander, hogy ez mennyi pénz? – kérdezte végül.

– Tisztában, Lord Godrevy – mondta egy főhajtással a férfi, és határozottan hozzátette. – Ennél olcsóbban nem kapja meg a pálcát. Elhiheti, hogy ha nem tart rá igényt, nem okoz majd gondot, hogy értékesítsem.

– Nagypapa, kérlek! – suttogta a saját székén ülve az ifjú Lord, és Ollivandernek majdnem megesett a szíve, és lejjebb vitte az árat. Azonban tudta, hogy a fiú a Lordra is pont ilyen hatást fog kiváltani, ezért semmit sem mondott, helyette Lord Godrevy szemébe nézett.

– Ha habozik igent mondani, mondjon bátran nemet! – morogta végül, megismételve a Lord azon szavait, amiket a munka elvállalásakor mondott, miután megunta a hosszú szempárbajt. Ez nem jelentette azt, hogy elvesztette volna a hidegvérét. – Ahogy mondtam, találok más vevőt, ha nem fizet ennyit – tette hozzá. Nem lett volna bölcs dolog egy Lorddal kiabálni, nem de? Ezt már akkor is jól tudta, amikor majdnem húsz éve elkezdte pálcakészítői pályafutását. Egy üzletember nem felesel az ügyféllel, akkor sem, ha annak nincs igaza.

Bár a hangja tisztelet teli volt, a kezéből nem volt hajlandó kiadni a dobozt, amelybe egy varázspálcát helyezett néhány perccel korábban.

– Fizetek, Mr. Ollivander, de csak azért, mert szeretnék örömet okozni az unokámnak – sóhajtotta a lord, és ragyogó mosoly ült ki az arcára, amikor az unokája odaszaladt hozzá, és köszönömöket kiabálva felugrott az ölébe, hogy átölelje a nyakát.

Ollivander átadta neki a pálcát, és kissé meghajolt a Lord felé.

– Öröm önnel üzletet kötni, Lord Godrevy – mondta, majd elindult kifelé a helyiségből, tudva, hogy Mr. Abrahams szép zacskó galleont fog átadni neki, mielőtt hazaindulna.

– Mr. Ollivander – szólt utána a Lord.

A pálcakészítő visszafordult.

– Továbbra is úgy gondolom, Mr. Ollivander, hogy túl drágán dolgozik, de egy Lord nem szegi meg a szavát. Azért remélem, hogy a közeljövőben nem fogunk üzletet kötni egymással.

Ollivander biccentett, és kiment. Csak azután csóválta meg a fejét, amikor bezáródott mögötte az ajtó. Ő maga is azt remélte, hogy egy ideig nyugta lesz a nemesektől, vagy legalább veszik a fáradtságot, és kimozdulnak a palotájukból ahelyett, hogy őt rángatnák magukhoz, és választanak egyet a szabvány pálcái közül. Ja… persze… majd ha befagy a pokol, és futóférgek hullnak az égből. Eldöntötte, hogy itt az ideje, hogy továbbadja a fiának azt az életbölcsességet, amit a nagyapjától tanult: hogy az angol nemességgel csak a baj van. Nem számít, hogy még csak egy éves a gyerek, minél hamarabb megtanulja, annál jobb! És ha már ezt megtanítja neki, egy saját szabályt is hozzácsap a családban öröklődőekhez: ha valaki őrültséget kér tőled, édes fiam, akkor mondj neki inkább nemet, bármibe is kerüljön.